Lenni vagy nem lenni?

…színes tabletták, mintás bélyegek, fehér porok, gőzölgő kristályok, spray-k, űrsüti, spangli… Élvezet vagy önpusztítás? Szenvedély vagy szenvedés? Mennyei eufória vagy pusztító pokol?
Mi az a démoni erő, ami akár a belepusztulástól sem riasztja vissza áldozatát? A sátán műve, vagy eltévedt énünk zsákutcába jutott kiút-keresése? Mi elől menekülve hajszoljuk saját álomvilágunkat? A függőség együtt jár létezésünkkel, csak a megfelelő „szert” kell megtalálnunk.

Carpe diem
A mai fiatalok a drogprevenciós tájékoztatásoknak köszönhetően mondhatni teljesen tisztában vannak azzal, hogy melyik drog hogy néz ki, milyen a hatása, sőt már azt is tudják, hol lehet beszerezni. Nem nehéz tájékozottnak lenni, hisz a felmérések szerint az érintett korosztály mindegyik tagjának az ismeretségi körében van legalább egy olyan fiatal, aki már közvetlen kapcsolatba került valamilyen droggal. A megelőző programok ellenére a kíváncsiság, a csordaszellem, a problémák előli menekülés motivációja erősebbnek bizonyul.
A korunkra jellemző deszakralizálódás, az öntörvényűség felerősödése, az élvezetközpontúvá vált életszemlélet egyenesen elvezet minket ahhoz az egocentrikus nézethez, miszerint joggal gondolhatjuk: én rendelkezem a testemmel, jogomban áll érzékeimet kielégíteni, és abba sincs senkinek semmi beleszólása, ha akár a halálba mérgezem a testem a drogozással. Ahogy később öngyilkossá lett emberek naplójában olvashatjuk: vigasztal az a tudat, hogy véget tudok vetni az életemnek. Ez a végső hatalom, amikor reményvesztettségünkben is az önzésünk mutatkozik.
„Éljünk a mának!” – úgy, hogy a holnapba belepusztulunk? Valószínűleg nem ez az eredeti értelmezése a hangzatos jelmondatnak.
Kiavatási rituálé
Az újkori civilizáció előtt, amikor az emberek szerves közösségekben éltek, ahol Isten számított a gondviselőnek, a közösség alapvető meggyőződéseit – erkölcsi szabályait, teremtésmítoszát – indokolni nem kellett, s azok megkérdőjelezése szóba sem jött. Ezen közösségek felbomlása, s a gondviselőtől való elfordulás nemcsak nagyfokú bizonytalanság és sebezhetőség érzéssel járt, de a „szabadság” és a felelősség hatalmas terhét is a modern ember vállára tette.
A kozmikus rendet képviselő közösség helyett, a fogyasztóivá váló társadalomban tömegben élő modern ember, a felelősséget kikerülő, gyermeteg vágyak és illúziók világában élő, infantilizált ember típusát valósította meg. Napjaink „beavatás-hiányos” világában az egyéni életút legfontosabb fordulópontjaihoz érő emberekben továbbra is él a beavatás igénye. Egyes nézetek szerint a drogfogyasztás, a deviáns szubkultúrához csapódásban végződő, elhúzódó lelki krízisek a beavatási szertartások helyettesítőiként, kompenzációiként értelmezhetők. Csakhogy ez a „rítus” csupán átmeneti élményt ad, s tulajdonképpen ál-beavatásnak, vagy mondhatni, a tiszta, felelősségtudatos létből való kiavatásnak tekinthető. Ez a köztes létben való megrekedés egyfajta megoldás a felnőtt individualizációs törekvések (függetlenség, felelősség, kompetencia) és a gyermeki létben megmaradás (függés, a felelősség hiánya, inkompetencia) vágya közt. Találó kifejezés erre az átmeneti létformára az „élőhalott” metafora.
Az egész világ drogozik?
