Gyémánt ököl

A Shirayan-Vajramutthi tradicionális indiai harcművészet, amely közel kétezer éve alakult ki a Himalája hegyei közt. Az alapítók az általuk ismert világnézetek és vallások közös gyökerét igyekeztek megtalálni – úgy a harcművészet, mint a filozófia terén. A tudás mesterről mesterre szállt, míg végül eljutott Magyarországra is.


Az indiai tradíción belül mindig léteztek titkos tanítások, amelyeket szóhagyomány útján adtak tovább, s így maradtak fenn napjainkig. Ezek többnyire valamilyen iskolához kapcsolódtak, legyen az filozófia, művészet vagy egyéb. A tanítások megőrzésének tisztasága megkövetelte a beavatást, ahol a tanítvány elkötelezettségéről biztosította a mestert, és a mester felelősséget vállalt a növendékért. A tanításokat memorizálták, s így adták tovább a tanítványi láncon keresztül. Erre a formára utal az Upanisad kifejezés is, amely szó szerint mellételepedést jelent, a mester és tanítvány bizalmas együttlétére utal. Itt olyan tanokról esett szó, amik nem nyilvánosak, hanem csak az arra méltónak talált tanítványoknak adhatóak át.

India több ezer éves kultúrájának szellemi kincsei közül a tradicionális harcművészetek szellemi területéről származó, úgynevezett „titkos tanítások” több esetben szimbólumokra, hasonlatokra alapozott, tanító célzatú költemények, tanmesék, amelyek jelenthetik a tanítvány számára a „mestertől érkező üzenetet”.

A Shirayan-Vajramutthi tradicionális harcművészet tanai köréből az egyik legfontosabb titkos tanítás a Vajrapati mester által szerkesztett hármas tagozódású, a „Tigrisszellem hármas egysége” címet viselő írásmű, amelynek első fejezete a „Tigrislélegzet”. Ez a rész a harcászati tanulmányok kezdetén nyújthat segítséget a tanítványnak, hogy megértse a harc lényegének felismerését. A könyvből megtudhatjuk, hogy a tanítások ösvénye nem könnyen járható út, kétségek merülhetnek fel a harc lényegét, a győzelmet és a küzdést illetőleg. Ez nem csak egy szellemi tanulmány, hanem a szellemi tanítások megvalósításának gyakorlata is. Még két rész követi, a „Tigrislépés” és a „Tigrismancs”, ahol már gyakorlati útmutatásokat kaphat az olvasó a harcászati ismeretekhez.

De mi is az a Shirayan-Vajramutthi? Tradicionális indiai harcművészet, amely i.sz. 150-200 között alakult ki Észak- Indiában, a Himalája hegyei közt. Az alapító hét olyan személy volt, akik az általuk ismert filozófiai irányzatok és vallások közös gyökerét igyekeztek megtalálni, egy úgymond ősi formát – úgy a harcművészet, mint a filozófia terén. Egyiküket, a Dévasharmi néven ismert mahárádzsát tartják ma is az iskola fő alapítójának, és volt köztük három, a ksatrija kasztba tartozó hindu harcos, valamint egy tibeti démonűző mester is. Céljuk az volt, hogy az összes létező tanítást visszavezessék egy közös eredethez, alaptanításhoz. Körüljárták az akkori India és Kína szellemi irányzatait – úgy filozófiában, mint harcászatban –, majd hosszas tépelődés és vita után sikerült azonos álláspontra jutniuk, és létrehozták a Shirayan- Vajramutthi harcművészetet és filozófiai irányzatot.

Filozófiai háttere a természeti energiák kezdetekben kialakított tiszteletén alapszik. Merítettek a hinduizmusból és a taoizmusból is, de nem tartoznak egyik nagy filozófiai rendszerhez sem, hanem egy ősi formát képviselnek. Építettek egy szentélyt, aminek az „Örök Tanítás Szentélye” nevet adták. Az idők folyamán Dél-Indiába került az iskola, majd később Magyarországra is eljutott. A természeti erők tisztelete járja át gondolkodásukat és életmódjukat egyaránt, amelynek szellemisége átszövi mindennapi életüket is.
A hinduizmus által ismert istenségeket a természeti erők megszemélyesítéseként értelmezik. Ez nem áll távol az egyistenhívő bráhmanista gondolkodástól, ami a félisteneket a feladatok megszemélyesüléseinek tekinti. Brahmá, Visnu és Siva – a teremtés, a fenntartás és a pusztítás hármassága – mindenben jelen van. Az iskolának nincs egy legfelsőbb istenképe, s az embert a természet egy aktív darabkájának tekintik. A Shirayant nem legfelsőbb energiának, hanem koncentrált erőnek tartják. Mindenki felfedezheti magában is, aki összpontosítva használja erejét. A szándék és az erő együtt létezik, egymás kiegészítői. A szándék csak akkor válik tetté, ha az energiával együtt tud működni; amikor tudatossá válik az energia használata, összhangba kerül a szellemi erő és a cselekvés.

