Történetek a lélekvándorlásról

Első eset

Az alábbi történet a század elején jelent meg egy igen furcsán viselkedő kislányról. Minneapolisban, az USA-ban élt a kis Anne nővére, aki a következőképpen számolt be húga különös esetéről.

“Négyéves korában Anne megharagudott apánkra valami csekélység miatt, s közölte, hogy ő bizony örökre otthagyja őket.

– Tán csak nem a mennyországba készülsz, ahonnan idecsöppentél? – kérdezte apánk.
– Nem onnét jöttem – mondta Anne -, hanem jártam a Holdon s a Földön. Sokszor voltam már férfi és nő is.
Apánk kacagott, de kishúgom váltig bizonygatta:
– Egyszer Kanadában éltem, amikor férfi voltam.
Még a nevemre is emlékszem! Lishus Fabernek hívtak, katona voltam és bevettem a kapukat.

Nem hagyott nyugodni a dolog, és egy álló esztendeig bújtam a Kanada történelmével foglalkozó könyveket, hátha ráakadok egy olyan csata leírására, melyben valaki bevette a kapukat! De mindhiába, nem találtam semmit. Végül egy könyvtáros egy régi dokumentumot nyomott a kezembe. Kalandos eseményekről számolt be, s az egyik történet minden másnál fontosabbnak tűnt nekem. Ez a feljegyzés egy fallal körülvett városka bevételéről szólt. A kis csapat kétségkívül hősiesen harcolt, bár nagyobb hordereje nem volt az ostromnak. Csakhogy szemet szúrt egy kifejezés: az ifjú hadnagy csapata »bevette a kapukat«, s ott olvashattam a fiatal hadnagy nevét is: Aloysius Le Fébre…”

(The American Magazine, 1915 július)

Második eset

Dr. Arthur Guirdham brit orvos jegyezte fel a következő esetet. 1961-ben találkozott egy női pácienssel, akinek az esete meggyőzte őt a lélekvándorlásról.

“A harminchét éves asszony lidérces álmairól számolt be. Éveken át visszatérő rendszerességgel gyilkosságokról, tömegmészárlásról álmodott. Neurózis gyanújával vizsgáltam meg, de egészségesnek bizonyult. Álmai viszont tizenkét éves kora óta gyötörték, ami egyre nagyobb aggodalommal töltötte el. Néhány hónap múltán megemlítette, hogy gyermekkorában leírta álmait, valamint a gondolataiban felötlő emlékképeket, neveket és eseményeket, amiket nem tudott hová tenni. Feljegyzései között találtam olyan verseket, miket kora középkori francia nyelven írt még iskolás korában, bár sohasem tanulmányozta ezt a nyelvjárást. A Toulouse-i egyetem egyik professzorának írtam páciensem ügyében, aki postafordultával válaszolt s közölte, hogy a leírások a XII. századi Toulouse-i katarokra, e puritán filozófiát valló eretnekmozgalom tagjaira vonatkoznak.

Az asszony beszámolt a katarok lemészárlásáról, sőt saját máglyahaláláról. 1967-ben elhatároztam, hogy Dél-Franciaországba utazom, hogy a helyszínen folytassak tanulmányokat. A XII. századi kéziratokkal egybevetve páciensem beszámolója az utolsó részletekig pontosnak bizonyult. Szóról szóra megegyezett a középkori iratokban olvasható egyik ének és az általa lejegyzett vers szövege. Hű rajzokat készített a korabeli frank pénzekről, ékszerekről, és épületek alaprajzát is pontosan vázolta fel. Pontosan emlékezett olyan emberek családi és társadalmi állására, akik nem voltak neves történelmi személyiségek, s csak az inkvizíciós névjegyzékekben lehetett a nyomukra bukkanni. Az oly kevéssé ismert katar rituációkról is hiteles képet festett, sőt elmondta, hogy a katar papok nem mindig viseltek fekete ruhát. Egyik barátja például gyakran sötétkék csuhát hordott. Ez az állítása némileg ellentmondásosnak tűnt, mivel a közismert feljegyzések szerint a katar papok mindig fekete ruhát viseltek. Egészen 1966-ig tartotta magát ez a nézet, amikor is megjelent egy addig lappangó latin nyelvű inkvizíciós jegyzőkönyv fordítása, amiben többször is megemlítik, hogy a katar papok sötétkék vagy sötétzöld ruhát is viselhettek.

Számomra elegendő bizonyítékok voltak e tizenhárom éves kislány feljegyzett álmai, az hogy milyen részletes információkat tartalmaztak az oly kevesek előtt ismeretes katar mozgalomról.”

Harmadik eset

Robin Hull ötéves kisfiú volt. A róla szóló történetet Melvyn Douglas amerikai filmszínész mesélte el.

A kis Robin korához képest jól beszélt, de néha teljességgel érthetetlen szavakat kevert beszédébe. Édesanyja észrevette ezeket az ismétlődő furcsa szavakat, amiket Robin úgy ejtett ki, mintha értelmesek lettek volna. Egyik vacsoravendégének is elpanaszolta bánatát, aki érdeklődött a lélekvándorlás iránt, és meg akarta hallgatni a kisfiút. Másnap délután a vendég hölggyel együtt üldögéltek a gyermekszobában. Robin igen engedelmes volt, tucatnyi idegen szót mondott. A vendég hölgy biztosra vette, hogy értelmes szavakat mond a kisfiú, csupán csak meg kell találni azt az embert, aki megérti ezt a beszédet. Egy hét múlva már ott ült egy nyelvészprofesszor is, aki szintén végighallgatta Robin halandzsáját.

