Élelmiszer az élet szere

Kis-Ázsiában már tízezer évvel ezelőtt is ismert volt a búza, mint kalászos mageledel, amit különböző módokon fogyasztottak; ezt igazolják a visszamaradt őrlőkövek is, melyek nagyrészt nem forgó mozgással őröltek. A magokat kőlapon, egy másik kővel szétnyomva lapították meg. A fogyasztott termékek nem lisztből és gabonazúzalékból készültek, hanem pelyhesített gabonából. Az így megroppantott magoknál liszt jellegű rész is képződött, de fontosabb volt a megroppantott, egyben maradt gabona héja a csíraházzal együtt. A különböző korokból és területekről előkerült „malomkövek” igazolják, hogy szinte a római időkig így tették fogyaszthatóvá a gabonaféléket, és csak utána terjedt el a forgásokra épülő malomkövekkel előállított liszt- és dara-technológia. A Felső-egyiptomi Gisa területéről származó mintegy ötezer évesre tehető guggoló női figura, a mellette fekvő zsákocska és a malomkő alapján arra következtethetünk, hogy mindig csak kis mennyiségben állítottak elő pelyheket. Ez a nyomás által, csúszó mozgással működő két kőfelület bizony nehéz testi munka árán biztosította az élelmet. Olyan nehéz munka volt, hogy éppen csak annyira futotta a háziasszony erejéből, amennyi pehely a következő étkezéshez kellett. Így a frissen készített pelyhekből állították elő a nyers, később főzött kásákat, a különböző sütött lepényeket, sőt, talán a müzli-féléket is.

Őszintén megvizsgálva jelenlegi élelmiszereinket – melyeket az élelmiszeripar biztosít számunkra –, egyértelműen kimondhatjuk, hogy nem elégségesek szervezetünk egészséges anyagcseréjéhez. Levonhatjuk azt a következtetést, hogy az emberiség fejlődése a növény és állatvilág fejlődésével együtt más törvényekre épülő élelmezést folytathatott, mint a jelenlegi. A természetben található élelmeket fogyasztotta, és kezdte maga is termelni. A XVIII. század közepétől kialakuló természettudomány és ipar teljesen tönkretette, és hamis útra vitte ezt a gyakorlatot. Az élelmiszerek előállítása, maguk az élelmiszerek, az anyagcsere-tevékenység és az energiaszükséglet teljesen felborult. A neolitikumban még meglévő egyensúly végképp megsemmisült.

A következőkben három fő fejlődési szakaszt külön is értékelünk: a gyűjtögető-halászó-vadászó időszakot; a letelepedéshez kötődő talajművelés és állattenyésztés szerepét; valamint a természettudományok befolyását és az ipar uralmát.

Mindezekkel a területekkel azért foglalkozunk, hogy megértsük, miért szükséges az ős-élelmezési formákat tanulmányozni, és azokhoz visszatérni.
Gyűjtögető, halászó, vadászó időszak
Az élelmezés alapvető titkát adja meg az a két ősi igazság, hogy az ember azzá lesz, amit eszik, s hogy kenyerét arca verejtékével teremti meg. Egy egyszerű motornál a kenőanyagok és a felhasznált üzemanyag minősége komoly élettartam-hosszabbítást jelenthet. Mennyivel inkább így van ez az emberi test esetében! Az ember hatvan éves koráig mintegy tíz-tizenöt tonna száraz élelmiszert fogyaszt el, melynek minősége és aránya jelentősen befolyásolja egészségét. Ha ez a tömérdek élelem arányaiban nem kedvező, nem teljes értékű táplálék, akkor csak élvezeti szer; s ha szintetikus-, színező- és konzerváló anyagokat tartalmaz, akkor ezen élelmiszerek nem lehetnek többé számunkra az élet szerei. Termelésük során műtrágyával próbálták növekedését, hozamát növelni, s ennek következtében ellenállóképességét szétrombolták, kozmikus ritmusértékét tönkretették – mert csak erősen mérgező anyagok adagolásával tudták kórokozóiktól megmenteni. Így van ez akkor is, ha a reformélelmezés előírásainak megfelelően a legfigyelmesebb kitermeléssel, tárolással, csomagolással, szállítással kerültek asztalainkra. A modern tudomány egyre inkább igazolja azokat az ősi ismereteket, miszerint az elfogyasztott fehérjék minősége határozza meg értelmi világunkat, míg az érzelmi világunk a szénhidrátokhoz kötődik.

