Tabla

A tabla elnevezése az arab tabl, tabil, tabala = dobol kifejezésből ered, és egy-, illetve kétfenekű, zsinóros kézi dobokat jelent.
A tabla világszerte ismert formájú hangszer, legalább két dob alkotja. A játékos bal kezére eső bhadzsa (bal) félgömb, illetve üst alakú réz-, vagy fatestű, egyfenekű de többrétegű ütőfelülettel ellátott kísérő-, alap-, vagy basszusdob, amelynek elmaradhatatlan magas hangú kísérő párja a dadzsa (dagga, dakka = jobb). Ez az előbbinél kisebb, karcsúbb, trapéz alakú, fatestű, kétfenekű, szintén többrétegű ütőfelületű dob.

A két hangszer viszonya legalább kvárt magasságban el térő hangolású. Mindkét dobra szíjakkal feszítik fel a bőrt, a megfelelő hangmagasságot a dob külső palástját alkotó szíjak alá igazított kis fahengerekkel finomítják. Ilyen szíjas feszítőrendszerű a mrdanga, a srí-khol és más indiai dobok is.

A dadzsa membránja háromféle bőrből rétegelt, legalul bivaly-, közbül juh-, legfölül borjúbőr. Különféle helyen más és más hangok szólalnak meg a dobon, s a hangkeltés helyeinek sajátos elnevezése van: perem (singar), szél (kinar), köztes (maidan), közép, a „szem” (sjahi). A fekete színű, úgynevezett „szem” anyaga túlfőtt rizs, mangánpor, tamariszkuszlé vagy vasoxid, faszén, keményítő és nyersgumi keveréke. A különleges hangzást biztosító felületet vékony rétegenként kenik és dörzsölik fel az ideális hangzás eléréséig. Az egyes rétegeket parázs mellett szárogatják, kiégetik. A használat során esetleg lepergő, felpattogzó fe lületet friss keverékkel kijavítják. Ezt az eljárást más, hasonló szerkezetű „szemes” indiai dobokon (mrdanga, tumda, madal, pakhanadzs, kade, srí-khol) is alkalmazzák. A tabla kisebbik dobján a „szem” középen van.

A bhadzsa membránja kétféle: a belső felület juhbőr, a külső gyűrű bivalybőr. Itt a fent leírt keverékből álló „szem”-et excentrikusan helyezik el a mélyebb hangzás érdekében.
A félgömb alakban, illetve üstformában fellépő frekvenciamódosulások a körszimmetrikus hangmozgásokat emelik ki, míg a függőleges irányú membráló hatásokat csökkentik. Ezért nem mindegy az üst alakja, kiformálása. E két hatás a hangképzésben arányosan jeleníthető meg.

Az üst alakú dob hangszerként 2300 évvel ezelőtt bizonyítottan használatban volt, a legrégebbi dél-indiai domborműveken pedig már 5000 évvel ezelőtt szerepelt kézi hangszerként.

Rossing-Sykes 1982-es frekvenciakísérleteit megismételtük a győri Széchenyi István Egyetemen 2001-ben, melynek eredményeként látható néhány frekvencia arány, melyek jól mutatják a különböző ütésmódok keltette rezonancia-rajzolatokat. Ab ban minden állatbőr felületű dob megegyezik, hogy a nem homogén bőrvastagsággal többféle, színes hangzás érhető el. Ezért már a bőr kikészítésének módja meghatározó.

Ezeken a hangszereken játszani – mondhatjuk – egy élet munkája. Tablás dinasztiák nőnek fel Indiában és Indonéziában, a hagyomány apáról fiúra öröklődik. Ma már az indiai állami zeneiskolákban is tanítják ennek a sajátosan hangzó hangszernek a játékmódját, például Delhiben.

Az indiai vallásos szertartászene, a bhadzsan egyszerű hangszeres együttese állhat például egy mrdangából vagy tablából és 2-3 csengettyűhangú karatalból. A bhadzsan-t játszó, Istent imádó dobkíséret kihasználja a „szabálytalan”, színező felhangrendszert: a játékos tenyérrel és ujjakkal, enyhe nyomással, ütésekkel fokozza a terhelést a szabályos és szimmetrikus hangzás irányába. A csúsztatott kézmozdulatok megkönnyítése érdekében a szertartás elején talkummal teszik simává a felületet.

A dob nemcsak az Istendicsőítés szakrális eszköze, az Isten testének egy darabja is, melyet minden hangoláskor homlokhoz érintett kézzel „beavatnak”. Ezt a dobot a szertartás közben láb és alsó testrész nem érintheti. Tiszta, tisztán kezelt eszközök tiszta imádatot szülnek, amely méltó az Istennek szóló ének alázatosan és szeretettel felajánlott tartalmához.

Váray László
Széchenyi István Egyetem, Győr
2004/37.