Permanens kultúra a földeken

Manapság kevesek rendelkeznek azzal a látásmóddal, amely nem szembehelyezkedik a természettel, hanem inkább belesimul abba, és talán a permakultúra intézményén kívül e korra alig maradt néhány háztartás, amely megvalósítója e szemléletnek. A tazmániai Bill Mollison bizonyára fiatalkori egészséges látásmódját megtartva kezdte el annak a folyamatnak következetes végiggondolását, ami nyilvánvalóan minden szerves gondolkozású emberben – legalább utópia szintjén – felmerül: egy kert miként lehetne önfenntartó?

Az, hogy Mollison úrnak sikerült ehhez mindent számba venni és a világ több pontján megvalósítani, kevésbé meglepő, mint az, hogy ezért számtalan nagydíjat is megkapott. Úgy tűnik, hiába a földrajz, az antropológia, a környezetvédelem és sorolhatnánk a tudomány tíz meg száz ágát, elemi gondolkozásra sehol senkit nem tanítanak. Senki ne értsen félre, ez nem a permakultúrát fokozza le, hanem újkori műveltségünket.

A szakszó értelmezése egyszerű: perma tartóst jelent, kultúra pedig szerves környezeti társulást-társítást, vagy még inkább kultivációt, azaz művelést. A kor ösztöneit tekintve egy tartós gazdálkodási berendezkedés ma sokaknak nem is szimpatikus, minthogy ma nem földművelés folyik, hanem agrobiznisz. A föld művelése a föld nemesebbé tételét jelenti, míg az agrárgazdaság szó mögött valójában a föld értékeinek magunk javára történő kiforgatása áll. Az ilyen szellemiség – vagy szellemtelenség – leleplezéséről az elmúlt évtizedekben számos mű született. A cél most inkább az ébresztő gondolatok felkutatása, egészen praktikus síkon is.

Bill Mollison szerint a Földön csupán néhány ősi erdő és gyep talaja maradt érintetlen – mondjuk a tundrán s más kedvezőtlenül művelhető területeken –, a többit az ember felforgatta, és ha nem közvetlenül, akkor közvetve tette tönkre.

Az agrobiznisz később műtrágyákkal és permetszerrel kasztrálta a természetet, és utóbb olyan rafinériával kezdte – a fogyasztók szemét elkápráztatva – vastagítani a pénztárcáját, hogy azt ma senki nem hagyja szó nélkül: gondoljunk csak a vízízű primőr terményekre vagy a látványgyümölcsökre. A következmények közhelyesek: egyes növényfajok teljes eldeformálódása (pl. tűzelhalás), elsivatagosodás, tájidegen gyomok betörése – tulajdonképpen mind a mikro–, mind a makroflóra szintjén teljes egyensúlyvesztés. Mi sem természetesebb, hogy mindezt a korszellem szemérmetlenül fejlődésnek nevezi.

A permakultúra rugalmas és harmonikus, ahol az ember környezetébe helyezkedve műveli meg földjét, így a környezete élelmet, lakóhelyet, energiát biztosít számára: tuda tosan tervezett természeti rendszer.

A permakultúra gyakorlati megvalósításához vagy kevéssé sérült területet kell keresnünk, vagy feltérképeznünk az őshonos fauna alkotóelemeit, illetve eleink bölcseletének szilánkjait. Az újkori technológiát is szolgálatba állíthatjuk, csak arra vigyázzunk, a végén nehogy mi váljunk az ő eszközévé. Mindezekhez Mollison tervezők számára készített tanulmányai helyi tényezőkben is, a strukturális látásmód fejlesztésében is jó alapot biztosíthatnak.

Olyan kertet, élőhelyet tervezhetünk így, amelynek létrehozása ugyan hosszú és komoly munka, a fenntartásához szükséges külső energia azonban kicsiny, így egyre kisebb erőfeszítéssel fennmaradhat. Állítólag egy jól működő permakultúrás kert 120-ad annyi energiából életképes marad, mint a monokultúrás, és látszólagos melléktermékeiből is hasznot lehet képezni. Tudomásul kell azonban venni, hogy érdekeinket a táj erejének és elemeinek alá kell vetnünk, hogy a természetes rendszerek növekedésének határai vannak, hogy egy megfelelően alacsony fajsűrűség a populáció szilárd jelenlétére utal, úgy mint a fajok és fajták sokszínűsége is. Tehát nem a katonás rend és „uniformitás” adja – ahogy soha nem is adhatja – a szerves létközösség alapját, beleértve az emberi közösséget is. Talán még egy pedáns kert sem érzi oly jól magát, mint a tulajdonosa, ha az utolsó szál gazt is legyomirtózta – és a gazda sem élvezheti sokáig elégedettségét.
Egy dolgot semmi esetre sem hagyhatunk figyelmen kívül: a tartós művelést nem feltalálni kellett, hanem végiggondolni és esetleg a megváltozott klímához igazítani a módszertant. Kert- és falu-, tér- és tájrendezés mindig volt, s a szent könyvek mellett élő hagyományok emlékeznek is rá, specifikusan éppen a Vasztu Sásztra és a Feng Shui.