A növényi fehérjéről a főként állati fehérjére való áttérés az ember agyi tevékenységében is szakadékszerű változásokat idézett elő. A gyűjtögető, halászó, vadászó embernél nem volt tervgazdálkodás, és amit a saját kezével begyűjtött, azt juttathatta a szájába. Naponta megtette a húsz-huszonöt kilométeres útját, s amit ez a bejárt terület biztosított neki, az képezte táplálékát. Ezen a területen járva „folyton evő” volt. Az állati fehérje számára sokkal ritkábban volt elérhető, míg a megismert értékes növényeket mindig ugyanott találta. A tűz használata a földön élő mai embernél újabb receptlehetőségeket biztosított. Meresnyikov leukocidose-elmélete szerint az ember még ma is nyerskosztevő, és a főtt ételt szervezetünk idegen, halott anyagnak tekinti, és szeretné minél gyorsabban a leukocidosék segítségével megsemmisíteni és eltávolítani, mint idegen méreganyagot. Ezzel szemben a nyers élelmiszereket szervezetünk sajátjának tekinti, és sokkal gazdaságosabban tud velük bánni. Pompeji maradványainál is látható, hogy a kor embere szinte kizárólag nyers kosztot fogyasztott, s a hideg élelem fogyasztása is általánosan elterjedt volt. A polgári társadalomban kialakult főzőcske és meleg kosztok készítése és fogyasztása eleddig még nem volt képes áthangolni az emberi szervezetet, és bár agyunk és érzésvilágunk elfogadta a rafinált konyhaművészetet, szervezetünk még mindig idegen méregként reagál a főtt ételekre. Amint előtérbe került az ember gondolkodása, kiszakadt a természet összhatásából, és a megfigyelésére épített saját listája alapján kezdte a növényeket és állatokat szelektálni, környezetét lassan átalakítani.

A másik ősi közmondás lényege legalább olyan fontos, mint az elsőé. „Arcod verejtékével keresd kenyered!” – ez azt jelenti, hogy a szervezet anyagcseréje nélkülözhetetlenül igényli az intenzív testmozgást, fizikumunk állandó tevékenységét. Intenzív testmozgás nélkül a legegészségesebb élelmezési forma mellett is hiányos marad az emberi testben az anyagcserefolyamat. A vadon élő állatok az általuk válogatott élelmiszer megtalálásához és elfogyasztásához naponta több kilométert tesznek meg vadászterületükön. A gyűjtögető, halászó, vadászó ember testi mozgása tevékenységéből adódóan harmonikusan beleilleszkedett a környezetébe, és az útja során folytatott állandó „csipegetése” egy olyan egészséges anyagcserefolyamatot hozott létre, amely egyensúlyban volt mozgásával. A természetből csak azt az élelmiszert vette magához, amelyre éppen szüksége volt, s ezzel az élelmiszerrel „szellemi és lelki” egyensúlyban élt. A még működő delta és théta tömeglélek és tömegtudat érzésén keresztül szoros kapcsolatban állt környezetének szellemi és lelki világával. Így élelmezése nemcsak életfenntartó ösztönének kifejezője volt, hanem különböző szakrális tevékenységekkel összekötve megidézték az elfogyasztott növényeket és állatokat, s egyesültek, azonosultak velük. Ők még tudták, hogy karmikusan is felelősséget kell vállalniuk a megevett élőlényekért.

A természettudomány által belénk plántált lineáris érzetből – miszerint egy evolúciós fejlődési folyamatban haladunk előre – ez a gyűjtögető, halászó, vadászó ember csak primitív lehet a szemünkben. Sikerült a primitív fogalmát összekevernünk az egyszerűvel. A ma még Földünkön található természetes életformában élő kis népcsoportok is igazolják, hogy nem primitívek. Csodálhatjuk, hogy az egyszerű ágyékkötő elegendő számukra, s évszázadok óta élik természetbe simuló életüket, csak minimális károkat okozva a természeti környezetnek.