Az irányzat minden elnevezése szanszkrt nyelven és dévanágarí írásmódban maradt fenn, a gyakorlatok és a mozdulatok egyaránt. A Shirayan-Vajramutthi többszörösen összetett szó: shir egy energiafajtát, ayana pedig utat jelent; a szóösszetétel együtt „koncentrált erő”-ként vagy másképp „központi ösvény”-ként fordítható. A vajramutthi – szintén összetett – szóban a mutthi öklöt, a vajra pedig gyémántot jelent – ami nemcsak a drágakőre, hanem a dolgok tökéletes voltára is utal. Így a „Gyémánt-ököl”, „Tökéletes-ököl”, és egészében a „koncentrált energiával végrehajtott tökéletes tevékenység” lehet a fordítása. Ez az összeszedett szellemi energia minden aktivitásra vonatkozhat. Amikor feladatainkat végezzük, fizikai testünk válik a megvalósítóvá. Így a kifejezésben sirajan az energia, vadzsramutthi pedig az energia megtestesülése az anyagban. Egyik sem teljes a másik nélkül, és egyik sem működik a másik nélkül. Az energia még nem tud önmagában működni, csak a valóra váltás szándékával együtt hozza meg a várt eredményt.

A megalapítás után az iskolát mindig egy vagy két nagymester vezette. Dévasharmi mahárádzsa után két fia örökölte a tisztséget, Surayana és Aiykivara, a Nap Útján Haladó és a Bölcsességért Folyamodó.

Ők ketten egy közös jelöltet választottak meg leendő nagymesternek. Ez így öröklődött tovább, mesterről mesterre. Előfordult, hogy a mesternek már nem volt ideje kinevezni egyetlen utódját – ekkor két legjobb tanítványa vette át szerepét. Mindkettőjük csupán a tanítások fele részét birtokolta. Ketten egy közös utódnak adták át ismereteiket, tehát újra egyesültek a tanítások, egy személyben. Azóta a harminckettedik generációnál tartunk. Történelmi események folytán egy magyar tanítvány kapta meg a nagymesteri címet, így került hazánkba ez a különleges iskola. A jelenlegi mester Suryasampha Ajanayana Leányfalvi Attila.

Az idők folyamán kialakult, hogy apáról fiúra szállt a tudás, szinte minden nagymesternek a fia vitte tovább a tanításokat. Nem mindig volt más tanítványuk – bár lehetett volna –, így az oktatás zárt rendszerben működött. A huszadik század második felében még élő utolsó indiai nagymesternek, Anjavi Surpajanapha-nak is volt fia, akihez a huszadik század végén csatlakozott egy magyar tanítvány is, Gyomrai Endre. Eredetileg néprajzkutatóként indult Indiába, ahol találkozott a számára vonzó harcművészettel. Együtt tanult a várományos nagymesterrel, de a fiú váratlan halála folytán végül ő kapta meg a megtisztelő címet.

Később visszatért Magyarországra, és itt adta tovább tudását a jelenlegi nagymesternek, Surjasampha Ajanayana Leányfalvi Attilának. Megbízta tanítványát, hogy hozzon létre nyilvános iskolát, ahova minden érdeklődő betérhet és tanulhat. Ez egyben történelmi fordulópont is volt, hiszen idáig igen zárt körben működött a tanítás, s bár soha sem volt tiltott a nyilvánosság, az elődök mégis kerülték. Az iskola 1982 óta működik Budapesten.

A vezető mester a guru vagy a fő ácsárja, de több ta nító dolgozik a keze alatt. A tanítók önállóan végezhetnek oktatást, tarthatnak tanfolyamot, vizsgagyakorlatozást vezethetnek. Ma mintegy tizenöt ilyen tanító működik az ország több pontján: Székesfehérváron, Egerben, Kálon, Agárdon, Csákváron, Dunakeszin, Gyöngyösön, Budapesten. A fiatalok körében nagyobb az érdeklődés, főleg 15-25 év közöttiek a tanítványok, bár a gyakorlatok nem korhoz kötöttek. Kisebb számban idősebbek és családosok is látogatják a rendszeres tanfolyami órákat.

Ha valaki elmélyül a gyakorlásban, akkor az életmóddá is válhat, de nemcsak a napi rendszerességgel végzett egy-két óra időráfordítás miatt – a gyakorlást és a köztes időket is átható szellemi háttér miatt lesz azzá.

