„Nagy úton ment át…” – A fiú halála

Egy fővárosi klubban hallottam egy középkorú, építész- és tervezőmérnök hölgy beszámolóját halálközeli élményéről. Beszélgetésünk végén azonban egy másik története is kibontakozott. Így teljes a tapasztalat: halál és újjászületés…

Tavaly előtt veszítettem el a kisfiamat, mert egy balesetben nagyon megsérült. Ugyan úgy tűnt, talán át is vészeli, de végül történt egy drámai fordulat, és olyan tüdővírust kapott az utolsó napokban, ami elvitte. De én végig ott lehettem vele. Nem akarták megengedni az orvosok, mert féltettek, le akartak beszélni róla: „Van egy egészséges gyermeke, törődjön inkább vele. Ez egy nehéz dolog.” Én azonban hajthatatlan voltam: mi mindig együtt voltunk ebben az életben – most is együtt leszünk, mert erre van a legnagyobb szüksége neki is és nekem is. Voltak olyan rendesek az orvosok, hogy ezt megértették, és elkülönítettek minket – én pedig szépen elkísértem őt a halálba.

A halál nem félelmetes, hanem szép. Legalább olyan szép, mint a születés. A születés is tud borzasztó lenni – ott elég nagy dráma folyik, akárcsak az élet során. Miért éppen a halál az, ami lenne olyan fojtogató?

Ez nem azt jelenti, hogy nem volt fájdalmas, mert a legnagyobb fájdalom egy anya életében, amikor a gyermekét veszíti el. Ugyanakkor a fiam olyan szépséges, Istenhez közelítő fejlődésen ment át ott a szemem láttára, és mi több, olyan csodálatos adományt adott eközben nekem is az Úr, ami mindennél értékesebb, mert összeköti az én szellemi utazásomat és a halálon túli élményeimet.

Amikor már biztos volt, hogy a gyermekem haldoklik, ott maradhattam vele egyedül. A karjáról már leszedték a gipszet, s én meg tudtam fogni rendesen a kezeit. Összefogtam az ő két kezét meg az enyémet, és úgy imádkoztam. Azt a nagyon sokszor elimádkozott Miatyánkot, amiben az a legszebb, hogy „legyen meg a Te akaratod”. Akkor én megélhettem ezt a maga teljes valóságában, teljes mélységében. Teljesen át tudtam adni magam az érzésnek: ami számomra a legdrágább, őt tudom felajánlani az Úrnak – s akkor megint megtörtént velem az úgynevezett kiüresedés. Mákszemnyi vágy sem maradt bennem, hogy itt maradjon, hogy az enyém maradjon, hogy velem maradjon, hogy itt szerethessem… olyan teljes, tökéletes lelki békével éreztem, ahogy annak idején, halálközeli élményemben mondtam magamnak, hogy: „Hát akkor meghalok, hát akkor ez a halál.” – Teljes elfogadás. Ma már tudom, mert ez a második tökéletesen megerősített benne, bizonyságot kaptam, hogy ez az, amire az isteni kegyelem „működik”. Abban a másodpercben megnyílt a koronacsakrám, és az emberi testemben, a fizikai létemben éreztem ugyanazt a gyönyörűséget, amit odaát éreztem, amikor kiléptem a testemből. Úgy áramlott szét bennem ez az erő, ez a csodálatos melegség, ez a szeretet-érzés, mintha áramütés ért volna: éreztem, hogy folyamatosan terjed végig a testemen, és leföldelt teljesen. Ez volt a legszebb az egészben (a saját magam részére), mert azt kaphattam meg itt, az anyagi világban, amit odaát kaptam. És ezt a kiüresedésért kaptam. Azért, hogy el tudtam fogadni az Ő akaratát. És az Ő akarata mindig nemes, és főképpen nagyon messzire mutató, nagyon igaz. Ott megtapasztaltam, hogy milyen a tisztánlátás és a bölcsesség – hát annak a szolgálatába kell állni! – ez bizonyos.

