Rabindranath Tagore

1861. május 7-én született Kalkuttában, Dzsorasankoban. Rabindranath Tagore mindig azt vallotta, hogy családja három fő kultúrát hordoz: a hindut, a muzulmánt és az angolt.

A Tagore család eredetileg hindu volt, őseik nagy múltra tekintenek vissza. Egészen a buddhista hatalom megszűnéséig, körülbelül i.sz. 1000-ig vezetik vissza családfájukat. Kevésbé közkedvelt a család történetének az a része, amikor kapcsolatba kerültek a muszlimokkal. Pir Ali, hajdani uralkodótól jelentős földbirtokot kaptak Dzsorasanko környékén, ez a birtok alapozta meg a család vagyonát. Ennek ára azonban az áttérés volt, így a későbbiekben mint “pirali” bráhmanák váltak hírhedetté: őrizték ugyan a hagyományos hindu bráhmanák bizonyos formaságait, de szabadon társultak a muszlim körökkel is. Áttérésük miatt mind a rokonság, mind a hindu közösség elhatárolódott tőlük. Ezért a családnak ez az ága az új birtokon telepedett meg, Dzsorasanko-ban kezdtek új életet.

Bengál akkor is pezsgő, izgalmas része volt Indiának. Bengál volt az angol fennhatóság székhelye, a kereskedelem és az ipar egyik központja. Ez számos bengáli kereskedőnek a meggazdagodás lehetőségét jelentette, így a Tagore családnak is.

Mindemellett Bengál India egyik kulturális fellegvára volt, úgy a filozófia területén, mint a művészetben. Ez a kettős örökség szabta meg Rabindranath életét.

Nagyon szigorú neveltetésben részesült, mint általában minden gyerek a családban. Apja nem hagyta, hogy gyermekei a vagyoni helyzetük miatt elkényelmesedjenek. A családban mindig fontos volt a képzettség s a hagyományos kultúra ismerete, a bráhmanák kultúrájának spirituális és gyakorlati elsajátítása. Rabindranath 1873-ban kapott apjától beavatást a Brahmo-szamádzs vallásos mozgalmába. A szamádzs egy monista hindu irányzat, melyet apjának egy barátja alapított 1843-ban a hindu vallás megreformálása érdekében. Nézetük szerint a túlburjánzó szertartások felszínessé tették a hitet és vallásgyakorlást, ami így érthetetlennek tűnt a nyugatiak számára. Ezért elsődleges céljaik közé tartozott, hogy európaiak számára is megnyissák a hinduizmus kapuit.

Rabindranath 1878-79-ben járt először Angliában, s utazás egész életére vonatkozóan meghatározó esemény volt. Itt írta első verses kötetét is, amely Összetört szívek címen jelent meg. Ennek ellenére az angliai idő a rideg magányosság emlékeként maradt meg szívében. Hazatérése után 1880-ban indította az Új élet című magazint, mely a maga idejében kulturális kuriózumnak számított. Egyre gyakoribb szereplője lett az indiai irodalmi életnek, sorozatban jelentek meg művei, költői pályafutása is megindult.

1883. december 9-én, apja döntésére a brahmo formaságok szerint házasságot kötött az akkor kilenc éves Mrinalinivel. Házasságából öt gyermeke született, de Tagore nem sok időt tudott családjának szentelni: mert költői és politikai munkássága mellett a családi birtokok irányítása is reá hárult. Talán az ezredforduló utolsó évei jelentették családi életének egyetlen igazán meghitt szakaszát. Ambivalens érzésekkel viszonyult a családhoz, egyrészt odaadó ragaszkodással gondolt feleségére és gyerekeire, másrészt megszűnt számára a családtagok önálló individuuma, s egyre inkább saját életének részévé váltak.

A nyolcvanas években egyre intenzívebben vett részt a politikai életben is. Támogatta a függetlenségi mozgalom különböző ágait, de furcsa módon angolokkal együttműködve szerette volna megvalósítani India függetlenségét. Az évek során be kellett látnia teóriája tarthatatlanságát.

