Járt Jézus Indiában?

 

Időről időre szárnyra kapnak hírek olyan bizonyítékokról, melyek szerint valamely vallás nagy tanítója, vagy maga a megtestesült Isten az eredeti vallási hagyománytól eltérő kultúrkörben is feltűnt. Alakját igyekeznek adoptálni a helyi mitikus hagyományhoz. Általában elismerik prófétának, de fenntartják az isteni megtestesülésről szóló saját tanításukat. Egyik ilyen felfedezés a Jézus indiai útjáról szóló legenda, melyben sokan ma is összekötő kapcsot látnak a zsidó-keresztény és a keleti vallási tradíció között. Akkor is, ha a hivatalos doktrína hordozói kivétel nélkül elutasítják e tanokat.

 

keresztrefeszites

 

A XIX. század vége felé Nyikolaj Notovics, krími születésű újságíró számolt be indiai útjáról a kijevi pátriárkának: bizonyítékokat fedezett fel arra vonatkozólag, hogy Jézus hosszú éveken át Indiában élt! Az ortodox egyházi vezető nem tanúsított túl nagy érdeklődést a felfedezés iránt, még publikálásra érdemesnek sem találta.
Notovics ezután Párizsban próbálkozott Rotelli kardinálisnál, aki szintén arra kérte, hogy felfedezését ne tegye közzé, mert ezzel csupán az egyház ellenségeinek tenne jót, és megalapozatlan tanok terjedését segítené elő. Hasonló elutasításban részesült a Vatikánban a pápa egy bizalmasa részéről.

Notovics végül is 1894-ben könyv formájában publikálta a felfedezést. A Jézus Krisztus ismeretlen élete bombaként robbant, s rövid idő leforgása alatt még nyolc francia, három angol, valamint német, spanyol, olasz és svéd nyelvű kiadás követte. Az 1858-as születésű Notovics az orosz-török háborút követően kezdte el utazásait Keletre. Indiába Afganisztánon keresztül jutott. 1887.októberében Mulbekhben szállt meg, egy buddhista kolostorban, ahol szokatlanul meleg fogadtatásban részesült. Arra kérte a kolostor tudós lámáját, hogy beszéljen Buddha fi áról, Isszáról.

„Issza nagy próféta volt – állította a láma – nagyobb, mint bármelyik dalai láma. Az Úr lelki lényének része Ő, aki viszszavezette az eltévedt lelkeket az Istenséghez; a Teremtő áldásában részesített mindenkit. Nevéről és tetteiről szent könyveink szólnak.” Szavai nyomán Notovics számára világossá vált, hogy Issza és Jézus egy és ugyanazon személy (Issza egyike az arabok által Jézust megillető neveknek). Megtudta továbbá azt is, hogy az eredetileg Indiában és Nepálban lejegyzett szövegeket Lhaszában, a főkolostorban őrzik, de némely nagyobb kolostorban is találhatók másolatok.

Először Lehben próbálkozott, hogy betekintsen e szent iratokba. Később egy baleset nyomán a Pintak gompa kö zelében álló Hemisz kolostorába került ápolásra, mely a Himalája több mint háromezer méter magas csúcsai közt fekszik. Elzártságának köszönhette, hogy a mohamedán hódítók pusztítása elkerülte, és sokkal több könyv, régi viselet, maszk és egyéb érdekes tárgy található benne, mint más ladaki gampában. Biztonságos fekvése miatt a múltban sokszor ide hordták a környék kolostorainak értékeit, melyet a „sötét kincseskamrába” zártak, amit sohasem nyitottak fel, kivéve, amikor őrzője a kinevezett új utódjának megmutatta.

