Életbevágó kérdések

Az embert létezése során szüntelenül foglalkoztatja az élet és a halál kérdése. Kultúráktól függően, családból hozott minta alapján, neveltetésünk hatására alakul ki viszonyulásunk e problémakörhöz. Nagy ajándékot kap az, akit már gyermekkorától tanítanak az élet tiszteletére és a halál természetszerű elfogadására. Felnőttként már nehezebb a szemléletváltás, mégis kénytelenek vagyunk saját és környezetünk érdekében megtenni ezt. Felelősséggel tartozunk önmagunk fejlődéséért. Ennek felismerése döntő lépést jelenthet további életünk során. Megérthetjük, ez boldogulásunk és boldogságunk kulcsa. Egyazon úton haladva mégis különbözőképpen értelmezzük életünk nagy kérdéseit, amint ez az élet-halál lényegét megfogalmazó véleményekből kitűnik.

SZ. J. (25 éves)

Az élet szó nekem nem mást jelent, mint a következő lehetőséget a lélek megtisztulására. A varázsszó erre az újjászületés. A lelki épülésnek a folyamata, mely során megtisztulás zajlik le az emberi természetben.

A rosszabbik esetben pedig a leépülés folyamata kezdődik, melyet szintén tudatosan alakít, befolyásol az ember. Ekkor az a felmerülő probléma, hogy nem használja ki a megkapott lehetőségeket, és önfejűen, vagy más tényező befolyásával elsodródik a lelki süllyedés irányában. Ez lehet függőség valamilyen káros szenvedély irányt, vagy ha valaki „rossz helyre születik” és nem találja meg a kiemelkedési lehetőségeket. Vannak kivételes esetek, mikor a lélek kis mértékben, illetve súlyos vagy teljes fogyatékosságú testben születik meg, vagy válik azzá. Ez úgy látszik nem befolyásolható tényező, vagyis a karma, ami előző életünknek vetülete a következőre. Amilyen életet élünk, olyan lesz a következőben a folytatás. A magyar mondás szerint is: „Mindenki a maga életének a kovácsa!!!”

Rajtunk áll vagy bukik az életünk sikeressége, illetve sikertelensége. Ezért fontos a folyamatos tanulás, mert a cél ebben az öröklétben a tökéletes lélek kialakítása, mely Isteni tulajdonságokkal van felvértezve. Az, hogy meddig kell újjászületni, hogy Isten mellé kerüljünk, az a tanulási, fejlődési képességünkön múlik. Minden pillanatot ki kell használni, hogy elérjük a lélekké válásunkat és megszabaduljunk ettől testi, anyagi és időbeli léttől.

A lélek örök, tehát a halál a tiszta és tudást vágyó embernek olyan fizikai megnyilvánulása a léleknek, amit arra használunk, hogy létünket egyre és egyre jobbá formáljuk.

A félelem elmúlik, ha a következő születésre gondolunk, és arra, hogy jobbá válhatunk. Akár tanítva és jó például szolgálva az alacsonyabb szinten álló embereknek. Mi magunk pedig attól tanulunk, akik szintén nagyobb, isteni erő birtokában vannak és haladnak a tökéletesség felé. Akik félnek a haláltól azoknak még tanulni kell azt az erőt, amely miatt a „nagyobbak már nem félnek…”

R.G. (39 éves)

A halál számomra elválást jelent, a családom nagy részét elvesztettem már ilyen módon. Nem szívesen gondolok rá, félek még tőle. Az a gondolat is nyomaszt, hogy édesanyám olyan idős volt mint most én, amikor meghalt. Szerintem idős korban már könnyebb elfogadni a halál tényét, nem kapaszkodik olyan sok dologba az ember.

Szeretnék sokáig élni, úgy érzem, dolgom van még az életben. Jó lenne látni az unokáimat, dédunokáimat. Sok szépség van az életben, amit szívesen megtapasztalnék.

G.M. (47 éves)

A halálról van teóriám. Az emberi élet nagyon bonyolult, ám a testtel együtt a lélek nem hal meg. Mint ősanyag megmarad, csak a test átmeneti, a lélek nem. Az élethez nem köt semmi, szívesen meghalnék. Senkihez nem ragaszkodom annyira, hogy az fontos lenne. Életem során ez az érzés változik, de most így gondolom. Kétszer megpróbáltam már itt hagyni ezt a világot, pedig nem vagyok életunt. Nyomaszt, hogy születés után rögtön követelmények állnak az ember előtt. Nagyon anyagias az élet, felemészti az energiámat. Visszahúzódva a természetbe jobb, szeretem az egyszerű embereket.

Az a vágyam, hogy a síromra hársfát ültessenek, ami majd belőlem táplálkozva virágot hoz és illatozik.

K. H. (52 éves)

A halál nagyon rosszat jelent számomra. Amióta az eszemet tudom, foglalkoztat és az a meggyőződésem, hogy meghalunk és kész. Nem a halál ténye riaszt, hanem az utána jövő sötétség. Az időtlen végeláthatatlan sötétség. Szeretnék hinni az újjászületésben, de nem tudok. Nem vagyok benne biztos, olyan lesz-e, mint ahogy mesélnek róla.

Rossz, hogy nem tudok hinni, így nehezebb várni a halált. Aki hisz, annak sokkal könnyebb. Úgy érzem mintha az egész élet, a születés, a betegség rákészülés lenne a halálra.

B.R. (40 éves)

Szakaszosan élem meg az életet koromtól függően. Igazán akkor kezdtem értékelni, amikor életet adtam. Jobban kezdtem figyelni apróbb dolgokra is, felértékelődött hogy egészséges vagyok. Nem tudok úgy gondolni szeretteimre, mintha már nem lennének.

Kétszer érintett meg közelebbről a halál. Amikor felmerült, hogy méhnyakrákom van, az egész világ erről kezdett szólni. Mindenki erről beszélt, a médiák is. Amíg nem voltam érintett, nem tűnt fel.

A második eset gyermekem születését előzte meg. Hét hónapig feküdtem a kórházban és nem mertem örülni. Féltem, hogy beteg lesz, szellemileg nem lesz ép. Egy dolog segített, hogy mindent Őérte teszek.

A halállal kapcsolatos kérdéseket elhárítom, nem tudom elképzelni, hogy a szüleim ne éljenek. A gyermekhalál különösen megrendít, ezért jöttem el az egészségügyből. Túlságosan azonosultam velük, megviselt a haláluk. Gyakran műszak után is én vittem őket a halottas kamrába, mert tudtam, mások hogyan bánnak velük. Azóta sem tudtam feldolgozni.

B.B. (35 éves)

Az élet akkor kezdődik, amikor az ember feleszmél. Akkor, amikor már tudatosan nem önmagáért él, hanem másokért, Istenért. Addig csak „betölti a teret”, csak „van” a világon. Jó, ha ehhez hiteles mintát kap, és társakat segítségül, mert akkor „átminősül”, jobbá válik: ő is, és a világ is általa… Az élet: lehetőség, és kegy, amit nem hagyhatunk kihasználatlanul.

Hogy mi a halál? A halál: pihenő. Az élet összegzése. A vizsga a tanulás végén, amikor kiderül, mennyit valósítottunk meg az eszményeinkből, s mi az, ami még előttünk van. Elszámolás Isten és önmagunk felé, melynek eredményéből kell gazdálkodnunk a következő életben.

Összegyűjtötte: Péceliné Hoffmann Erzsébet

2003/35.