1901-ben kezdett hozzá nagy álmának megvalósításához, a sántinikétani ásram és egyetem létrehozásához. Tervei szerint ebben az oktatási intézményben a művészetek mellett a tudományok különböző ágai is helyt kapnak, s az oktatás hindu alapokon zajlik. Kezdetben csak családja költözött ide, később azonban maga is csatlakozott. A birtok Kalkuttától északra százhatvan kilométernyire feküdt. Sántinikétan szó szerint a “béke otthona”. Tagore arra törekedett, hogy ne csak nevében, hanem szellemiségében is olyan békés helyet teremtsen a világban, ahol a művészet és a tudomány a legfontosabb. Az intézmény azóta is működik, sok kiválóságot indított útjára, többek között Indira Gandhi is itt tanult. A költészet mellett Sántinikétan tette világhírűvé Tagorét.

1915-ben ismerkedett meg Gandhival, aki akkor tért haza Dél-Afrikából. Tagore ekkortájt már Sántinikétanban élt, s egy időre Gandhi is csatlakozott hozzá. Bár tisztelték és szerették is egymást, nézeteik nem voltak azonosak. Gandhi angolellenes volt, céljait európai segítség nélkül kívánta megoldani, életvitelében puritán és lemondott volt. Nagy elszántsága tiszteletet ébresztett az emberekben, s bár sokat tett India felszabadításáért, a politikai életen túl szigorú életvitelének kevés követője akadt. Tagore könnyebben elfogadható volt az indiaiak számára.
A kilencszázhúszas évek utazással teltek, szinte körbejárta az egész világot, Amerikától Japánig. Így jutott el 1926-ban Magyarországra is.

Tagore utolsó éve gyötrelem volt a számára, bár művészileg gazdag időszakot élt meg. Kevés olyan alkotó van, aki a halál közelségében is oly termékeny marad, mint ő.

Az egészsége drasztikusan megromlott. Ősszel összeesett és hatvan órán keresztül volt kómában, telefon nem lévén Sántinikétanban, többnyire orvosi segítség nélkül. Következő nyáron, július 25-én hagyta el Sántinikétant. Kalkuttába indult, vissza az atyai házba. Búcsúzáskor az egész ásram a háza köré gyülekezett. Tagore túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy munkatársaihoz vagy tanítványaihoz akár néhány szót is intézzen. Tanítványai a lába porát sem merték levenni – ami a tisztelet és a követés, az alázatos tanítványi helyzet kifejezése – nehogy megzavarják vagy fárasszák.

Két héttel később 1941. augusztus 7-én délután, Észak-Kalkuttában, a ház egy felső szobájában, ott, ahol születet, eltávozott Rabindranath Tagore.

Magyarországi vonatkozásai és kapcsolata a magyarokkal

1920 és 1925 között harminc Tagore kötet jelent meg. Wojtilla Gyula szerint a kiadott példányszámok száz és kétezer között mozogtak. Ebben az időben a magyar középosztály német nyelven is sokat olvasott; ezért számukra Tagore számos más műve is hozzáférhető volt, mivel ezek német nyelvű fordításait Magyarországon is be lehetett szerezni.

A Magyarországon megjelent három esszékötet közül a Szádhana volt a legnépszerűbb, és előszeretettel idézték, amikor Tagore filozófiai nézeteit akarták bemutatni. Más sorsra jutott Nacionalizmus című írása, melyet a fiatal szocialista emigráns, Barta Sándor (1897-1938) fordított le külföldön, s csak egy néhány példányt csempésztek be belőle Magyarországra. Ez azonban nem csökkentette ismertségét; német fordításban sokan hozzájutottak. A centenárium alkalmából 1961-64 között, újból megjelentek a felsorolt kötetek közül jó néhány, majd a hetvenes évek elején. Napjainkban, 1999-2000 között egy szegedi kiadó próbálja újraéleszteni Tagore költészetének szeretetét.

A Nobel-díjas költő 1926. októberében érkezett Magyarországra. Talán a sok utazásnak tudható be legyengült egészségi állapota, így bécsi orvosa tanácsára kereste meg Korányi Sándor professzort, a neves szívspecialistát. A költő Bécsből érkezett Budapestre P.C. Mahalanobis és felesége társaságában.

