Kálindi versei

Láttass velem

Láttass velem mindent szépnek!
– Borús télben fényvilágot,
aszott szárban gyöngyvirágot,
sártengerben búzakalászt,
viharfelhőn ég hajnalát,
száraz mezőn harmat cseppjét,
rút hernyóban tarka pillét,
vadállatban szelídséget,
veszett ebben kíméletet!
Láttas velem mindenben jót!
– Rossz tettekben gyors tanulást,
sértő szóban megbocsátást,
a gonosznak tiszta lelkét,
gyilkosságban karma törvényt,
halódóban új életet,
torzszülöttben ítéletet!
S idővel óh, Te kedves csak önmagad láttasd velem
– mindenek felett!

Egy élmény kapcsán

Valami különös furcsa élményként
-felemelve, hogy akadályt lépjek,
átsuhant előttem Lényed, egy
hétköznapi történésben.

De akkor bódultan éreztem, – tudtam:
válaszod túl heves erővel hat,
gyönge vagyok még, hogy elbírjak
bizalmas gondolatokat.

Hisz gátat vet utamon az akarat,
a matéria bitorolja azt;
szokások köteleit sodorja
minden kis mozdulatomra.

Így nő a feszültség egyre szívemben,
új találkozásra vágyik lelkem,
de messze húz a konok elme,
itt pusztulok életekre.

Mert minden születés testcsere csupán
és a halál elrettentő talány.
A való ösztönbe zárva vár
s a lélek élni vágy,

de nem az elmúlás nehéz árnyával,
hanem a Végtelen Tisztasággal.
Előtte a világ rejtve marad
amíg az anyag burkolja.

Teljes biztonságot nyújt önhittsége,
sötétség települ szemeire,
vakon néz, felejti az igét,
ős-ideákat nem éltet,

nem becsül a természetben hatalmat,
a Jövőt öli torzát alkotva,
s mit érzéke szépnek nevez ma,
azt holnapra csúfnak mondja.

Állj gondolat! Még nem késő! Oszolhat
szememről az éj uralta látszat,
láthatom: az Úr kegye árad
szerte a földi világban!

Megtalálom az eszményi jót, szépet,
mert nem illanó, – s korok szülötte;
Isteni világ teljessége
és erkölcsök fényessége.

Szörnyű álom hulljon feledésbe!
Viruljon újra elveszett énem,
örök világban cselekedjen!
Alvó öntudatom – ébredj!

Altatódal

Csillámfényű harmatcsöppben
Krsna tűnik gyöngy-szemedbe.
Madárka dal Őt dicséri,
szellő súgva becézgeti.
Érte illatos a virág,
s hozza termését a faág.
A hópehely kristálytűje,
s az üvegen a jégvirág
lásd – mind az Ő teremtménye,
csoda, csoda valahány,
csoda, csoda valahány!
Nézd gyönyörű kékes színét,
mintha selymet simogatnál,
és a lágyan hulló tincsét,
ékkő csillan rajta át.
Bárcsak mindig láthatnám
s fuvoláját hallhatnám!
Bárcsak mindig láthatnám
s fuvoláját hallhatnám!

Csigavonal

(1989. 10. 17.)

Felemelem,
mert a kis teste törékeny
Óvatosan, mert a csiga is érzékeny
Hajnali esőtől harmatos a teste,
Tapogatóit kinyújtva néz felfele
Veszélyes úttestről átteszem a fűbe
Hogy legyen az élethez újból reménye
Menjen ő mielőbb hajnali útjára
Kinek örökös púp hátán a háza
Otthon van belőle nekem egy szép példány
Rádöbbent arra,
hogy én vagyok
a parány
A csigavonal
útját naponta
Kiteljesedés útját
meg kell jegyeznem
Amikor a kagylót fülemre ráteszem
Az emberiség szíve jajt kiállt
nekem.

1990/3.