A fiam viszonylag hamar jutott olyan könyvekhez, amelyek foglalkoztak a halál kérdésével. Ebben én is segítettem. Két, két és fél hónappal a halála előtt nagyon sokat beszélgettünk, és egyszer el is kottyantotta nekem lazán, hogy: „Én nagyon korán fogok meghalni.” Teljesen ledöbbentem. Miket beszél? Majdnem el is sírtam magam – miért szomorít ezzel? Ő azt válaszolta: „Minek hoztad ide ezt a rengeteg könyvet? Ezek mind arra valók, hogy magamat megismerjem. És én ezt olvastam ki belőlük magamra nézve.”

Amikor átfutott rajtam ez a csodálatos adomány, ez a szeretet-érzés, akkor kezdett el igazán haldokolni. Elkezdett csökkenni a pulzusszáma, és akkor már nem bírtam odanézni, mert az olyan nyugtalanító volt számomra, hogy annyira kevés az idő, amíg még így együtt lehetünk. Csak vele voltam és imádkoztam, csak az Istennel. Teljesen elrévültem, és az utolsó szívdobbanására szinte ő ébresztett fel. Akkorát vert a szíve – az utolsó szívverés, az a gyönyörű, amit nekem adott -, hogy kinyíltak a szemei tőle.

Milyen az a test, amelyből úgy távozik a lélek, hogy Istenhez megy? Annyira hihetetlen volt, hogy többször egymás után odahajoltam – olyan illatfelhő szállt fel belőle. Semmihez sem hasonlítható csodálatos illat. Nagyon hosszú szempillái voltak és minden egyes szempillájának a végén egy harmatcsepp jelent meg, akár egy kis korona. Az egész arca húsz évet fiatalodott. Egy nyolc éves kisgyerek feküdt ott, aki nyugodt, mély, nagyon szép álmot látva alszik egy olyan környezetben, amelyben teljesen biztonságban van. Ez olyan szép volt, olyan életszerű. Nem volt egy szikrát se halovány az arca, hanem inkább egészséges, szinte pozsgás – ennél szebbet soha nem láttam.

Az intenzív osztályon éjszaka nem lehet maradni semmi áron. Megpróbáltam, könyörögtem, de még akkor sem engedték meg. Nekem magadatott, hogy ő megvárta, amíg azon az átkozottul tekergős buszúton elmegyek hozzá. Délre értem oda, és csak 1/5 5-kor ment el. Ez így volt rendelve.

Amíg mi ott együtt lehettünk az alatt a 16 nap alatt, ő nem tudott beszélgetni velem, hiszen lélegeztető gépen volt. A jobb keze le volt kötve, a bal keze gipszben, és kapcsolatot csak jelbeszéddel tudtunk tartani. Tudom – felismert. Legelőször, mikor meglátott, elkezdett sírni. De különben is tudom, hogy mindig ott volt, én pedig álladóan énekelgettem neki. Mindig ott voltunk, amennyire fizikálisan megoldható volt, és biztos, hogy ő ezt pozitívan értékelte. Hogy a gondolatai ez alatt az idő alatt mennyire itatódtak át? Én úgy gondolom, hogy nagyon. Azzal a feltétel nélküli szeretettel, ami ott volt – nyilván a kiszolgáltatott állapotában, mert egy ekkora embert annyira már nem lehet szeretgetni…

Azt hiszem, ő ebben a helyzetben hihetetlen nagy úton ment át. Ezt az is bizonyítja, hogy olyan gyermekivé vált. Mert azt mondják, hogy akik gyermekivé válnak, egyenest az Úrhoz mennek. És ki megy az Úrhoz egyenest? Persze akit Ő magához ölel – de azok olyanok is, akiket magához ölelhet. Ő a nagy átalakító, de nem mindenki hagyja, hogy átalakítsa, mert az Úr nem tolakszik, nem követel. Csak vár. Bárki bármikor elérheti. Ott van a küszöbön, de ha valaki nem akarja átlépni a küszöböt, nem lépi át. Mindenkinek van esélye rá, csak föl kell ismernie. Ez a kegyelem alapú fölismerés – és az ember akkor indul el az úton.

Lejegyezte: Bodnár Diána
2003/35.