Tagore október 26. és november 12. között tartózkodott Magyarországon, Budapesten előadást tartott az indiai filozófiáról, találkozott magyar írókkal és tudósokkal, s Magyarország kormányzója, Horthy Miklós is fogadta. Október 27-én Civilizáció és evolúció címen előadást tartott, 30-án pedig meglátogatta a Fészek Klubot, a művészvilág régi találkozó helyét.

Kísérője, Zajti Ferenc tudósként a perzsákat tanulmányozta, s lefordította az Avesztá-t is. Maga is támogatta azt az elméletet, miszerint az ősmagyarok és a hunok kapcsolatban álltak egymással, s így faji kapcsolatot vélt felfedezni a magyarok s az indiaiak között. Nézete még Tagorére is oly nagy befolyást gyakorolt, hogy a költő egy idő után már rokonaiként emlegette a magyarokat. Zajti hatására Rabindranath elismerte, hogy a magyarok keletről jöttek, s talán összekötő láncszem lehetnek Kelet és Nyugat között. Érzékenységének köszönhetően hamar felismerte a Nyugat-Európa és Magyarország közti eltérést: “Az Európa ezen keleti sarkában élő embereket nagyon vonzónak találom – személyiségüket nem takarja el annak az uniformis civilizációnak a szürke egyhangúsága, amely mára már az egész nyugati világban szétterjedt…”.

Látogatásának első napjaiban menekülnie kellett az őt körülvevő nagy érdeklődéstől. Rajongóinak tömege már a budapesti vasútállomáson várt megérkezésére. A Zeneakadémián tartott előadásán a terem zsúfolásig megtelt az érdeklődőkkel, olyannyira, hogy sokaknak kint kellet várakozniuk. A hotelben, ahol megszállt, a lelkes emberek Tagore könyveivel a kezükben ostromolták dedikálásra várva, vagy remélve, hogy legalább egy pillantást vethetnek rá.

November elsején a megfáradt, koros költő megromlott egészségét ápolandó elutazott a balatonfüredi szívszanatóriumba. A gondos orvosi ellenőrzésnek és a megfelelő kezelésnek köszönhetően Tagore állapota gyorsan javult. Hosszú sétákat tett a tóparton, és hamar visszanyerte jó közérzetét.

A tíz őszi nap, amit Rabindranath Európa második legnagyobb tava mellett töltött, feledhetetlen élmény maradt a számára. Itt állított össze verspárokból egy gyűjteményt bengáli és angol nyelven egy berlini kiadó részére, ami nálunk Szentjánosbogarak címen jelent meg.

Tagore elhatározta, hogy a Balaton-parton, a kórház előtt elültet egy facsemetét. 1926. november 8-án történt meg az esemény, egy hársfát ültetett, tövébe emléktáblát állított. Ez alkalomból Tagore a következőt mondotta: “E fát itt-tartózkodásom emlékére ültetem, mivel sehol máshol nem kaptam annyi mindent, mint itt. Több volt ez puszta kezelésnél. Az atyafiság érzésének ébredése volt. Érzem, olyan nemzet földjére jöttem, mely érzelmileg rokon Indiával.” Ezután minden évben küldött üdvözlőkártyát a szanatórium vezetőjének, és mindig nagy szeretettel beszélt Magyarországról.

A felejthetetlen balatonfüredi napok után Tagore 1926. november 11-én visszatért Budapestre. Hivatalos szempontból november 12-e volt magyarországi látogatásának csúcspontja. Ekkor Horthy Miklós Magyarország kormányzója magán audiencián fogadta a költőt. A beszélgetésben Horthy megemlítette, hogy 1883-ban Indiában járt. Politikai témákról mérsékelt hangnemben nyilatkozott. Elmondta, hogy a magyar nemzet komoly sebeket szerzett, de békeszeretete és türelme segítségével a nemzet reméli, hogy jobb napok várnak rá. Tagore mély együttérzéssel beszélt Magyarországról, és ugyanezen reményét fejezte ki. Hozzátette: “Itt egy rokon látott vendégül egy másikat.”