Notovics összebarátkozott a szerzetesekkel, akik betegágya mellett napokon át olvastak verseket Isszáról, a kiválasztottról. Az írások tibeti antológiák részei voltak, tizennégy fejezet 224 verssel. Az eredetieket páli nyelven jegyezték le az ókori Indiában, valamikor a Krisztus utáni első vagy második évszázadban. Leírás található bennük arról, miként határozta el a Mindenható, hogy emberként fog megszületni, mert így saját példájával taníthatja majd az embereket a testi léttől való megszabadulásra, a tiszta lelki sík, azaz a tökéletesség elérésére, ahonnan bejuthatnak Isten örökkévaló, változatlan, állandó boldogság jellemezte lelki birodalmába. A tibeti művek ezután részletes leírást közölnek egy isteni csecsemőről, aki a távoli Izraelben, szegény, de jámbor szülők gyermekeként született, és akit Isszának hívtak. Már gyermekkorában Isten beszélt rajta keresztül, s az emberek messze földről érkeztek, hogy hallhassák. Tízegynéhányadik évében, amikor is a kor hagyományai szerint egy izraelitának meg kell nősülnie, az éj leple alatt elhagyta szülei házát, s egy karavánnal, kereskedők társaságában a Szindh (Indus) vidékére érkezett. Ott, az árják között, Isten szeretett országában telepedett le azzal a céllal, hogy India szent írásait tanulmányozza.

Később az öt folyó környékére (Pandzsáb) utazott, onnan pedig Dzsagannáth Puriba, a Bengáli-öböl partjára. Itt található India egyik legősibb temploma. A templomváros papjai nagy örömmel fogadták, s tanították őt a Védák olvasására és értelmezésére, valamint gyógyításra és egyéb misztikákra. Összesen hat évet töltött Puriban, Rádzsgirban és Benáreszben. Mindvégig az isteni szeretetről prédikált, kegyesen segített az elesetteken, még a kaszton kívülieken is. „Isteni Atyánk előtt nincs különbség gyermekei között” – hirdette. További hat évet töltött a nepáli Himalája buddhis ta kolostoraiban, szent iratokat tanulmányozva. Innen utazott végül vissza, hazájába. Szerencsésen megérkezett Palesztinába, ahol a bölcsek nem ismerték őt, még nevéről sem hallottak. „Ki vagy te és melyik országból jössz?” – kérdezték.

Kritikák pro és kontra

Mint ahogy ez várható volt, Notovics könyvét sok bírálat érte, először a The New York Times, majd a North American Review részéről. A lapok csupán az olvasók hiszékenységének tudták be, hogy hitelt adtak Notovics tanítsásainak. Mások ennél is elutasítóbbak voltak. 1894-ben az ismert unitárius pap-író, Edward Everett Hale nemcsak Notovics ladaki útját, de magát Hemisz létét is kétségbe vonja: „E mitikus kolostor, melynek Leh, a ladaki főváros közelében kellene lennie, nem található a buddhista eklézsiai települések kalendáriumában.” Hale szkeptikus fejtegetései végén kijelenti, hogy az egész mű Notovics fantáziájának eredménye.

1894 októberében a híres oxfordi indológus, Max Müller is a kritikusok sorába lép. Írásában, melynek a Jézus állítólagos indiai útja címet adja kifejti, hogy a Jézus életéről és tanításáról szóló buddhista iratok hamisítványok, némely agyafúrt láma találmányai. Érvelését azzal véli bizonyítani, hogy sem a Kandzsur, sem a Tandzsur (tibeti írások katalógusa) nem tartalmaz Jézusra vonatkozó feljegyzéseket. Azt azonban nem említi, hogy a Kandzsur és Tandzsur csak a buddhista iratok egy részét tartalmazza.