A tanulmányok során tisztázódik a növendékben, hogy csak érdeklődés szintjén szeretne foglalkozni a témával, vagy a tanítványi lánc tagjaként szeretne részt venni mestere munkájában. Ha az utóbbi mellett dönt, a mestert – mint tanítót – teljes mértékben el kell fogadnia. Ez azt jelenti, hogy mint a Shirayan-Vajramutthi tanításainak hiteles közvetítőjére kell tekintenie rá. A tanítványnak képességeihez mérten a tanulmányok terén mindent át kell vennie mesterétől. Az is elképzelhető, hogy tanára magánemberként nem annyira vonzó számára, de ez nem játszhat szerepet a tanulásban. A személyes érzelmekből fakadó érzéseket el kell fojtania, le kell gyűrnie, túl kell rajta lépnie egy olyan embernek, aki igazán jó tanítvány akar lenni. Általában nincsenek ilyen problémák, elsősorban olyan tanítványok kerülnek a mester mellé, akik emberi vonatkozásban is közel állnak hozzá. Nagyon kedvező helyzet, ha a tanítvány a tanítót és az embert egyaránt el tudja fogadni, ez az ideális állapot. Ha mégsem, akkor túl kell lépni az emberi tényezőkön. A mester tanítói személyiségével kell azonosulni. Nem kell mindenben követni még a mestert sem. A tanításán kívüli dolgait nem kell lemásolni a hétköznapi életben, mert akkor olyanná válna a folyamat, mint egy automata gyártósor, ahol ugyanolyan embereket hoznak létre. Különböző személyek vesznek részt az iskolában, és lehet, hogy az ő személyiségükkel nem egyeztethető össze a mester egy-egy személyes vonása, szokása. A fontos az, hogy a tanítás tisztán kerüljön át, mert elvi kérdésekben a nagymester szava a döntő, és az ő viselkedése a példaértékű. Talán nem kell úgy fogni az evőeszközt, ahogy ő, lehet másként is. Ha viszont elvi ellentétek vannak a harcművészet területén, akkor azt felszínre kell hozni, mert nagyon fontos az elvi alapok tisztázása. Egy jó mester képes is rá, hogy fényt derítsen ezekre, észreveszi, ha a tanítványnak problémája van, mert ellentétet érez önmagában, a tanítással szemben. A gurunak rendelkezésére áll a megoldás útja, amit tanítványával közösen jár be. A beszélgetések során kiderül, hogy mi a probléma, és minden a helyére kerül.

Az ácsárja jelenleg is családos életformában él. Mivel ezt a tudást sokáig családon belül adták át, ez teljesen elfogadott ennél az iskolánál. Volt olyan időszak, amikor vándorszerzetesi életmódot választottak a tanítók, kisebb közösségekben vándorolva. Később kialakult a családos forma, egymást váltogatva élt a kettő.
Napjainkban Magyarországon senkitől nem várják el a szerzetesi életmódot. A közösség tagjai önfenntartóak, így nem is igazán van módjuk a szerzetesi életre. Persze a Shirayan-Vajramutthi szellemisége többeknek a teljes életét áthatja, de megélhetésükért dolgozniuk kell valamilyen más területen. Ezen túl tanfolyamokat tartanak, bemutatót szerveznek, újságot szerkesztenek.

A nagymester a közösség szellemi és lelki összefogója, irányítója, ő adja át a tanításokat.

Természetesen ebben az iskolában is vannak avatások, sőt ez több szinten is lehetséges. A végső beavatás az, amikor valakit nagymesterré neveznek ki. Az avatás lehet fogadalomtétellel vagy névadással együtt járó beavatás. Ennek során kaphat a jelölt rangot jelölő tradicionális nevet és/vagy személyes nevet, valamint titkos nevet. Utóbbi kettő kimondottan az adott személyre jellemző. A surjasampha pozíció a legmagasabb, csak a nagymestert illeti meg. A nagymester mellett működő tanítók sem avatást, sem nevet nem adhatnak, rangokat sem oszthatnak ki.

Voltak olyan időszakok, amikor az avatásnak nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget, mert a beavatás olyan mértékben érdekes, amilyen mértékben fontosnak tartják a résztvevők. Ezekben az időkben nem éltek a beavatás adta lehetőségekkel. Nyilvánvaló, hogy a tudást menet közben, a tanítványi évek alatt fogadja be a tanítvány, de az avatás egy nagyon erős spirituális élmény, ami hosszú időre erőt ad, hozzásegíti a törekvőt, hogy eredményesen az úton. Annak idején a vezető nagymester úgy döntött, újra élni fog az avatás adta lehetőséggel, és a rítus visszakerült a hagyományba. Előfordult olyan eset is, hogy nemcsak a mestertől kapott nevet egy tanító, hanem a tanítványaitól is, tanítói tulajdonságai elismeréseképpen.

Ma is az iskolavezető nagymester adja a neveket, és ő adhat másféle beavatást is. A mai tanítók közösségének tagjai két évvel ezelőtt, egy szertartáson kapták neveiket. Az ilyen jelegű ceremóniák ritkák, Magyarországon ez volt az első névadással együtt járó alkalom 1982 óta. Jelenleg nyilvános iskolaként Magyarországon működik a harcművészetnek ez a sajátos ága, a stílus szülőhazájában csupán családon belül végzik a gyakorlatok bizonyos fajtáit napjainkig. Hogy miként éled újra Indiában is ez az irányzat, azt nem lehet tudni, de úgy mondják, egyszer visszakerül majd ősi hazájába. Ezt nem lehet kierőszakolni, és nincsenek is ilyen törekvések. Mintha a Shirayan-Vajramutthinak lenne egy saját útja, ahol az emberek csak résztvevők, de nem irányítók.

Vajrasampha Makarandadamstrával való beszélgetés alapján írta

Krsnakatha

2004/38.