Karma és nevelés

Az oktatás nem más, mint az élet átadása élőtől élőnek, külső eszközök bevonása nélkül. Ez az ősi definíció motoszkált emlékezetemben, amikor azon gondolkodtam, vajon oktatással, neveléssel befolyásolható-e a sors, legyőzhető-e karma?

A karma a keleti bölcseletnek talán a legismertebb fogalma, ma már nyugaton is. Amott ez évezredes, természetes szemléletformáló közeg, emitt sokszor a félreértések táptalaja. A karma kifejezés ma már gyakran szerepel az európai ember szóhasználatában. Ezzel együtt jár a tökéletlen megértés veszélye is, hiszen a karma egy egyetemes törvényszerűség távoli kultúrában megfogalmazódó darabja, ami nem értelmezhető önmagában, csak komplett filozófia részeként.

A hinduizmus vagy buddhizmus különböző irányzatai axiómaként kezelik a karma fogalmát, ami egyaránt jelöli a tettet, annak következményét, és a rendszert, ahogyan a visszahatások érvényesülnek. A karma egy indiai ember számára olyan evidencia, amin szinte el sem gondolkoznak, mint ahogy mi sem sokat töprengünk az ok-okozati összefüggésen. Tudjuk jól, hogy cselekedeteinknek minden esetben megvannak a következményei, akkor is, ha senki nem tud az eseményről – és itt ne elsősorban a társadalmi felelősségre vonásra gondoljunk. A feldobott kő akkor is lefelé esik, ha nem látják, hiszen a mozgásnak vannak törvényei, melyek függetlenek a mi tudatunktól, nem azáltal léteznek, hogy felismertük őket.

Az élet minden területén találhatunk törvényeket, melyek rendszerezik a cselekvések összességét. Ne feledkezzünk meg róla, hogy cselekedetnek számít az első gondolat, lelkünk első rezdülése, az érzelmi hullámaink kiáradása és minden, ami velünk és általunk történik. A kölcsönhatások hálójában nehéz eligazodni, egymást követik az okok s a következmények, s a belegabalyodás elkerülésének egyetlen esélye az, ha megismerjük a karma-háló rendszerét. A tudás biztosíthatja a tisztánlátást, a csomók feloldását, a magabiztos közlekedést. Megérthetjük, mire van befolyásunk és mi az, ami tőlünk függetlenül működik. A tudatosság révén láthatóvá válik céljaink elérésének útja.

Az egyszerű fizikai határok könnyen átláthatóak, nehezebb megérteni azokat a korlátokat, amelyek az anyagtalan világban működnek. Sokan úgy érzik, mintha ezek a szabályok lazábbak, áthághatóbbak lennének, mint a matéria törvényei, pedig csak arról van szó, hogy egy olyan dimenzióban működnek, ami a fizikai szem számára nem látható. Megértésükhöz egy kicsit nekünk is el kell hagynunk az anyagi sík adta teret, átlépve az örök érvényű törvények működési térfelére.

Milyen szerepe lehet a nevelésnek egy olyan logikai rendszerben, ahol a karma, a visszahatások elve működik és szabja meg életünk lehetőségeit? A kérdés valószínűleg sokakban felmerül, de ez csak a paradigmák működését jelzi, hiszen hasonló alapon azt is kérdezhetnénk, mi értelme a nevelésnek, ha a felnövekvő generáció is szenvedni fog a fizikai lét korlátaitól (betegség, öregség, halál), nem is beszélve az útközben megélt fájdalmakról? Tisztában vagyunk mindezzel, és mégis vállaljuk a nehézségeket, a szinte áthághatatlan akadályokat gyermekeinkért, azokért a mellénk szegődött lelkekért, akik ránk bízták magukat. Feltétel nélküli szeretetük erőt ad mindehhez. Talán ez a nevelés egyetlen alapja és végső célja is egyben: megőrizni azt a feltétel nélküli szeretetet, amivel mellénk születik valaki, azt az érzelmi állapotot, ahogy fogadtuk az első percekben, és átadni neki az élményt. Ennél aligha tehetünk többet, s bár az élet különböző helyzeteiben nem minden ennyire egyértelmű, néha nem könnyű megmondani vagy megmutatni, hogyan lehet megőrizni a szeretetteljes nyugalmat.