A primitív helyett az egyszerű szó használatával azt is tisztelhetnénk az így élő emberekben, hogy ők még a természet egységében élnek, gondolkodnak és éreznek. A természeti törvényeket egységükben tisztelik, felelősséget vállalnak a környezetükben és a természetben zajló jelenségekért, s ebben az egységképben számukra egyértelműen egy isteni kép tükröződik, mely maga az egység és a természet.
A talajművelés és az állattenyésztés megindulása
A Földön élő jelenlegi ember talajművelési és állattenyésztési tevékenysége mintegy tízezer éves múltra tekint vissza. Eme tevékenységével együtt járt a letelepedés és a városok megalapítása. A kedvezőnek mutatkozó vadnövényeket és -állatokat kiragadták természetes környezetükből, és „nemesíteni” kezdték őket. A gabonaféléknél igyekeztek fokozni a keményítőtartalmat, de ezzel párhuzamosan az egyoldalúvá tett magban csökkent a fehérje-, vitamin- és ballasztanyagok mennyisége – így a növények ellenállóképessége is romlott, egyre több betegséget mutattak. Ugyanez a jelenség játszódott le a zöldségeknél is. Az emészthetetlen fázikus anyagok tudatos csökkentésével a zöldségek ellenállóképessége és vitamintartalma csökkent. Legyen erre példa az ősi káposzta, amely százszor magasabb C-vitamin tartalommal rendelkezett, mint a mai kerti növény.

Azzal, hogy a vadnövényeket kezdtük megszelídíteni és magasabb hozamokra kényszeríteni, kiemeltük őket kozmikus és környezeti egységükből. Egyre inkább elvesztették azt az aurában mérhető energiamezejüket, amivel számunkra elfogyasztásukkor a hiányzó energiáinkat pótolták, és így fokozták ellenállóképességünket.

A polgári forradalom idejétől az élelmiszereknek már csak a kaloretikus energiájáról tudhattunk. A kaloretikus élelmiszer csak a testünk fizikális működéséhez nyújt energiát.
A vadakból háziasított állatoknál hasonló folyamat játszódott le. A vadállat csak akkor eszik, ha a szervezete ezt igényli, míg a háziállatnál igyekeztünk elérni, hogy egyfolytában egyen, minél gyorsabban érje el a maximális súlynövekedést, és minél precízebben szaporodjék.

Az ilyen állati fehérjéken felnőve mi is megörököltük az állandó étkezési vágyat, az ezzel járó állandó súlytöbbletet, és az érzelemszegény, állandó szexuális vágyat. A vágóhídi kínzások nyomán beálló utolsó fehérjekód az állati húsok fogyasztásával örök halálfélelmet, depressziót, pszichikai zavarokat idéz elő az emberben, s elzár minden magasabb szellemi gondolattársítástól.

A cukorrépából és a cukornádból hatalmas mennyiségben gyártott ipari cukor végképp felborította szervezetünk cukorháztartását, amely addig csak különböző gyümölcscukrokra és a mézre épült. A korábbi, évi átlagos húsz-harminc dekagrammos természetes monoszacharidos cukorfogyasztásunk mára évi harmincnyolc kilogrammra emelkedett.
A természettudomány és az ipar térhódítása
A tudomány jóvoltából elfelejtettük tisztelni az „anyaföld” szerves életű síkját: a talajt, mely éppúgy táplálékra vágyik, mint mi. Az analitikus és szintetikus kémia az egyre jobban elszegényedő talajnak hamis, művi táplálékot biztosított. Az anyaföld az ipari forradalom idejétől számunkra egy élettelen anyagi erőforrássá degradálódott, melynek egyetlen feladata minket a legnagyobb jólétben eltartani.

Az emberi én-tudat hamis kivetülő képeivel és önigazoló akaratával sorban hamisította meg a természet törvényeit, és polarizált érzetvilágával már képtelen volt felfogni a valós törvényeket.

Az elmúlt évezredek emberi anyagcseréje az utóbbi százötven évben az iparilag előállított élelmiszerek hatására új kihívásokkal került szembe – képtelen volt ilyen gyorsan alkalmazkodni ehhez az új élelmiszervilághoz, így minden részében torzulást és megbetegedéseket mutat.

A világ minden államában, ahol a polgári civilizáció létrejött, az emberek legnagyobb százaléka túlsúlyos. A rubensi képeken látható vastagon párnázott nőideál talán azért volt olyan kívánatos, mert ritkán lehetett vele találkozni. A századforduló során a családok napi tíz-tizenkét órás munkájukkal tudták csak élelmiszerüket biztosítani. A mai ember szinte teljes testi tunyaságával szeretné leélni életét, s ezért szervezete anyagcseréjének teljes felbomlásával fizet. Félig előkészített, gyorsan felszívódó, magas kalóriájú élelmiszerekhez vagy tápszerekhez jut, amelyeket minden évszakban egyenletesen fogyaszt el; ezek egyre fokozódó, „önvédelmet nyújtó” zsírdepóhoz vezetnek.

