Őrültek közt bolond, aki józan

A létsíkok átjárhatósága és az illúzió tettenérése

„A májá szanszkrit szó és varázslatot jelent. A metafizika azt mondja, hogy ez az egész látható világ varázslat, májá, mert semmi, amit az ember érzékeivel tapasztal, nem valóság. Ha a lény éber, nem is káprázik el, csak ha alvajáró. Ezért az érzéki világ, amely valóságosnak látszik, nem egyéb, mint az alvajáró lény káprázata. Tárgyi valóság nincs. Mindaz, ami külsőnek látszik, a nem éber lény önvarázslata. A világ nem hely, hanem állapot. És ez az állapot a varázslat, a májá.”

(Hamvas Béla: Májá)

A harmadik tengely meglelése

Nézegetem a kezem, ujjaim összezárom, szétmeresztem. Három ujjam három irányt határoz meg, egy pontból, a kéztőből kiindulva: a hüvelyk a föl, a mutató az előre, a gyűrűs az oldalt. Próbáljuk csak ezt a kéztartást! Mintha egy egyetemes múdra volna, a mindenség derékszögű tér-koordinátarendszere, melynek origója magam vagyok. Énem fókusza a kiindulópont, de hol a világi síkból a kitörés? A világi kettősségek duálpárjain túl hol a harmadik tengely?

A három ujjam jelölte irányok közül melyik a legfőbb? Az oldalt? Aligha választanánk ezt, hisz az oldalazás, a féloldalasság, a pártosság, elfogultság, a kitérés képzete társul hozzá: síkban mozogsz elfelé oldalazva mind a lényegtől, mind önmagadtól. A féloldalas ember biceg, tántorog, sanda és tökéletlen.

Akkor talán az előre? De az előre és oldalt egyenese által meghatározott sík nem saját felegyenesedett lényem síkja, ahhoz meg kell dőlni. A vízszintesség a halál, ahová nem ágaskodva megy az ember, hanem kiterítve. A vízszintes előre tehát – a mutatóujj által jelölve – nem igazi cél, inkább csak zsákutca, útvesztő, melybe buzgón szalad bele az ember, de nem talál ki belőle. Marad a hüvelyk jelölte fölfelé, a transzcendens, az égi, az isteni irány. Ha ez az oldalsó iránnyal képez síkot, úgy fal, akadály, lepel, ami elválaszt és akadályoz, meggátol a továbbjutásban. Az égig meredően lezár, így áthághatatlan akadályt képez: előttem a semmi, mögöttem a minden, vagy inkább mögöttem semmi s előttem is a semmibe hajló minden. Ezen a falon képtelen átdöfni az előre mutató mutatóujj, csak szikáran mered a semmibe. Ha viszont a hüvelyk a mutatóujjal képez síkot, akkor pengeélesen átjárhatóvá és meghaladhatóvá válik a korlátozott mindenség, egy hajszálvékony mezsgyén emelt fővel válik lehetővé az előrehaladó mozgás. És ez már nem a semmi szurkálása.

Az ember háromszorosan determinált lény: biológiailag, mentálisan és spirituálisan. A biológiai determináltság az emberben rejlő állat, melynek megszelídítése legtöbbünknek szép és bukásokkal terhes, életre szóló feladat.

Hogyan jut el az ember a durva testi-biológiai síktól a mentális-szellemi szintekig? Nagy erőfeszítések árán, nyomorékságától bicegve és mámorától tántorogva talán még fölkapaszkodik ide valahogy. De hogy az intellektuálistól miként jut el a lelki, a transzcendens síkra – ez a nagy kérdés. Mert az igazi különbség nem a biológiai lét ösztönszintje és az állatiasságából épphogy kimosakodott brutális intellektus között létezik, hanem emez és a túlvilág antianyagú, szellem-matériájú spirituális dimenziója között, ahová a bicebóca emberi ész aligha képes fölkapaszkodni. Ez a spirituális átjutás a nagy ugrás, ez a misztérium. És ebben az ugrásban nem elegendő az önnön erő, hanem isteni mozgatórugóra, magasztos külső tényezőre van szükség, olyanra, ami átlendít az akadályokon, olyanra, ami a véletlenen és a törvényszerűn is egyszerre fölülemel és kegyelmi ajándékként a szépség és szeretet sajátságos szabad szabályai szerint működő isteni valóságba repít.