A nevelés résztvevői egyfelől a szülő vagy nevelő, másfelől a szült és nevelt, a gyermek, a növendék, a tanítható tanítvány. A karma elve annak az útnak a megmutatását tűzi ki célul a szülők vagy tanítók számára, amely a legkevesebb negatív visszahatást eredményezi a gyermekek számára, és számukra is világossá teszi az elérni kívánt célt. Ebben a játékban nincs svindli, a tett előbb vagy utóbb meghozza gyümölcsét. A feldobott alma leesik. Arra persze van lehetőségünk, hogy egy kosarat vagy a kezünket alátartsuk, de ahhoz, hogy elkapjuk az almát, nagyon pontosan kell ismernünk a folyamatokat, a mozgás törvényét. Ugyanez történik az emberek sorsával, érzelmi lelki életével is. A tudatosság kiszámíthatóvá teszi a folyamatot, rendezettség jelenik meg életünkben. S ha a rend éppen a kiszámíthatatlanságban nyilvánul meg, az is elfogadhatóvá válik.

A rendnek ez az ismerete ad lehetőséget a nevelésre, hiszen így feltárul előttünk a szabad akarat és a megváltoztathatatlan viszonya. A nevelés nem alkotás, hanem egy adott helyzet felismerése és elindítása a kibontakozás felé.

Hasonlatos ez az indiai művészet bármely megjelenési formájához. Ha bármely mitológiai vagy isteni hőst szeretnénk ábrázolni, megvannak azok az attribútumok, melyek jellemzik az adott személyt: a testtartás, az öltözet, a mozdulat, a kellékek, s ebből kell kibontani, megfogalmazni azt, ami a személyes megélésünket jeleníti meg a képen vagy a szoborban. Az ikonográfiai pontosság mellett érvényesül az ábrázolás, a kifejezés szabadsága. Thomas Mann ezt tovább viszi, és a szűkebben értelmezett művészetek határán túl az élet egészére vonatkozóan értelmezi. „Az élet csakugyan a képletszerű és egyéni elemek keveréke, egymásba folyása, amelynek képletszerű személytelenségéből csak mintegy kimagaslik az egyéni.” A létezésben az objektív, archetipikus szerepeket – apa, hős, szerelmes, mester, tanítvány, vesztes, gonosz – az ember szubjektíve tölti be a különféle élethelyzetekben. Így szinte belenövünk szerepeinkbe, egyéni ízzel, hangulattal töltve meg az eleve adott kereteket.

A gyereknevelés sok szempontból hasonló ehhez, hiszen van egy alap, amit nem tudunk megváltoztatni, de nem is kell, hiszen attól lesz egyedi, beazonosítható.

A karma törvényeit figyelembe véve látnunk kellene a születés okát, azt a problémát, ami a gyermek életét alapvetően befolyásolja, és ami a megszületésre kényszerítette. Abban kell segítenünk őt, hogy feloldhassa e kényszert, és megszabaduljon a kiváltó ok kötöttségétől.

Ez több szempontból is nagyon nehéz feladat. Egyfelől tisztánlátást, bölcsességet vár el a szülőktől, másrészt alapvető ellenállásba ütközik a gyerek részéről, mert egy olyan problémát érint, amit már előző életében vagy életeiben sem sikerült feloldania. A szülők tehát segíthetnek a gyermeknek rávezetéssel, neveléssel, de természetesen a gyerek is hat a szülőkre, sőt, a gyermek a szülők karmájának egyik beteljesítője. Folyamatos kölcsönhatásról beszélhetünk, ahol a nevelő szerepét a szülő kapja, de neki is figyelmesnek kell lennie arra, amire gyermeke tanítja.

A nevelés általában az értékrendek továbbadása, a világról kialakult felfogásunk bemutatása, elfogadtatása egy másik személlyel. Elvárásokkal élünk, úgy véljük, a másiknak bele kell férnie az általunk létrehozott rendszerbe, ami szerencsés esetben figyelembe veszi az ő adottságait is. Olykor azonban az isteni elrendezés, tanítás eszközévé válunk, magunk számára is érthetetlen dolgokat művelünk és mondunk, amiről később kiderül, mennyire helyénvaló volt, hiszen éppen az a mozzanat indította meg a rég várt folyamatot. A lényeget mégis az értékrend adja meg, ami az élet nevezetű differenciálási folyamatban mindennek az alapja, hiszen minden viszonylagos és szinte minden pillanatban dönteni kell prioritásokról. Ebben a zűrzavarban csak akkor vagyunk képesek megállni a helyünket, ha létezik egy bázis, amely minden döntésünknek az alapja. Epikurosz így fogalmaz: „Ha az összes érzékelések ellen harcra kelsz, nem lesz alapod, amihez viszonyítva megítélnéd épp azokat az érzékeléseket, amikről azt állítod, hogy hamisak.” (Alapelvek XXIII.)