Tagore Budapesten utolsó napjait a Liget Szanatóriumban töltötte. Amikor Zágráb felé indult útnak, Zajti Ferenc csatlakozott hozzá. Rabindranathnak a magyar tudományos élettel és művészvilággal kialakult kapcsolatának köszönhetően látogatott Sántinikétanba Germanus Gyula, aki három évig adott elő az egyetem mohamedán művelődéstörténeti tanszékén. Germanust felesége, Hajnóczy Rózsa – a több kiadást is megélt Bengáli tűz című regény szerzője – is elkísérte. A mű egy tudósfeleség szemén keresztül írja le hétköznapjaikat, mégis érzékelhetővé teszi az akkori Sántinikétan hangulatát. Számtalan külföldi látogatta a Kalkuttától százötven kilométerre fekvő indiai egyetemi várost.

Sánkinikétanban, melynek első célja az volt, hogy a nagyvárosi és angol hatásoktól teljesen mentes iskola legyen, Tagore humanista filozófiájának egyik legszebb tétele, a fajok és népek együttműködése valósult meg a gyakorlatban.

Európai tanárok mellett tibeti, kínai és japán professzorok is működtek itt. Két magyar művésznő, Sass-Brunner Erzsébet és leánya, Brunner Erzsébet 1930. februárjában szintén Tagore meghívására érkezett Sántinikétanba. Tagore bemutatta őket a Bengáli Festőiskola meghatározó alakjainak, unokaöccsének, Abanidranath Tagorének és Nandalal Bosének is, aki Sántinikétanban élt. Két esztendőt töltöttek itt el, és készítettek Tagoréról néhány ragyogó portrét. Miután beutazták Indiát és számos buddhista országot is, nagysikerű kiállításaik nyílottak, és olyan jelentős személyiségeket ismertek meg, mint Gandhi, a Nehru család, és S. Radhakrisnan. Anya és leánya később végleg Indiában telepedett le.

A harmincas évek elején Boglár Eta, fiatal tanítónő világot látni, nyelveket tanulni külföldre indult. Így jutott e1 Párizsba, a Sorbonne-ra, majd Londonba, ahol megismerkedett a nála huszonöt esztendővel idősebb Gosh Kanti indiai íróval és költővel. Később Olaszországban a véletlen ismét összehozta őket, s ismeretségük kölcsönös vonzalommá fejlődött, végül a bengáli költő levélben megkérte a magyar leány kezét.

Boglár Eta esküvőjén az ősz Rabindranath Tagore is megjelent, akit Gosh mestereként tisztelt. Tagore míg élt, gyakran vendégül látta Goshékat, akik el nem múló tisztelettel vették körül. A házaspár 1942-ben Sántinikétanban, a világhíres iskolában telepedett le végleg. Gosh az egyetemen tanított, s felesége pedig a Tagorénak tett ígéretéhez híven az ideérkező külföldiekkel foglalkozott. Férje halála után az egyetem könyvtárában dolgozott. Minden tekintetben segítette a magyar tudósok és kutatók munkáját, rendszeresen fordított angolból és bengáliból.

Egy másik magyar, aki Sántinikétanban Tagore vendégszeretetét élvezte, dr. Fábry Károly régész, művészettörténész és műkritikus volt, aki 1933-ban művészettörténeti előadásokat tartott.

További magyar kapcsolata volt Yelly d’Aranyi hegedűművésznő, akivel Angliában találkozott a Rothenstein családnál. Az estélyen Dilip Roy hindusztáni dalokat énekelt, s Tagore is előadott néhányat saját szerzeményei közül. Ezek mély benyomást tettek Yelly d’Aranyira, akinek legfőbb vágya az volt, hogy egyszer együtt játszhasson Tagoréval. A művésznő később Angliában telepedett le.

Baktay Ervin indológus tollából jelentek meg a legkomolyabb magyar Tagore tanulmányok, s néhány levelet is váltott a költővel. 1929. januárjában személyesen is felkereste Sántinikétant, s bár látogatása csalódást jelentett számára, Tagorét, mint költőt továbbra is nagyra értékelte. Ellentmondást vélt felfedezni ugyanis Rabindranath élete és írásai között, amire úgy tűnik, hiába próbált magyarázatot lelni.

Ubornyák Katalin

2003/35.