Még egyszerűbb, ha Zarathusztra kertjére vagy az aranykertre, a paradicsomra gondolunk. Hiszen a Föld mindannyiunk Kertje, és vagy műveljük azt – és akkor kultusz az életünk és a fénylő értelem hatja át –, vagy a Kertből kiszakítunk magunknak egy darabot, s akkor életünk munkává, a világosság tüze az önmagát akarás jegévé dermed. Minden pillanatban ez a választás áll előttünk, és magunk döntünk.

Mindez azért is fontos, nehogy valaki mollisonistává váljék, s ugyanolyan mintájú kerteket s házakat kezdjen szabványosítani. Ezt ő sem tanácsolja, sőt, azt mondja, az ember idézze fel ősei tudását. Égi erők hordozói az ősi kelta, maori vagy éppen szanszkrt jelek és minták, mondókák és mantrák, a fák, a levelek, virágzatok, de valójában minden pulzáló test a homokszemtől a csillagokig. Erre a szemléletre a mai ember az olyan beidegződések nyomán mint a fonetikus ábécé, érzéketlenné vált. Egészen gyakorlatias példái ennek a spirál alakú fűszerkert, vagy a kulcslyuk mintájú kertterv, melyeknek a természetes-spirituális hozadékon túli haszna a hagyományos soros műveléshez viszonyítva még a terület: felület arány megnövekedése is.

A permakultúra gyakorlati megvalósításában az egyes elemek több funkciót teljesítenek – például a tó locsolásra, hal- és állattenyésztésre, fényvisszaverésre, tűzvédőként egyaránt használható –, ezért az elemek használati célja és viszonylagos elhelyezésük egymástól nem független. A fontosabb tényezőket, mint víz, élelem, energia, többféleképpen biztosítsuk. Mindezért a terv zónák felállítását javasolja.

A középpont a lakóház, mely természetes anyagokból épül, déli-délkeleti tájolású, ideális esetben ilyen lejtésű is. A tűző naptól lombhullató fa és lugas védelmezi, mely utóbbi a falra futtatva télen szigetel is. Hűtést olyan kamra adhat, mely a helység keresztszellőzésénél mélyebben fekszik. A házikó közelében facsemeték és palánták, ritka és értékes példányok, néhány szelíd háziállat, mint nyúl és galamb, tengerimalac helyezhetőek el. Esővízgyűjtő tar tályok, előkészített tűzifa, esetleg más fűtőanyag tárolható még itt.

A melegházat is érdemes a házhoz illeszteni, illetve jól szigetelni, a téli napsugarakat enyhén döntött fényvisszaverő – alufóliázott – felülettel befogni. Érdekes ötlet a melegház fűtése a benne tartott állatokkal. Mollison iskolája szerint egy jól tervezett melegház 20 négyzetméterén egy négyfős család zöldségszükségletének 70%-a megterem.

Egy ilyen melegházhoz különleges talajt kell készítenünk, újságpapírt vagy kartonpapírt teszünk az alaptalajra több rétegben, amire mulcsból (fanyesedék, kéreg), többéves széna (gyógynövények) komposztjából, állati (emlős és szárnyas) és növényi trágyákból és trágyalevekből külön komposztált rétegeket kell keverni és összeállítani. Az elvetett mag tiszta (mélyről származó) homokba vagy fűrészporba kerül a századrésznyi mésszel oltott – így fűtőerejű – zöldtrágyás rétegek fölé. Legfelülre ismét mulcsot rakjunk, mely a kert bármely területén védi a talajt a kiszáradástól és idővel a gyomosodástól, s ha nem forgatjuk be évről évre alulra, kiváló minőségű talajt képez, akár egy erdőé. A melegház helykihasználásához ötletes lugasokat, felfuttatásokat képezhetünk.

Bárki termeszthet salátát akár a konyhájában felakasztott cserépben is, aminek elég külső leveleit folyamatosan használni, nem kell levágni. Furfangos ama burgonyabokor, melyet hordóba ültetnek, és ahogyan folyamatosan növekszik felfelé a növény, úgy töltik mulccsal a hordót, míg meg nem telik. Meglepően sok növényt lehet ilyen módokon előállítani akár városi otthonokban is, kihasználva a járdák melletti keskeny helyeket, ablakpárkányt, tetőt, verandát, és akár a szobák napfényes helyeit. Száz éve még termeltek a városokban növényt, amely ma még inkább színt vihetne a városiak életébe, mondja Mollison.