Ugyanakkor Sir Francis Younghausband, a brit korona nagykövete a kasmíri király udvarában emlékezett arra, hogy találkozott Notoviccsal a Zodzsi-la-hágón. Könyvében azt írja, ugyanazon táborban töltöttek egy éjszakát, miközben Notovics Kasmírból Szkarduba tartott. Notovics felfedezése óta sokan kutatták Jézus indiai útját. Az orosz kutatótól függetlenül, sőt, őt megelőzve, 1854-ben egy világutazó, Mrs. Harvey említi könyvében az Isszáról szóló írásokat. Egy bengáli hindu szerzetes, Szvámí Abhédánanda könyvében beszámol arról, hogy nagy meglepetésére megtalálta Hemiszben a Notovics említette kéziratokat, melyeket – tökéletesen ismervén a páli nyelvet – azonnal lefordított bengálira.
Szvámí Abhédánanda igen tudós ember hírében állt. A Kashmír o Tibbate c. művében így ír a vitatott témáról: „1922-ben Kasmírból Tibetbe utazván gyalog keltem át a Himaláján, hogy a buddhista és lámaista fi lozófi át, szokásokat és hagyományokat tanulmányozzam. Úti célom Hemisz kolostor volt, Lehtől mintegy harminc kilométernyire (…) Miután bejártam a kolostort, megkérdeztem a lámákat, vajon igaz-e Notovics állítása. S akkor megtudtam tőlük, hogy az orosz utazó valóban igazat írt.”

A XIX. század végén élt Georgij Roerich különösen képzett régész és nyelvész volt. Jól ismerte a szanszkrt, perzsa, kínai és tibeti nyelveket. Mingyur Dordzse láma segítsé gével behatóan tanulmányozta a tibeti buddhizmust, aminek köszönhetően egészen más fogadtatásban részesült, mint a korábbi fehér utazók. Megnyíltak előtte a legtitkosabb tibeti ajtók is. Issza legendájáról először Srínagarban hallott. A későbbiek folyamán meglepetten tapasztalta, hogy a hagyomány egész Közép-Ázsiában ismerte. Az egymástól eltérő elbeszélések egy dologban egységesek voltak: Jézus „hiányzó” éveit Indiában töltötte. Roerich a hemiszi kolostort 1925–ben látogatta meg. Könyvében, a The Heart of Asia-ban megerősíti a Jézusról szóló kéziratok létét. Feljegyzéseiből kitűnik, a bizonyítékok teljesen meggyőzték: „Mindig vannak olyanok, akik dühösen hadakoznak, ha felfogásukkal, meggyőződésükkel ellenkező érvekről hallanak. Ők Jézus indiai útjával kapcsolatban csalásról beszélnek, ám én nem tudom elképzelni, hogyan hathatná át egész Kelet népi tudatát egy nemrégiben kiagyalt félrevezetés? És hol találnánk e célra olyan tudóst, aki hosszú értekezést írna ókori páli és tibeti nyelven? Ilyen emberről nem tudunk…” – írja.
A kutatás és vita napjainkban sem szűnik. A hetvenes években a német Stern folyóirat közölt hosszú cikket Jézus indiai útjáról Hassnain kasmíri professzor segítségével, akinek sikerült fényképfelvételeket készítenie az említett kéziratok idevonatkozó oldalairól. Holger Kersten német író, miután több hónapot töltött kutatással a helyszínen, 1983-ban publikálta könyvét, Jézus Indiában élt címmel. Egy évvel később, 1984-ben pedig az ezoterikus könyveiről híres Elizabeth Clare Prophet (USA) megjelentette azóta nagy sikerű könyvét, The Lost Years of Jesus (Jézus ismeretlen évei) címen.

A nyomok Indiába vezetnek

1900-ban egy angol nyelvű folyóirat rövid tanulmányt közölt, amely azonnal felkeltette a világ keresztény teológusainak fi gyelmét. A cikk hírül adta Jézus egy mondását, melyet mindaddig nem ismert a nyugati világ. Fatehpur Szikriben, egy régi, romos város egyik falán látható bevésve a szöveg. Ezt a várost Nagy Akbar (1542-1605) mogul császár építtette, akinek nagy álma Hindusztán egyesítése volt, melynek legnagyobb akadályát a vallási sokféleségben látta. Megszüntetésére1582-ben egy racionális monoteizmust hirdetett ki, amelyben megpróbált szinkretikus és egységes harmóniát (din ilahi) teremteni a különféle felekezetek tanítása között.