A polgári forradalom másik megrázó eredménye, hogy az úgynevezett kibontakozó nemzeteknél, amelyek nem tudtak lépést tartani a polgári forradalommal, élelmiszerhiány és éhséghullámok sokkolják az alultáplált lakosságot. Az ottani klímának és a természeti törvényeknek nem megfelelő termelési formákat és terményeket kényszerítettek az őslakosságra, s az ezen termények elszállítására épülő cserekereskedelemmel próbálják megmenteni őket az éhhaláltól, jótékonyságukkal igazolni saját fontosságukat.

Kialakultak a jólétben élő népek, melyek tudatosan, az utolsó cseppig kizsigerelték a még természetes formában élő népeket, és hatalmas éhezési hullámokat zúdítottak rájuk a harmadik világ megmentésének jelszavával. Az éhínség éppúgy, mint a munkanélküliség, egy művileg kovácsolt Damoklész-kard, amivel a világon mindig félelmet és pánikot lehet kelteni a „kevésbé fejlett”, még természetesebb életformában élő nemzetek és népek között.

Büszkén vallhatjuk, hogy a műtrágyával, a modern monokultúrával, a hatalmas erdőfelületek mezőgazdasági célú kiirtásával, az élelmiszerek különböző konzerválási eljárásaival, a fejlődést fokozó szintetikus hormonok bevezetésével, a gazok és kórokozók méreggel való irtásával szinte elviselhetetlenné vált az élet.
A lehetséges jövő
Az élelmiszerek manipuláltsága, illetve hiányossága miatt a luxusjavakban turkáló polgárhoz hasonlóan a kiéheztetett természetes ember is egyre kevesebb ásványi anyagot, vitamint és nyomelemet tud magához venni, s az elfogyasztott élelmiszerek egyre kevesebb rostot, ballasztanyagot tartalmaznak. Az új generáció már szinte csak elszegényített, fehér lisztből készített, túlédesített ételeket fogyaszt, és szinte ismeretlen számukra a teljes kiőrlésű élelmiszer. Az iskolákban minden negyedik gyereknél B1 és B2 vitaminhiány mutatható ki, amely a „magas életszínvonal” ellenére az elkövetkezendő éveik nyomorúságos egészségi állapotát vetítelőre. Felmerül a kérdés: hogyan lehetne ezen a „fejlődésen” változtatni? A megszokott élelmezési életformából gyökeres változtatással kilépni szinte reménytelen.

Ennél a pontnál kapott az elmúlt években nagy lehetőséget a különböző müzli- és pehelykultúra; de sajnos az élelmiszeripar itt is gyorsan előrerohant, és nem várta meg termékeik analitikus eredményét.

A legújabb tudományos ismeretek igazolják, hogy a müzliben lévő, illetve az előre elkészített pelyhek nem izgatják a bélbolyhokat. Mivel a pelyhesítés hőhatással történik, a magvakban lévő cellulóz már nem testidegen, így nem fokozza a bélműködést, nem regulálja az anyagcserét, hanem besül a belünkbe, s kiválóan zsírosodunk tőle. A megroppantott, hővel kezelt müzliknél a magokban lévő fontos illóolajok is eltávoznak, telítődnek vagy megavasodnak.

Az emberi szervezetnek főleg az átállás idején a legegészségesebb és a legemészthetőbb a házilag, nem hőhatással, frissen készített gabonapehely, melyből mindig csak annyi készül, amennyire a következő étkezésnél szükség van. A két csúszó kő között előállított pehely bizonyos mennyiségben lisztet is tartalmaz, így a magok illóolaj tartalma bár felszabadul, de még fogyasztása során jelen van és hasznosul. A mag héja nagy felületű, így maximális aktivátora a bélműködésnek, mert nyers cellulóz formáját megtartotta. Ha valaki veszi a fáradságot ezen házilag készített pelyhek receptúráinak megismeréséhez, akkor számtalan új vagy régi ételkészítési lehetőség áll rendelkezésére. A pelyhek készítése révén lassan tudatában és érzésvilágában is elindul egy úton, s talán egyszer megérti az ember helyét a talaj-termés-élelmiszer-ember körforgásában.

Bőcs Attila
2003/36.