Önismeret és Önmegvalósítás

Az önismeret, önreflexió sajátos emberi jelenség. Közismert az a keleti történet, miszerint egyszer megkérdik a százlábút, hogyan tudja oly ügyesen és sikkesen rakni a lábait, egyiket a másik után? – „Nem is tudom, eddig ment magától – de majd elgondolkodom rajta!” S attól fogva a százlábú képtelen volt összehangolni lábai mozgását, elfelejtett járni.

Valahogy így van az ember is az önreflexióval: amíg nem gondolkodunk saját mivoltunkon, csak élünk valahogy, úgy tűnik, egészen jól megy a dolog. Amint azonban töprengeni kezdünk saját létünk és lényünk felől, rengeteg problémába ütközünk: honnan a mindenség, és honnan vagyok én? Mi az élet és mi a halál? Ki az, aki gondolkodik, mi a mulandó és mi a maradandó, hol a szubjektivitás és objektivitás határa? Nem a felelősség csapdája-e a tudatosság, s hol keresendő a boldogság? Mi az élet értelme és célja? És egyáltalán, ki vagyok én?

Ezt a kérdést sokszor föltettem magamnak, még többször társaságban, másoknak, hogy válaszoljanak erre az egyszerű felhívásra. Ki vagyok én? Az, aki vagyok? Vagy az, amim van? Ami lenni szeretnék, vagy aminek mások tartanak?

A harmónia eléréséhez először is önmagunkkal kell tisztában lennünk. Egyéni identitását három szinten keresheti az ember: testi, mentális és lelki szinten. A lelki szikrát az anyagi test burkolja, amely kétféle: egy finomabb, gondolat-szövedékű, illetve egy durvább hús-vér test. A fizikai szervezetet testet öltött gondolatnak is tekinthetjük, a gondolat pedig a lélek sajátja. Innen már csak egy lépés a pszichoszomatikus betegségelmélet, ezért is olyan fontos az önismeret.

Jó ötszáz évvel ezelőtt Indiában, Benáresz városában egy volt miniszter, Szanátan találkozott Csaitanjával, a prófétai ihletettségű tanítóval, s azt tudakolta tőle, mi a helyes cselekvés.

– Azt sem tudom, mi válik a hasznomra, és mi hátráltat. Ki vagyok én, és miért háborgat a háromféle – a test, az élőlények és a természeti erők okozta – szenvedés?
– Eredeti természeted szerint lélek vagy, az Úr szolgája, az isteni energia szikrája, a szenvedések pedig csak a testre vonatkoznak.

E szavakkal kezdődött az a beszélgetés, ami az önismerettel, az individuum pszichológiájával és univerzális helykeresésével kapcsolatosan a kor bölcsességének egészét átfogta. A válasz filozófiailag és teológiailag fogalmazta meg az ember szerepét: isteni, lelki energiának, az anyagnál többnek nevezvén az ember végső azonosságát, ami az önmegvalósítás, a lelki tisztánlátás eredményeként ismerhető meg. Így nem csupán a véges földi lét nyer természetes magyarázatot, de az ember végső hivatása, egyetemes perspektívája is feltárult.

Az önismeret kérdésében először is az alanyt kell megvizsgálnunk: ki az, aki szemléli a világot? Ide kívánkozik a jóga-bölcselet egy klasszikus példázata, amely az életet utazáshoz hasonlítja, melyben a test a kocsi, az érzékek a kocsi elé fogott és megbokrosodott lovak, az elme a gyeplő, az értelem a kocsis és a lélek az utas. E hasonlat szerint a test, az emberi lét alkalmas eszköz a lélek végérvényes céljainak, örök üdvének eléréséhez, amit a fegyelmezett életmód és a szent gyakorlatok mozdítanak elő. A világi kötelességek és az abszolút elhivatottság egymást feltételezi.

Képzeljünk el egy egyenlő szárú háromszöget, melynek alapján az egyik csúcsban az egyén, a másikon a világ helyezkedik el. Az egyén szemléli a világot, a világ visszahat az egyénre, vagyis kétirányú kölcsönhatás létezik közöttük. E két csúcs fölött áll a harmadik, az isteni dimenzió, a metafizikai valóság, a személyes Abszolút, aki szemléli az egyént és a világot. A felsőbb csúcs hat az emberre, s az ember is hat az isteni létre; és hat a világra, de a világ változásai nem befolyásolják a felsőbb csúcsot.

Az egyénnel szemben tehát két realitás áll, az anyagi és a transzcendens. Mindkettő támaszt követelményeket, ezeket az ember relatív, illetve abszolút feladatának tekinthetjük. Az előbbi kategóriába tartozik minden olyan feladata, amely a világgal kapcsolatos – erkölcs, hivatás, család, munka –, az utóbbi pedig az egyén belső harmóniájára, abszolút szerepére vonatkozik. Ezt célozza az önmegvalósítás, a lelki felvilágosodás. Ha az ember csak a fizikai csúcsot látja, hiányos a kép, a teljességhez a metafizikai dimenziók is hozzátartoznak. Az isteni csúcs ismeretében az anyagi csúcs is megfelelő színben tűnik föl – a relatív feladatoknak is képes magasabb elhivatottsággal eleget tenni az ember.