Nevezhetjük ezt a nagy ugrást az illúzió legyőzésének. De mit is kell legyőznünk? Mi az illúzió? Miként ismerhető fel a valóság és a valótlanság, az erkölcsi értékítéleten túl ontológiailag? Létezik-e egyáltalán valóság? Nem minden álom csupán? De hisz oly valóságos mindaz, ami körülvesz bennünket, az élet a maga hömpölygésével, örömeivel és bánataival…

Hamis, illuzórikus, valótlan

„A világ tényleges szövete a szeretettel és gyűlölettel, a háborúkkal és csatározással, az irigységgel és versengéssel, valamint a kéretlen segítőkészséggel, az állhatatos intellektuális törekvéssel és intenzív morális erőfeszítéssel egyetemben nem tűnik többnek, mint egy múló álom, a tiszta lét ernyőjén táncoló fantazmagória” – írja Radhakrishnan indiai bölcselő.

Mi akkor a valóság? És mi az illúzió? Egyáltalán megragadható- e bármi is tényszerű valóság gyanánt? E kérdés meghökkentő ugyan, mégsem indokolatlan. Hajdanán a bölcselet feszegette ezt a témát, ma a tudomány birkózik vele… S érdekes módon itt nem az idealista és anyagelvű nézetek csapnak össze, hanem sokkal elementárisabb szinten tapintható ki kétféle gondolkodás: egyfelől a létet igenlő és a pozitív valóságot feltételező, másfelől a nemlétet igenlő s ezzel a nihilizmus abszurd paradoxonját művelő nézet. Ebből a szempontból a materializmus és az idealizmus között is harmónia van, mert mindkettő valósnak tételezi saját kiindulópontját, az anyagot, illetve a szellemet.

Bármilyen megdöbbentő is az Upanisadokban épp csak a megcáfolás végett idézett nézet, miszerint a nemlét lett volna előbb, s abból keletkezett volna a lét, vagy Berkeley szubjektív idealizmusa, amely a valóságos individuális léttel szemben a világot csupán az ember mentális látomásának tekinti – nos e nézetek túlságosan is realistának tűnnek ahhoz a végső, abszurd absztrakcióhoz képest, ami a semmit feltételezi kezdő forrásként és végső célként, valamint a kettő közötti átvezető nihilként.

De maradjunk a realitások talaján… Archimédesz mondta, hogy adjatok egy szilárd pontot, s kifordítom a világot a sarkából. Ez a végső pont legyen a létezés pozitív, tényszerű valóságának elfogadása.

A létezés az a végső, közös nevező, ami ott húzódik minden jelenség mögött, ami a rendező elv a világ végtelen sokrétűségében. A tényszerű világ nem független a létezés nagy egészétől. Az igazságot az igaztalan fedi, ahogyan a föld rejti kincseit. A világ folyamatai ugyan megcsillantják a Valóság egy-egy mozzanatát, egyszersmind el is fedik annak teljes természetét. A világ nem hordozza önmagában saját értelmét. Tudatlanság volna végsőnek és konklúzívnak tekinteni. A világ célja a benne rejlő isteni kinyilatkoztatása.

Az illúzió fátyla

Ne ringasd magad illúzióba! – mondjuk, ha valakit szeretnénk kijózanítani ábrándjaiból. A sokakat megtévesztő bűvészt illuzionistának mondják, a híresebbek valóban fantasztikus dolgokat művelnek. Egyesek talán magasabb szellemi beavatás birtokában váltják aprópénzre szellemi erejüket, amikor az anyagi energiát manipulálják. Mások port materializálva meglehet, csak a porhintés eszközével élnek.

