Orpheusz – A trák lantos

Nemrégiben a hajdani Trákia egyik ősi városában jártam, a bolgár Stara Zagorában. Római kori amfiteátrum romjai – ma színházi- és opera-előadások helye, a város nagyszerű parkokkal és allékkal ékes, a sétáló utca közepe táján pedig egy érdekes felirat: szeretet. Mintha a város szellemi jelszava volna ez – talán az ősi trák lantos emléke? Aztán mások is mesélni kezdtek róla, hogy háromszor született ugyanaz a személy a Balkán mitikus tájaira, a Rodope-hegység bércei közelébe: először mint a trák lantos, másodjára mint a középkori vallásprédikátor Bogumil, valamint a huszadik században, e lelkiekben oly satnya és rokkant korban mint Peter Deunov, a bolgárok mondhatni nemzeti guruja. Legenda, mesebeszéd, avagy a ragaszkodó szeretetnek s az isteni igazság hirdetésének valós körülményei?

Ki tudja? De Orpheusz legendája többet sejtet, mint puszta ógörög mitológia, valami egyetemes sejlik a történet s a tanítás mögött… Orpheusz – mondai alapítója annak a Kr.e. VII. században Trákiában keletkezett, s onnan Görögországba jutott vallási irányzatnak, mely titkos istentiszteletek, misztériumok keretében keresett betekintést a túlvilági élet rejtelmeibe. Orpheusz élettörténetének olyasféle jelentősége volt e mozgalom törekvései számára, mint a Krisztus életét tárgyaló Evangéliumoknak a kereszténység számára. A monda szerint Orpheusz Kalliopé múzsa fia volt, aki bűbájos énekével és lantja hangjaival a köveket és fákat is megmozgatta, az állatokat is megszelidítette. Midőn szerelme, Eurydiké nimfa kígyómarás következtében meghalt, Orpheusz leszállt az alvilágba, s ott dalolt bánatáról. A szellemek könnyekre fakadtak, Tantalosz egy percre megállt vízre sóvárogva, Ixion kereke is megállapodott, a keselyű nem tépte Prométheusz máját, a Danaida lányok is megpihentek kissé, s nem merték a vizet a lyukas hordóba, Sziszüphosz megpihent görgetnivaló szikláján, csak hogy hallja az éneket. A fúriák orcája ez alkalommal először, könnyben úszott, és a halál országának urait is annyira meghatotta dalaival, hogy megengedték Eurydikének a visszatérést az élők közé. Az engedélyt ahhoz a feltételhez kötötték, hogy Orpheusznak mindaddig nem szabad a mögötte lépdelő Eurydikére tekintenie, amíg a felvilágra nem érnek.

Orpheusz azonban nem győzte türelemmel, hátranézett, s újból elvesztette nejét. Bánatában végképp lemondott a szerelemről, s a visszautasított trák nők őrjöngő módon szétszaggatták. Plutarkhosz szerint az Orpheusz-ölő asszonyok kezét-lábát férjeik büntetésképpen tetoválásokkal borították. Széttépetése után Orpheusz lantját Apolló s a múzsák kérésére Zeusz az égbe ragadta (ez a Lant csillagkép), tengerbe vetett fejét pedig Leszbosz szigetére sodorta a víz, ahol nagy tisztelettel temették el. Innen a leszbosziak finom érzéke a költészet iránt. A monda minden részletének megvan a maga teológiai jelentősége. Boethius misztikus módon értelmezi a gyönyörű szerelmi történetet, mint az égi szerelem szimbólumát, ugyanakkor a hátra nem tekintő lelki fejlődés tanulságát is levonja belőle. Aki gondolatait az isteni magaslatokba szeretné emelni, de visszatekint a régi élet-világ barlangjába, elveszíti mindazt a kiválóságot, amit addig gyűjtött. A legtöbben bátor tettnek tekintik Orpheusz alászállását az alvilágba, mások azonban inkább gyávának tartják, amiért élve szállt az alvilágba és élve is került ki onnan, míg szerelme kétszeresen is meghalt. Orpheusz igézetes zenéje nyomán az orphikusok a zenének, mint gyógyító és lelket tisztító erőnek rendkívüli jelentőséget tulajdonítottak. Orpheusz és Eurydiké története a zeneszerzőket is megihlette: Monteverdi és Gluck operái (1609 és 1782), illetve Offenbach operettje (1858), valamint Harrison Birthwistle Orpheusz maszkja (1986). Az orphikus költészet az ókorban egyrészt a mitológia gazdag tárházát jelentette, másrészt recitálásuk a misztérium- rítusok s tisztító ceremóniáinak szerves részét képezte. Platón ír azokról a vándor koldus-jósokról, akik a gazdagokat igyekeztek meggyőzni az általuk bemutatandó tisztító rítusok fontosságáról és hathatósságáról, Muszaiosz és Orpheusz könyvhalmazait mutogatva. Orpheusz a neve annak a feltételezett, Marshoz hasonló nagyságú bolygónak is, amelyről úgy mondják, négy és félmilliárd esztendeje összeütközött a Földdel – egyesek szerint a Hold ennek a „násznak” volna a szülötte. Orpheusz kíváncsiságának bűnhődése arra tanította a híveket, hogy a misztériumi titkokba történő fokozatos beavattatás alkalmával fegyelmezzék magukat, Orpheusz szerelmi absztinenciája pedig az idevágó rituális szabályokat érzékelteti. Az orphikus misztérium hívei, a rítus és a költészet rajongói vegetárius életmódot folytattak, tojást sem fogyasztva, s nemi önmegtartóztatásban éltek. Ez volt az úgynevezett orphikus életmód (Orphikos bios). A pokoljárás története alapozta meg a misztériumi összejövetelek ama gyakorlatát, miszerint a hívők egymásnak színjáték formájában mutatták be az alvilágot.

Rácz Géza

2004/37.