Egy hatalmas falíven a császár által kiválasztott Jézus-idézetet láthatjuk: „Jézus (béke legyen vele) mondta volt: A világ olyan, akár egy híd. Ne építs rá házat, csak haladj át rajta! Töltsd életed Isten iránti odaadásban, mert ehhez képest minden más hiábavalóság!”

Bár Akbar tartott udvarában portugál jezsuitákat, kizárt dolog, hogy az agraphát tőlük hallotta volna. Jézus e mondásáról ugyanis a nyugaton ismert keresztény források nem tudnak. A jezsuita atya, Jerome Xavier írt ugyan egy terjedelmes munkát – kizárólag Akbar részére – Jézus élete címen, ám ebben nyoma sincs a fenti idézetnek. A szöveg eredetéről megoszlanak a vélemények. Némelyek szerint az egyik apostoltól, Tamástól származhat, hiszen ő hosszú éveken át élt és tanított Dél-Indiában. Mások szerint magától Jézustól ered abból az időből, amikor éveket töltött Indiában. Ez utóbbi feltevés nem lehetetlen, hiszen köztudott, hogy Indiában nagy hagyománya van az orális tanításnak.

Mari (Murree) egy kis város, Taxilától mintegy hetven kilométerre keletre, Kasmír határán. Itt található egy sír, melyet ősidők óta nagy tisztelettel és odaadással ápolnak a helybeliek, és mai Mari da aszthan-nak, „Mária anyánk nyugvóhely”-ének nevezik.

A sírt kelet-nyugati irányban tájolták, ami egyértelműen zsidó szokás. Mint tudjuk, a hinduk nem temetnek, halottaikat elégetik, hamvaikat szétszórják. Krisztus idejében Hindusztán része volt e vidék. Az Indiát megszálló mohamedánok csak évszázadokkal később jöttek, s ők északdél irányban temetkeztek. A VII. században mohamedán megszállás alá került Mahá-Bharatának (Nagy Indiának) ez a része, s bár a hódítók módszeresen rombolták a hindu templomokat, e sírhelyet épen hagyták, sőt továbbra is gondozták és tisztelték. Ez nem meglepő, hiszen a muzulmánok Jézust (Isszát) szintén prófétaként tisztelik.

Srínagartól mintegy hatvan kilométerre délkeletre, Bidzsbi hara falu közelében található egy szentély, mely a muzulmán Zainuddin Wali ereklyéjét őrzi. Az1400-as évek első felében élt szent tulajdonában volt egy értékes bot, melyet mint isteni ereklyét őriztek a szentély őrei egy zöld színű selyemszövet alatt. A bot két és fél méter hosszú, s körülbelül ugyanannyi centiméter átmérőjű. Olajfából készült, sötétbarna színű, és a hagyományok szerint Mózes, illetve Jézus botjának hívják. Imádói úgy tartják, hogy ez a bot valamikor Mózesé volt, később pedig Jézus tulajdonába került, mintegy szimbolizálva az ő mózesi örökségét. Először Srínagarban őrizték, s csak később került Aish-muquamba. Az aish szó Ishából vagy Isszából ered, a muquam pedig nyugvóhelyet, pihenőhelyet jelent. A legenda szerint itt meditált Jézus.

