Vergilius: Orpheus

Részlet a Georgica IV. könyvéből 419-527., fordította: Lakatos István

„Nem mindennapi lény űz téged ilyen dühödötten;
Nagy bűnért vezekelsz! a szegény Orpheus öl e bajjal,
S ölne tovább, nem is oktalanul, ha a végzet akarná –
Úgy lobog elragadott felesége miatt a haragtól.
Mert tőled menekült a folyó mentén szeretője,
S lába előtt ama nagy kígyót rejtezve a sűrű
Sásban ezért nem látta s eként omlott a halálba.
Sírtak is a dryasok? hugukat gyászolva bezengtek
Bércfokot-ormot; felzokogott Rhodopé kőcsúcsa,
Pangaeus hegye, Rhésusnak Mars-óvta hazája,
S Óríthyia is Actéból, a geták meg a Hebrus.
Férje, sötét gyászát, teknős lantján szelidíti,
S ó, téged sző, szép hitves, téged csak a dalba,
Téged hajnalidőn, téged part-esti magányban.
Taenarus aknáján azután Dís mély kapujáig,
Egy gyilkos ködtől palló gyászparkhoz is eljut,
Hogy majd lent ama lelkekhez s a mogorva királyhoz,
Kiknek az emberi könny kebelét sose hatja meg, esdjen.
S mind odagyűlnek a híg árnyékok a mély Erebusból,
Körbesereglik e váz-alakok versén elalélván,
Oly sűrűn, amiként madarak hada libben a lombra,
Hogyha leűzi az éj vagy az őszi fagy őket a hegyről:
Férfiak és nők lelkei, elhúnyt nagyszivü hősök
És fiuk és hajadon lánykák sokasága, meg ifjak,
Kiknek teste szülőik előtt hamvadt el a máglyán;
Ámde, setét-iszapos mocsarával a mostoha, szittyós
Cócytus, meg e gyűlölt láp közönyös vize tiltja
És a kilencszer körbefutó Styx is köti őket.
Sőt a Halál palotája s a Tartarus eumenidái,
Kik hajukat felkontyolják kéklő viperákkal,
Mind ámulnak, Cerberus is hüledezve figyelte,
S Ixíon kerekét a szelek forgatni feledték.
Majd kifelé lábolt, már túl minden veszedelmen,
S elnyert Eurydicéjével, ki mögötte botorkált
(Mint ahogy azt meghagyta nekik Próserpina), majdnem
Fenn járt már, amidőn szerető szive hirtelen eltelt
Őrült, ó, de bocsánandó vággyal – ha bocsánat
Holtaknál van ugyan – s megtorpant épp a küszöbnél,
Hátratekintve mohón-feledékenyen Eurydicére!
Érdeme hát odalett, kemény zsarnokkal az alku
Felbomlott, hármat dördült az Avernus alatta.
S párja: „Mi sújt le – kiált –, mily bősz harag, engem esendőt,
S téged is, Orpheus? Ím ismét a halálba parancsol
Mostoha sorsom, könnyfátylas szemem álom igázza.
Áldjon a menny, ez az éj engem körülönt iszonyával,
Fogd elerőtlenedő kezemet, haj’ nem tiedet már!”
Így szólt és szem elől, mint pára a gyér levegőben,
Ellebegett, ura hasztalanul nyújtotta ki karját
Árnya után, oly sok mindent elmondani néki
Hasztalanul vágyott: ezután nem látta, s az Orcus
Vámosa mégegyszer nem vitte keresztül a fertőn.
Mit tegyen? újra-fogoly felesége után hova menjen?
Hogy könyörögjön a mánokhoz? hogy esengjen az égre? –
Hitvese holt-hidegen leng már ama styxi ladikban.
Strymon habjainál, magas ormok alatt, a magányban,
Mint mondják, hosszú hét hónapig egyre siratta,
S jégkeblű barlangok ölén sorsát panaszolván,
Tigriseket szelidít, tölgyfákat emel ki dalával;
Mint a topoly hűsén csalogány kesereg, kinek ádáz
Gazda fiókáit még pelyhes-pőre korukban
Megpillantotta s fészkük letarolta, hogy anyjuk
Ott ül az ágon egész éjjel, nem bírva betelni
Bús panaszával, a messzi mezőn pedig árad a gyászdal.
Írt szerelem vagy nász többé nem is önt a szivébe!
Egymaga jár a hyperboreus havasokban az ifjú,
Rhípaeus mindig deres ormain, és Tanaisnak
Téli jégen átkozván Díst, adománya hogy’ eltűnt,
Eurydicé! A cicón nőket sértette azonban
Ekkora bú – velük élni dacolt – Bacchusnak egy éjén
Szétszaggatták hát, darabokban a rétre kiszórták?
S márvány vállairól leszakadt feje régen a Hebrus
Habjaiban hömpölygött már, oeagrusi tájon,
Ám a jeges nyelv Eurydicét onnét is imádta,
Eurydicét hivogatta, midőn libegett el a lelke,
Eurydicé neve visszhangzott a folyókon, a parton.”

2004/37.