A fizikai és metafizikai realitáshoz fűződő viszony kétféle lehet. A konfliktusos viszony anyagias, önző, kihasználó mentalitást jelent. Ezen a tudatsíkon az ember kihasználja embertársait s a világot, a humán és naturális erőforrásokat egyaránt. Ebből fakad a környezet szennyezése és rombolása, valamint az erkölcsi környezetszennyezés, az önzés és az erőszak. A másik viszony harmonikus: együttérző, önzetlen, holisztikus, lelki. Ezen a tudatsíkon megvalósul a természettel, a humán környezettel és a metafizikai dimenziókkal kapcsolatban is a harmónia. A harmonikus lelki és a konfliktusos anyagias életszemlélet az emberlét két pólusa.
Ismerd meg önmagad! – hangzik a delphoi Apollón templom felhívása, ami úgy tűnik, átível az évezredeken, s ma éppoly fontos, mint volt hajdanán. A személyiségépítés divatos téma, mindannyian rászorulunk a tökéletesedésre, a teljesebbé válásra.

Az önismeret aktív fázisa az önmegvalósítás, ami a létezés problémáinak, a szenvedések legyőzésének szisztematikus módszere. Az önmegvalósítás a szellemtudományokban nem a karrier, anyagi előmenetel vagy családi boldogság szinonimája, hanem a mulandóság ellenszere, a lelki létezés síkjának felismerése. Az önmegvalósítás kétféle jelentést sugall: egyrészt az ember önnön lelki identitásának felismerését, másrészt ennek személyes kísérlet jellegét. Az önmegvalósítás nem csupán elméleti ismeret, hanem gyakorlati módszer, megélhető tevékenység, aminek konzekvenciái vannak az ember életében. A helyes önismerettel és önmegvalósítással kifejleszthető három rendkívül fontos emberi érték: a barátság, az együttérzés és a derű. A barátság a mindenség iránti egyetemes közeledés mikéntje, az együttérzés az osztozás fontos érzése, míg a derű az a belső tulajdonság, amely megkönnyíti, elviselhetővé teszi a létezés problémáit. A helyes önismeret harmonizálja a többi élőlényhez fűződő viszonyt.

A hagyományos jóga-bölcselet például az önmegismerés módszereként ajánlja az introspekciót, a belső önvizsgálatot. Tekinthetjük ezt egy önvizsgáló meditációnak, belső forrásaink feltárásának is, amikor a mulandóval szemben a maradandót keressük önmagunkban. A másik módszer a külvilágtól való elvonatkoztatás, s ezt a függetlenségi gyakorlatot főleg nehezen átlátható helyzetekben érdemes alkalmazni. A külvilág véleménye csak viszonylagos támpont, ne mindig mások elvárásainak próbáljunk elvtelenül megfelelni. Keressük meg belső útmutatónkat, ami nem a mágneses sark közelében hasznavehetetlenül csélcsap iránytűként vezet félre bennünket, hanem akár egész életünkön keresztül meghatározó orgonapontként erkölcsi alaprezonanciát jelent. Ha pedig ennek az elvonatkoztatásnak a következő elemeként kívülről vizsgáljuk magunkat és helyzetünket, akkor lehetünk önmagunk bátor kritikusai, de sokszor a helyzet kulcsának meglelői is. Hatásos a bonyolult, akár megoldhatatlannak tűnő helyzeteket egy más nézőpontból is megvizsgálni, hiszen kívülállóként könnyebb átlátni a tényeket.

Az igazi önismeret azonban nem áll meg önmagunk puszta feltérképezésénél. Ez ugyan időt, a világtól való bizonyos elfordulást igényel, de utána magasabb szinten vezet vissza a világba, az emberekhez. Az emberiség kiemelkedő szellemi nagyságai is hasonló utakat jártak be: Jézus a negyven napos pusztai böjttel, Zarathusztra a maga többéves elvonulásával, Buddha az önsanyargató aszkézisével… Előbb mind odafordultak az istenihez, elvonatkoztatva a világtól, megtagadva önmagukat, szembenézve minden megpróbáltatással, majd betöltekezve a mérhetetlen szellemi forrásnál, erősen, győztesen, felismerésekkel és mondandóval felkenve tértek vissza embertársaikhoz. Csak e tényleges megtisztulás nyomán remélhet az ember magasabb visszatérést: ha ugyanazokkal a problémákkal szembesül is, már más emberként viselkedik. Ahogy megváltoztam magam, megváltozik a világ is.

Erdei Levente

2003/36.