Meglehet, hogy kívülállóként szemléljük a problémát, s gyakran előítélettel, esetleg megvetéssel vagyunk a drog-, illetve alkoholfüggők iránt. Vannak, akik jellemtelen, gyenge embereknek tartják őket, és a megpecsételést a már „tiszta” szenvedélybetegek esetében is fenntartják. A függőséget tágabb értelemben definiálhatjuk úgy, mint visszatérő cselekvések sorozatát, annak érdekében, hogy elkerüljük az önmagunkkal és helyzetünkkel való szembesülést, konfliktusainkat, fájdalmainkat, illetve a létezésünkkel együtt járó felelősség felvállalását. Ez alapján a szenvedélybetegségek körébe sorolhatjuk a társadalmilag akár pozitív megítélés alá kerülő munkamániát („workalkoholista”), vagy az állandó cselekvéskényszert. Függőségeink kialakulásának olyan hétköznapi tevékenységeink eshetnek áldozatul, mint az evés, alvás, vásárlás, s közismerten gyakori a TV-, számítógép- vagy társfüggőség kialakulása. Sokkal nehezebb rajtakapnunk magunkat, hogy az álarcaink mögé való bebújás, az uniformizmus követése, az állandó másikra mutogatás ugyancsak a felelősség-hárítás, illetve az önmagunk előli menekülés egyik formája, és szintén egy köztes lét mámorába ringat bennünket.
Ha őszintén magunkba nézünk, tulajdonképpen énközpontúságunk, számítgató, kihasználó mentalitásunk rabjai vagyunk, ezek irányítják életünket. Önzésünk be nem teljesülése (drogmegvonás) okozza szenvedéseinket, sőt, megfigyelhetjük, hogy amikor az események túlságosan önző vágyaink szerint működnek (túladagolás), annak mindig meglesz a böjtje; arról nem is beszélve, hogy a környezetünk is megsínyli önzésünket. Emellett a szenvedélybetegség egyik legjellemzőbb indikátora is megvan: tagadjuk a függőségünket. Idővel persze beláthatjuk, hogy képtelenség minden vágyunkat kielégíteni. Ennek felismerése a felnőtté érés egyik ismérve. A kérdés az, hogy kergetjük-e tovább az illúzióinkat, további be nem vallott függőségbe kerülve, vagy a tisztulás útjára lépünk?
Aki próbált már szabadulni ilyesfajta szenvedélyétől, könnyen belátja, egyedül nem megy. Ugyanakkor, aki megérezte az önzetlenség, az odaadás, meghódolás valós világát, a Felsőbb Erőtől való függés mámorát, ugyancsak rabként könyvelheti el magát – a tisztaság rabjaként.
Az AA (Névtelen Alkoholisták – évtizedek óta működő, ivásproblémával küzdő férfiak és nők nemzetközi közössége, az ő mintájukra alakult később a Névtelen Anyagosok (NA) közössége) alapítói is arra jöttek rá, hogy az igazi talpraálláshoz egy individuális feletti dimenzió igénybevétele szükséges. Tizenkét Lépés programjukban életviteli elveket fogalmaznak meg, de azt is hozzáteszik, hogy senki nem képes az elvek teljes mértékű követésére. Szembesítenek minket a lét abszurditásával, miszerint az élet mindvégig szenvedéssel jár, s azzal a paradoxonnal is, hogy a fájdalmat csak a fájdalom elfogadásával lehet transzcendentálni. Szakítanak a teljes függetlenség modern korra jellemző illúziójával, s a függés-függetlenség illuzórikus alternatívája helyett az éretlen függéstől az érettebb függés felé vezető fejlődés útját kínálják.
Felhasznált irodalom:
Addiktológia Hungarica, 2003., II. évfolyam 1. szám
KELEMEN GÁBOR: Szenvedélybetegség, család, pszichoterápia
Tizenkét lépés (részlet a Basic Text-ből)

Faust Imola
1986/’86.