Hétköznapi értelemben az illúzió hiú ábránd, álomkép, káprázat vagy délibáb. Kelet bölcsei ennél tovább mennek, és filozófiai szempontból vizsgálják az illúzió mibenlétét.

Amennyiben a létezést fogadjuk el a mindenség alapjának, az illúziót is valós ténynek kell tekintenünk, mert létezik. Az illúzió nem teljesen valótlan, csak nagyon távol esik a valós létezéstől. Léte vitathatatlan tény, bár funkciója a valótlanság káprázatának keltése, avagy a káprázatszerű valóság képzetének felvillantása. A tér-idő rendje valós tény, nem csupán elmeállapot vagy tudati fázis. Az illúzió nem a világ létére vonatkozik, hanem annak értelmére, jelentéstartalmára, ahogyan mi szemléljük a mindenséget.

Egy paradoxonnal élve abszolút nemlét nem létezik. Arisztotelész ezt úgy oldja föl, hogy ami nem létezik, az is létezik, mint nem-létező, tehát ő is a létezés pozitív igenlője. A világ a tiszta léthez képest látszat, valótlan és illuzórikus kép. Valótlan önmagában, de nagyon is valós az Abszolútummal kapcsolatban. A viszonylagos világ az Abszolút léten nyugszik: hang nélkül nincs visszhang, ok nélkül nincs okozat. Az Abszolútum a világi lét élete, a relatív igazság igazsága. Minden egyes időben körülhatárolt létező ontológiailag jelen van a teremtő örökkévalóságban. A valósban is ott a valótlan s a valótlanban is a valós, a hamisban az igaz s az igazban a hamis. Ami tökéletlen a levés relatív világában, az tökéletes a lét abszolút szférájában.

Ám a hétköznapi ember szeme elől a jelenség fátyla elfedi a lényeget. Az illúziót az ind szaknyelv májá-nak nevezi. E szanszkrt szó eredeti jelentése nem az. Isteni energiának tartják, ami az abszolút síkon lelki bűverőként (jógamájá), a matéria világában pedig anyagi káprázatként (mahámájá) működik. Ez utóbbi a nagy illúzió, amely elválaszt a Valóságtól, az isteni bűverő azonban csak a fenség tudatát takarja el, így összeköt az istenivel, ezért nevezik az összeköttetés isteni varázserejének, lévén a jóga jelentése összeköttetés.

A májá kozmikus, objektív jelentősége abban rejlik, hogy ez szolgáltatja a világ teremtésének matériáját. A matéria kifejezés azért is találó, mert benne foglaltatik az anyai mivolt (mater), márpedig a máját tekintik a világ anyjának, akit az isteni pillantás termékenyít meg a lények sokaságával. Ezt az ős-matériát a szubtilis állapotú anyagi elemek, az anyagi természet, az életerő, az empirikus egó, továbbá az öt érzékszerv és tárgyaik, valamint az elme alkotja.

Az anyagi lét másik feminin jellemzője a csábítás, a megtévesztés, ami a lét hálójának szövevényében (mátrix) megy végbe. A májá eme szubjektív vonatkozása perszonalizált tudatlanságként téveszti meg az embert. A tudatlanság bénítólag hat, tekinthetjük egyfajta impotenciának is, amikor szabad akaratától megfosztva az ember a sors kiszolgáltatottjává lesz. A személyes tudatlanság összetevői az idő, az ok-okozati törvény, a sors és az individuális természet, vagyis a karma nyomán az egóban kialakult tendenciák. Mindezek együttesen formálják az ember testi létét.

Az illúzió egyik funkciója a fátyolborítás. Az illúzió fátylat borít a lélekre, elfeledteti vele valódi lelki természetét, s a Legfelsőbbhöz fűződő tudatos, szeretetteljes kapcsolatát. Másik funkciója a figyelemelvonás, mert megteremti az empirikus egót, amely a test és az érzéki tárgyak iránti vonzódást eredményezi.

