Babits Mihály: Két szent

(részlet)

Rabindranath Tagorét, a Nobel-díj ez idei nyertesét, Yeats, aki könyvének angol fordításához a bevezetést írta, Szent Ferenccel hasonlítja össze – és valóban a Cantico delle Creature énekese az egyetlen európai szent, akivel össze lehet hasonlítani. Mert abban különböznek ők ketten minden más szenetektől, hogy éppen nem vetik meg a világ szépségeit, hanem tele van a lelkük a látások gyönyörűségével és teremtményeiben dicsérik az Urat.



– És mivel szeretem az életet, tudom, hogy éppígy fogom szeretni a halált – így mondja Tagore egyik legszebb költeményében. És ugyan avval a gyermeki szívvel jár és néz és örül és énekel az indus réteken, az elhagyott patak partján, a nagy füvek között, mint a poverello járhatott hajdan Umbria virágos mezőin. A madarak és a lombok oly közel vannak hozzá, mint a gyermekhez – mint Szent Ferenchez, aki beszélni is tudott a madarakkal, a Fioretti szerint.

– Minden reggel háromkor – tudom, mert láttam – mondta egy indus Yeatsnek – mozdulatlan ül, szemlélődésbe merülve, két óra hosszat fel sem rezzen, álmodozik Isten természetéről. …

Szentnek tisztelik, és ő gyermeknek érzi magát, és a gyermekekről énekel.

Naiv ez a jó költő, és azt hiszi, ez az egész világ egy szép játék, amit az Isten, a jó apa adott az ő nagy gyermekeinek. Naiv ez a szent, mint egy XIII. századi olasz szent – és ki tudja, talán egy XIII. században él: az ő kultúrájának, a bengálinak valami képleges XIII. századjában, mely a régi szanszkrit és prákrit romjain épült, mint a keresztény kultúra a görög és a római romjain. De ez a szent és vallásos kultúra nem oly szűz, mint a mi középkori kultúránk lehetette a reneszánsz fertőzése előtt: ez az ázsiai középkor a modern angol kultúrával kacérkodik, és a mi szent és naiv költőnk talán Browningot, Swinburne-öt olvassa, talán Walt Whitmant, és maga fordítja verseit dallamos szép angol prózára. Nem az assisi kereskedő egyszerű gyermeke áll többé előttünk, nem az Isten szegénye, aki egy szál ingben és „francia nótákat dudorászva” távozik a városból: hanem a gazdag indus, az ős család sarja, akinek gyermekkorát irodalom és zene zajlotta körül japán metszetekkel díszített szobáiban, aki utazik, nyelveket tud, és talán teaestélyekre hívja meg európai barátait a záporos indiai júliusok alatt. Rokona Abanindranath Tagorénak, a divatos festőnek, akinek indus hőskölteményeket és mondákat illusztráló műveiből, melyek az angol és a japán festészet hatását mutatják, csak a napokban csinálnak egy pazar angol könyvet, testvére Dwijendranath Tagorénak, a nagy filozófusnak. Oly családból való, mely évszázadok óta művészeket, gondolkodókat és szenteket nevelt.…

És őseredetiségébe hatások foltjai ivódtak bele, vallásába filozófia s naiv gondolatai a legmérsékeltebb indus versformákban zengi – sőt maga keres új formákat. Bengáli nyelven bizonnyal nem oly naiv, mint az angol prózában, mely a Cantico del Sole prózájára emlékeztet. Ifjúkorában szerelmes verseket írt és drámákat, melyeket ind színpadon ma is játszanak. … Kétségkívül ma már nem születhet egy új Szent Ferenc – még Indiában sem.

Nekünk a régi szent rokonabb. A Fioretti-ben még mindig magunkat találjuk: a mi gyermekkorunkat. És most, hogy olyan szép zamatos és csak nagyon finoman, nagyon diszkréten archaizáló magyar nyelven olvassuk ezeket a régen kedves, mézesen folyó legendákat, úgy tetszik, mintha mindig így olvastuk volna, mintha mindig így képzeltük volna: mindegyikünk a maga nyelvén. Mindannyiunk anyanyelvén születtek ezek a régi olasz mesék: a szívünknek nyelvén.

Az indus szent naivságában kevesebb a konkrétság, az ő lefordításához kevesebb szó kellene és kevesebb otthonias zamat. Az ő versei nem naiv kitörések, az érzelmeivel nem bíró szív önkéntelen és szinte öntudatlan áradásai, mint Szent Ferenc gyönyörűen megható búcsúja Verna hegyétől, melyet Kaposi foglalt először a Fioretti-be. Tagore versei minden látszó naivságuk mellett is öntudatos kutatásai a léleknek a saját érzelmei, a saját mélyében található Istenség és nagy Isten után, akit annyiszor megénekel.

2003/35.