A második zónában olyan állandó gondoskodást igénylő kultúrák helyezendők el, mint az öntözéses gyümölcsös, kiskert – ügyelve az évelők, felmagzó növények magas arányára –, s kifelé haladva a mindennapos törődést igénylő állatok, melyek itatását a már következő szektorba tartozó tóból, víztározóból oldhatjuk meg. Ezt a területet is mulcsozhatjuk a kis fák tövénél, vagy tehetünk oda nagy köveket, melyek nemcsak védenek, de éjszakára hőt is raktároznak. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg olyan növények ültetéséről, melyek a talajban fokozzák egyes tápanyagok arányát és segítik a növekedést, árnyékoló zöld aljnövényzetet adnak, s esetleg hasznosak (gyógy- és fűszernövények egyes fajtái, pillangós virágzatúak, hüvelyesek). Kerítésként, választóként, szélfogóként használjunk bogyós gyümölcsöket: egrest, áfonyát, ribizlit, málnát. A metszést is csökkentsük a legszükségesebbre. A természet rendje, hogy a termés egy része elhullik, azonban az itt élő állatok máris magukban hasznosítják, komposztálják, tehát kárba nem vész.

A harmadik zónában a kevéssé gondozásigényes, metszés nélküli szórt gyümölcsösben állatok legelhetnek, és ha szükséges, ennek a sávnak egyes részeibe szántóföldi kultúra, kereskedelmi termények vethetők, silók, tárolók építhetők. Gyümölcsként itt félig vad fajták szerepelhetnek: vackor, birs, vadalma, szilva, som, bodza, mogyoró, eperfa, dió, mogyoró, gesztenye, mandula, bükk, tölgy és berkenye, galagonya, naspolya – mely utóbbiak szintén sövényként adhatnak menedéket a területet lakó jószágoknak, fáknak az ártó hideg szelektől. Szélmalom húzta kút célszerű lehet itt. Az ezen kívül eső erdő tűzi-, épület-, és bútorfát valamint mulcsanyagot ad, de a tisztásain növő gyógynövények tavaszi friss levelei, zsenge gyökerei, érett magjai, nyíló virágai, vagy a gombák is színesíthetik fogyasztható eledeleinket, italainkat, míg a lombozat számos madárnak ad otthont.

A tervkönyv a terepet a kozmikus elemektől (napsugár, víz, tűz, eső, szél) a legapróbb összetevőkig (a talaj kémhatása, nyomelemei, élőlényei) körültekintően elemzi, úgy, hogy pl. a meteorológiai áramlatoktól a kis csatornarendszerekig vizsgálja az egyes elhelyezésű fák fagyvédelmét, a vizek áramlását, szivárgását. Szavannára és trópusra, nedves és hűvös éghajlatra kidolgozott alaprendszerek állnak készen. A kézikönyvben külön fejezet szól a vizek hálózatáról: a takarékos felhasználástól az önmagunknak épített szűrőtisztító mechanizmuson át a termeszthető vízinövényekig s a természetes anyagokból épült kristálytiszta vizű úszómedencéig, amely kifejtésére itt nem nyílik mód.

Mollison könyve eszünkbe idézi, hogyan használhatjuk sokkal jobban a természet adta energiákat, növényeket, magokat és gyümölcsöket, hogy az állatok tartása és megtűrése sokkal inkább a művelésben nyújtott segítségükért – a gyomok és kártevők elleni, és komposztáló közreműködésükért, a szimbiózis fenntartásáért – fontos, semmint kiforgatható javaikért. Így lehetnek – mint voltak – méhek s madarak újra jó barátaink.

A permakultúra is azt javasolja, mint bármely szent szellemi örökség: a lényeket ne használhatóságuk, (még kevésbé kereskedelmi értékük) szerint osztályozzuk, hanem ismerjük fel önmagukban rejlő értéküket, és becsüljük meg az életközösségben betöltött szerepüket.

A gyümölcsliget mindenkiben él, és szent kötelesség ápolni azt. Nevezzék ősképét akár aranykertnek, akár édenkertnek, akár elíziumnak. Amint Zarathusztra mondja: „az ember a természetnek vagy apja, vagy rablója”, és később: „ma már nem tudjuk, hogy egyetlen feladatunk a természetből paradicsomot teremteni”.

A szerző éghajlatunk zöldségeskertjeinek, illetve talajépítésének tanulmányozására ajánlja Gertrud Frank Öngyógyító kiskert című kézikönyvét, mely a Mezőgazdasági Kiadónál 1983-ban jelent meg.

Felhasznált Irodalom:

Kazal Eszter: Segédanyag a permakultúrához
Bill Mollison: Permaculture – A Designers’ Manual

Kazal Eszter jegyzetei alapján írta Vajna József

2004/37.