Illúziónak azt nevezhetjük, mikor az ember valótlan, káprázatszerű jelenségeket valóságként észlel, vagy nem észlel egy valós objektumot. Az ilyetén szubjektív illúzió két fajtája ismeretes, az árnyékszerű vetület és a sötétség. Az árnyékszerű projektív illúzió valótlan vonásokat tulajdonít a dolgoknak és az Abszolútnak, ezért a valóságnak csak „árnyéka”, a sötétség pedig elfedni látszik az Abszolút létét, jóllehet az mindenütt jelen van.

A májá ugyanakkor isteni művészet, aktus, hatalom is, ami által az Abszolútum a saját lényében rejlő örök prototípusok vagy ideák replikáit megteremti. Teremtő erő ez, az isteni kivetülése. A Legfelsőbb nemcsak varázsló, hanem költő is, alkotó, művész, teremtő, nem puszta imitátor. A teremtés nem más, mint egy örökifjú költőóriás örömteli játéka: a maszkulin Isten játékos kedvének képe az elsődleges feminin visszatükröző felületen.

Az ember útja

Az anyag, vagy a biológiai lények nem érthetik meg saját létük isteni alapjait, forrását, az ember viszont igen. Ezért az ember kivételes metafizikai identitás. Felelősségét tekintve többre hivatott, mint a többi lény; ez adja az emberlét morális súlyát. S az embert szabad akarata segíti lelki azonossága fölismerésében.

Mindez azonban mégsem lelkesít mindenkit egyetemlegesen. A tömegpszichózis, és annak korunkban leginkább megélt formája, a tömegkommunikáció hihetetlen dolgokat is képes elhitetni a kiszolgáltatott emberrel. Gondoljunk csak a király új ruhájára, amikor senki sem meri kimondani, hogy meztelen a király, s már-már vizualizálják is, szinte ténylegesen materializálják a ruhát, legalábbis elméjük tükrén jól látszik a cicoma. Ennek ellenpólusa, amikor a bolondok társadalmában az egyetlen józan embert fogják tébolyultnak tekinteni.

A biológiai determináltságtól a szellemi létsíkig is hosszú az út, de a spiritualitás további lépéseket követel. Boethius szerint az önismeret hiánya a teremtett lények tömegénél természetes, az embernél viszont bűn.

Egyetlen ember sem mentes a négyféle hibától: a káprázattól, a csalási szándéktól (amikor az ember belső meggyőződése ellenére igyekszik igazolni egy tételt), a tévedés veszélyétől, valamint a rendelkezésre álló eszközök tökéletlensége miatt föllépő képességhiánytól.

A tudatlanság önzést eredményez, és csomóként gúzsba köti a szívet, ami miatt lehetetlen a tényleges önismeret és a lelki boldogság. Az isteni szféra mindaddig elérhetetlen, amíg az ember meg nem szabadul a hamisságtól, a csalástól és az illúziótól.