Nem feledkezhetünk meg a kötöttségekről, a születések törvényszerűségeiről, miszerint nevelésünk nem lehet el lentétes az ember alaphivatásával, a dharmával. Ha gyermekünknek netán a szerzetesi létet kell megtanulnia ebben az életében, akkor ez az ő dharmája, nekünk ebben kell segíteni őt, függetlenül a mi vágyainktól. A nevelés soha nem a mi vágyaink életre keltéséről szól, bár – ha csak percekre is – mégis minden szülő beleesik ebbe a hibába. Azonban e finom képzésben a másik személy támogatásáról van, szó amit legjobb tudásunk szerint, önmagunk alárendelésével kell ellátnunk. A hiteles nevelésben a feladat tapasztalataink átadása a másik fél igényei szerint, a szeretet-osztozás, és az ezt akadályozó dolgok elhárítása.

A karma törvénye alapján bizonyos élethelyzetek elkerülhetetlenül bekövetkeznek, hiszen a helyes megoldás megtanulása a cél. Ezek a szükségszerű szituációk nem azért következnek be, mert mi rosszul neveltük gyermekünket, hanem azért, mert neki kell kiállnia egy próbát, sőt meglehet, bennünket tesz próbára az élet.

A sikeres nevelés nem azt jelenti, hogy a növendék elkerülhet minden nehéz helyzetet, hanem azt, hogy minden nehézség között megállja a helyét és ez sokkal fontosabb, mint a kényelmes, problémamentes élet. Talán ennek az eszménynek az elsajátítása a legnehezebb, hiszen látnunk kell a számunkra legkedvesebb személyek harcát, küszködését, és csak kívülről figyelhetjük az eseményeket, készen arra, hogy szükség esetén minden tapasztalatunkkal és szeretetünkkel rendelkezésre álljunk. A harcok teszik edzetté, felkészültté az életre szeretteinket, és itt ne csupán földi pályafutásunk időtartamára gondoljunk, hanem a végtelen ÉLET-re. Az összefüggéseket szinte lehetetlen átlátni, nem azért, mert bűnös tudatlanságban élünk, hanem azért, mert olyan helyzetben születtünk, ahonnan nem látszanak tisztán a dolgok. Az emlékezetünkre vagyunk utalva, de az emlékek csak lelkünk legmélyén találhatóak, ha elég kitartóan kutatunk.

Rudolf Steiner úgy tartja: „Az ember a luciferi befolyás által anyagibb lett. A külső test anyagával való erősebb kötöttség által elvesztette a visszatekintést azokra az eseményekre, melyek az ember megtestesülését megelőzték. A külső testiséggel való kapcsolat teszi, hogy az ember nem tud visszatekinteni a korábbiakra. Így viszont arra van utalva, hogy tapasztalatait és élményeit mindig csak a külvilágból merítse…”

A karma minden egyes részletét aligha ismerheti meg élő ember, nagyon nehéz átlátni az összefüggéseket. A játék szépségéhez azonban hozzá tartozik, hogy tudatlanul, vakon is jól kell dönteni. Erről szólnak a népmesék, ahol bekötött szemmel kell helyesen választani, vagy megtalálni az igaz társat. Ilyenkor nem az elme dolgozik, hanem a szív dönt. A nevelést hosszú időn keresztül tanuljuk, de gyakorlati megvalósítása nem az ész eredménye. Tanulható folyamatról van szó, de gyakorlatba csak úgy ültethető át, ha éljük az életet. Ha sikerül olyan bölcsességet átadnunk gyermekeinknek, hogy mindig ki tudjanak állni a jó mellett, hogy megértsék saját belső hangjaikat és minden helyzetben megállják a helyüket, akkor sikerrel teljesítettük feladatunkat. Átadni csak azt a tudást tudjuk, ami már „vérünkké vált”.

Felhasznált irodalom:

Rudolf Steiner: A karma megnyilvánulásai
Bhagavad-gítá
René Guénon: Általános bevezetés a hindu doktrínák tanulmányozásához

Ubornyák Katalin

2004/37.