Ligeti Lajos

„Kelet kezd megint divatba jönni.” Ezekkel a szavakkal kezdte Ligeti Lajos (1902. október 28. – 1987. május 24.) Sárga istenek, sárga emberek című könyvéhez Joó Tibor az ajánlást, valamikor a harmincas évek végén a Nyugatban. E gondolat talán ma is épp annyira aktuális, mint akkoriban, annyi a különbség, hogy Kelet ma nem divat kérdése, hanem egyre inkább mindennapjaink szerves része. Magyarországon a mesés kelet kultúrája mindig is komoly érdeklődést keltett, s felfedezők, kutatók és kalandorok névtelen tucatjainak köszönhetően alkothattunk fogalmat róla. Ebben a cikkben egy nagyszerű tudósról szeretnék megemlékezni: Ligeti Lajosról.


Ligeti javarészt Európában működött, de hírnevét nemcsak kitartó kutatómunkájának köszönheti, hanem annak is, hogy fáradságot és kényelmetlenséget nem ismerve eredeti helyszíneken is gyarapította ismereteit. Perzsiában, Afganisztánban, Kínában és Belső-Ázsiában folytatott kutatásokat, melynek eredményeit a magyar őstörténet vizsgálatának szolgálatába állította.

A nemzetközi tudományos világ elsősorban mongolistaként tartja számon, mivel legtöbb idegen nyelvű publikációja e témakörben jelent meg. Vélhetően azért tartotta fontosnak a mongolisztikát, mert a magyar nyelv török jövevényszavai kutatásának már komoly hagyományai voltak, viszont a törökkel rokonnak tartott és annak történetéhez sok adalékot nyújtó mongol és mandzsu nyelvekről viszonylag keveset tudott a tudományos világ.

Első tudományos kutatóútját is mongol nyelvterületen végezte a Kínához tartozó Belső-Mongóliában és Észak-Mandzsúriában 1929-31 között. Útjáról több tudományos cikk mellett egy a nagyközönségnek írt könyvben is beszámol a már említett Sárga istenek, sárga emberek című munkájában. Belháborúk és rablóbandák garázdálkodásai közepette járta sorra a lámakolostorokat, ilyen körülmények között tanulmányozta a buddhista mongol irodalmat és az addig ismeretlen archaikus mongol nyelvjárásokat. Ottléte alatt átvizsgálta a mongol buddhizmus terjedelmes szentkönyv-gyűjteményét, a Kandzsurt, melynek katalógusát 1944-ben tette közzé. Erről későbbi önéletrajzában így számol be: „E munkát különös lelkesedéssel végeztem, mert éppen száz esztendővel azelőtt készített el Tibetben egy hasonló munkát, szintén elsőnek, szintén egy magyar ember: Kőrösi Csoma Sándor.”

Keleti kutatóútra még kétszer vállalkozott: 1936-37-ben Perzsiába és Afganisztánba utazott azzal a céllal, hogy archaikus mongol nyelveket kutasson. Perzsiából perzsa és arab nyelvű kéziratokat hozott – köztük a magyar őstörténet számára oly fontos Ibn Fadlán művének fotográfiáját -, Afganisztánban pedig nyelvészeti anyagot gyűjtött a már kihaltnak hitt mongol nyelvről, valamint ottani török nyelvjárásokról. Útjáról számos tudományos cikkben, a szélesebb olvasóközönségnek pedig Afgán földön című könyvében számolt be.

Utolsó alkalommal 1940-ben tett hosszabb kutatóutat Keleten, ezúttal Japánban. Tokióban és Kiotóban az ottani belső-ázsiai anyagot tanulmányozta, mégpedig elsősorban az Európában ismeretlen japán nyelvű kiadványokat.

Ezt követően jobbára Magyarországon tartózkodott, s a tudományos munka mellett Szegeden megindította az altajisztika képzést, valamint Budapesten az ELTE Bölcsészettudományi karán elsőként tanított mongoliszikát, Belső-Ázsia történetet majd tibetisztikát. Számos tudományos társaság választotta rendes és tiszteletbeli tagjai sorába, ám tudósi igénye s titokzatos jelleme elhunyta után sem nyugszik: rendelkezése szerint csak halála után ötven évvel lehet felnyitni azt a sokat sejtető utazóládát, melyben feltehetően még kiadatlan cikket és személyes tárgyakat hagyott az utókorra.

Források: Magyar életrajzi lexikon
SzTE Keleti Kabinet http://www.bibl.u-szeged.hu/ligeti/LLeletrajz.hu.utf8.html
Vörös Csaba, Szeged Jobb fasor 50.

2003/35.