Ezért szólít az Upanisad-bölcselet: ne a világ valótlanságában és bizonytalanságában keresd a valóságot és a bizonyosságot! (Katha-upanisad 2.4.2.) Az ember útja az ételtől a boldogságig, az anyagtól a szabadságig tart, de legfőbb java nem nyilvánul meg, amíg a világ önállóságának és önérvényűségének hamis képzete el nem oszlik. A világ teremtett világ, egyetlen véges lény vagy dolog sem létezhet önmagában és önmaga által, hanem csak a Végtelen által és a végtelenben.
A jelenségvilágról könnyen belátható, hogy nem a végső valóság. De vajon hogyan értékelje az ember a lelki élményeit? Mennyiben valóságosak a kisebb fölismerések és a nagy megvilágosodás? Mennyire hihet az ember az intuíciójának? Mennyire képes lelki illúzióba ringatni magát az ember? Sokan mondják: hátha csak az elme sugallja, nem tudom… Nos, amíg bizonytalan az ember, addig jobb, ha nem cselekszik. Úgy tartja a mondás: ha nem tudod, hogy utazz-e vagy sem, akkor ne utazz; ha nem tudod, hogy szerzetes légy-e vagy sem, akkor ne légy szerzetes; és ha nem tudod, hogy ne házasodj vagy házasodj, akkor házasodj! A legvégső és legfontosabb kérdésekben azonban az ember bizonyosságra kell jusson. A kritikus helyzetek, nagy megpróbáltatások, tragédiák segítenek a szembesülésben, a lelepleződésben. Ilyenkor a májá már nem bénító anyag-ként hat az emberre, hogy a vakot világtalanná tegye, hanem támogató, tápláló anya-ként, aki a pislogót segíti látóvá lenni. Ezért a megmérettetések közelebb visznek a tényleges lelki fölismerésekhez. Ennek biztos jelei az alázat és az együttérzés. Ám az istenélményt az teszi valóságossá, hogy az ember és Isten között lényegi hasonlóság van. A mulandó életet a kezdet előtt s a vég után nem a halál vagy a sötétség, a semmi övezi, hanem körülöleli a valós öröklét. Ezért van esélyünk arra, hogy a végső dolgokban ne tévedjünk.

Lefokozott éberség

Az anyagi világmindenség egy isteni álom; Indiában úgy mondják, Visnu teremtő szendergése, aki álmában más-más hivatásra, szerepre álmodja meg a lényeket. Ezért mondják, az ember csak olyasmit láthat, amit megmutatnak néki; csak olyan magasra jut, amennyire engedik.

Mikor lehull az illúzió leple, mikor szertefoszlik a mátrix és darabjaira hullik az algoritmus, mikor a képletek helyét átveszi a teljesség víziója, könnyen világtagadóvá válhat az ember. Pedig a világ iránti közömbösség nem a végső szó a lelki tudatosságban. Tiszta tudatállapotában a világot is az isteni teljesség megnyilvánulásaként látja az ember. A visszavonulás a világtól nem a lelki kutatás végső állomása, mert létezik a visszatérés a világhoz, csakhogy azzal az állhatatos meggyőződéssel, hogy nem az a végső kép, ahogyan a világ mutatkozik előttünk. A világ megváltandó és megváltható, mert Istenből ered és Istenben nyugszik végül.

Ám az illúzió hasznos is olykor. „Tőlem jön a tudás, a feledés és az emlékezet” – áll a Bhagavad-gítában. Isteni ajándék a tudás, mert tudatlanságban lehetetlen volna fejlődni, de ajándék a feledés is. Ennek áldása nyomán képes megfeledkezni az ember gyöngébbik énjéről, hamis vágyairól, szakadár önfejűségéről; a világról és önmagáról. Már említettük a transzcendens bűvenergiát, ami feledteti az emberrel az isteni nagyságot, így biztosítva fesztelen viszonyt a törpe egyén és a végtelen Mindenható között. A mindenség, a nagy titok látása tán agyon is nyomná az embert. Nem véletlen, hogy oly sok minden rejtve van az ember előtt. Ám tudnivaló, hogy mindaz föltárul előttünk, amire szükség van a lelki fejlődésünkhöz.

Győzd le az illúziót! – mit jelent e bátor felhívás? Azt, hogy ne légy világi, ne a világ dolgaiban bízz. Az illúzió hiteles művelése valós, a szent hiteles művelése is valós, de a szent hamis művelése, illetve az illúzió hamis művelése hiteltelen, illuzórikus. A hamis kártékony, árt. A hamis ember az igazságában is valótlan, éppúgy, mint az álomkép. Fölébredvén biztosan tudjuk: lidérces vagy éppen örömteli élményünk csak álom volt, valótlan. Az élet is álom. Ki-ki szűrje le a következtetést…

Rácz Géza

2003/36.