– Semmi kétség, Robin egy Észak-Tibetben honos nyelvjárásban beszél. A legtöbb kifejezéshez nem fér semmi kétség, bár több szavát egyáltalán nem értem.

Csak nem járt kisebb korában Tibetben a kisfiú? Vagy másvalaki a családból?
Természetesen nemleges volt a válasz, hisz a családból soha, senki nem járt Tibetben.
– Hol tanultad ezeket a szavakat? – faggatta a professzor Robint.
– Az iskolában!
– De kedvesem – szakította félbe édesanyja -, hiszen nem is jársz még iskolába!
– Nem is most volt ez, hanem korábban, amikor iskolába jártam.
– És milyen volt az az iskola? Emlékszel rá, hogy nézett ki?
Robin egy percig gondolkodott.
– Igen, emlékszem. A hegyekben volt, de nem olyan hegyek közt, mint ahol a nyáron voltunk, mama.
– Kőből építették vagy fából volt?
– Kőből rakták.
– És milyenek voltak a tanárok?
– Mind férfiak voltak, de nem úgy öltözködtek, mint apukám. Hosszú inget hordtak, amit a derekukon kötélszerű öv fogott össze.

A kisfiú részletes beszámolója lenyűgözte a professzort, aki olyannyira fellelkesült, hogy hosszú expedícióra vállalkozott. A Kínához közel fekvő, viszonylag könnyen megközelíthető Észak-Tibetbe utazott az iskola felkutatása érdekében. Hamarosan a következő levelet küldte Robin szüleinek:

“Megtaláltam az iskolát, amiről Robin beszélt. A Kuen-lun hegységben fekszik, sziklás, kietlen környezetben. A hegyek persze egyáltalán nem hasonlítanak azokhoz a vonulatokhoz, ahol Robin tölti a szünidőt. Fiúk leírása azonban egészen pontos, még az itt tanító lámákról is.”

A parapszichológiában xenoglossziának nevezett jelenség, vagyis a nem tanult nyelveken való beszélgetés jelenségének másik jellegzetes esete volt a harmincas években a neves New York-i orvos, Dr. Marshall McDuffie ikreinek története. A szülők legnagyobb meglepetésére gyermekeik egy számukra teljesen ismeretlen nyelven beszélgettek. Az egyetem idegen nyelvi tanszékén próbálták kideríteni a titok nyitját, de a professzorok egyike sem ismerte fel a gyermekek által használt nyelvet. Szerencsére éppen akkor lépett be az ókori nyelvek egyik tanára is, aki az ikrek szavaiban a Krisztus idejében használatos arámi nyelvet ismerte fel.

Negyedik eset

1910 március 15-én a szicíliai Palermoban Alexandria Samona ötéves kislány a szülők legnagyobb bánatára agyhártyagyulladásban meghalt. Anyja három nappal később álmot látott, melyben Alexandrina megjelent és arról biztosította, hogy nem hagyta el őket örökre, hanem visszatér majd egészen kisgyermekként. Újra előfordult az álom, de a terhesség szinte lehetetlennek tűnt, mert Samona asszony születésszabályozó műtéten esett át. Ám egy éven belül Samona asszonynak iker kislányai születtek. Egyikük rendkívüli módon hasonlított az elhalálozott Alexandrinához, ezért ugyanazt a nevet adták neki. A hasonlóság nemcsak külsőleg volt döbbenetes, hanem ízlésben és viselkedésben is. Mindketten balkezesek voltak, bár a család többi gyermeke közt nem volt balkezes, bal szemük vértolulásos, jobb fülük enyhén szeborreás, arcuk pedig egyformán aszimmetrikus volt.

– Határozottan állíthatom – mondta Samona asszony -, hogy második kislányom meglepően hasonlított korábbi gyermekemre, kivéve a szeme és a haja színét, mert kissé világosabb árnyalatú volt. Mindketten sokkal inkább szerettek hasonló korú gyermekekkel játszani, mint babákkal, és egyformán szerették a tisztaságot: ha a legcsekélyebb mértékben bepiszkolódott a kezük, nyomban kérték, mossam meg. Második kislányom ugyanúgy utálja a sajtot, mint az első Alexandrina.

Mikor a második Alexandrina nyolc esztendős volt, a család elhatározta, hogy ellátogatnak a közeli Monreale városába. A kislány nem akart velük menni, mondván, ő már járt ott. Anyja ugyan alig-alig emlékezett, de a kislány elmesélte, hogy hármasban voltak ott egy olyan asszonnyal együtt, akinek szarva volt. Amikor egy nagy templomba mentek be, piros ruhába öltözött kistermetű papokkal is találkoztak. Az események felidézése Samona asszonynak is segített. Eszébe jutott, hogy az első Alexandrina halála előtt néhány hónappal együtt jártak Monrealeban. Elkísérte őket egy barátnője is, aki orvosi konzultáció végett érkezett Palermóba, mert torz kinövés csúfította el a homlokát. S mikor az egyik templomba beléptek, valóban találkoztak egy csapat kék ruhás ifjú görög pappal, akik vörös díszeket hordtak.

Mivel a kislány nemcsak a helyre emlékezett, hanem eseményekre is, tapasztalatait nem szerezhette fényképről vagy képeslapról. Samona asszony csak nehezen emlékezett vissza a látogatásra, így nem valószínű, hogy korábban elmesélte lányának az esetet, majd megfeledkezett volna róla.

1990/3.