Más emlékek is azt tanúsítják, hogy Jézus Indiában járt. 1413-ban a Zainul Ábidin szultán udvarában élő történész, Mullah Nadiri megírta Kasmír történetét. Művében megemlíti, hogy Akh király fi a, Gópadatta király idejében renoválták Kasmírban Salamon templomát perzsa szakemberek. Ez a templom már Jézus idejében is több száz éves volt. A felújítás alkalmával négy sort véstek perzsa nyelven a bejárati lépcsők oldalába. Magyar fordításban ezek így hangzanak: (1) „Ezen oszlopokat a szerény Bihiszthi Zagar tervezte 54- ben. (2) Khwadzsa Rukun, Murdzsan fi a építtette őket. (3) Juz Aszaf ekkor, ötvennégyben hirdette prófétai elhivatottságát. (4) Jézus Ő, Izrael gyermekeinek prófétája.”

Mullah Nadiri a következőket írta Jézusról: „Gópadatta uralkodásának ideje alatt tűnt fel e völgyben Juz Aszaf (Yuz Asaf), aki azt mondta magáról, hogy izraeli próféta. Életével példát mutatott a jámborságban és erényben. Olvastam a hinduk könyvében, hogy e prófétát (kísérje Isten békéje és jósága) valójában hazrat Isszának, Isten szellemének nevezték…”

Shaik Al-Sza’id-usz-Szadiq – a nagy orientalista, 962-ben halt meg Khuraszanban. Híres művében, az Ikmal-ud- Din-ban azt állítja, Jézus nem szállt a mennybe, hanem túlélvén a keresztre feszítést, újra Indiába ment. Művében Aszaf tanításából idéz, mely feltűnő hasonlóságot mutat az Evangéliumokkal: „Halljátok hát szavaimat! A gazda elindul, hogy bevesse földjét. A magok egy részét madarak csipegetik fel, de hullik az útra is, köves talajra is, sőt tövisek közé, ahol nem fog kihajtani. Csak a jó talajba hullott mag fog teremni. A bölcs a gazda, tanítása pedig a vetőmag. Ha nem értik meg szavait, olyan, mintha a magot madarak ették volna meg. A kőre hullott magvak azt az esetet példázzák, amikor a tanítás bemegy az ember egyik fülén, de rögvest ki is jön a másikon. A tövisek közé hullott mag azokra utal, akik meghallgatják ugyan az Igét, de nem élnek annak szellemében. A jó talajba hullott mag példája alatt azok értendők, akik nemcsak szívesen hallgatják tanításom, de hajlandók is aszerint élni.” (Vö.: Máté 13, 1-23; Márk 4, 1-20; Lukács 8, 4-15)

A kasmíri mohamedánok tehát abban hisznek, hogy Jézus másodszor is Észak-Indiába utazott, s végül ott is halt meg. Srínagar óvárosában, Khandzsar negyedben van egy sír, amely a hívő mohamedánok szerint Jézus sírja. A fölé épített szentélyt Rozabalnak hívják a helybeliek, melynek jelentése: „a próféta sírja”. A bejáratánál látható felirat elmondja, hogy Juz Aszaf évszázadokkal ezelőtt jött Kasmírba, s hogy egész életében az Igazság (Isten) szolgálatában állt. A földi maradványait tartalmazó szarkofág kelet-nyugati tájolású, s ez nem mohamedán, még csak nem is hindu, hanem zsidó temetkezési szokás!

Egyesek Jézus személyét vélik felfedezni a Bhavisja-purána és a Kasmír történelmét tárgyaló szanszkrit mű, a Rádzsataranginí egyes történeteiben, vagy a Srínagar közelében található nagy síkság, Yus-marg, Jézus rétje elnevezésben. Szembetűnő továbbá, mily sok, Jézus nevét viselő helységnév maradt fenn Kasmírban és közvetlen környékén: Yisus (Jisszusz), Arya-Issza, Issza-Brari, Yuzu-dha, Yuzu-dhara, Yuzu-gam, Yuzu-hatpura.

Némelyek szerint a lélekvándorlásra utaló bibliai részletek is Jézus indiai útjának bizonyítékai, bár ezt a keresztény teológia egyértelműen elutasítja.
(Abhay Narayan írásai nyomán)
2004/38/14.

 

6/1990.