Thomas Daring: Fókavadászat Újfundlandon

St. Johns, Újfundland fővárosa és legfontosabb kikötője, egész éven keresztül unalmas fészek. Halászgőzösök, néha egy kábelhajó, amely itt javítja az Európa felé vivő mélytengeri vezetékeket. Erre a munkára olyankor van szükség, amikor egy jéghegy a fenékig nyúlt le és elszakította a kábelt, vagy ha egy teherhajó az egész végtelen tengerből éppen azt a pontot választotta a lehorgonyzásra, ahol a kábelvonalak rézsodronyai fekszenek.

Március elején azonban a kis város megbolondul. Szirénák süvöltöznek, a házakat fellobogózzák, minden templom harangja zeng, üdvlövések dörrennek, és mindenki berúg. Mert március hetedike körül vonul ki a fókaflotta. A Waler Street, St. Johns Broadway-je tele van emberekkel, akik kilenc dollár előlegért, szabad élelmezésért és a tiszta haszonban való részesedésért apró hajókra költöznek és a jégen, viharon keresztül a Kap-Breton partokig törnek utat, mindannyian azzal a reménnyel, hogy néhány ezer fókát ölhetnek meg.

A fókákat március 14. előtt és május elseje után nem szabad megölni. Ez törvény. Merev, nincs tekintettel az időjárásra. Pedig nekünk, amikor a Freemantle fedélzetén voltam, tizenkét órára volt szükségünk, hogy két kilométernyi utat tegyünk St. Johnstól Narowsig, a St. Johns-öböl palackalakú kijáratáig, és amikor már nem bírtunk a jeges viharral s éjszakára lehorgonyoztunk, befagytunk. Minden fókagőzöst súlyosan megraknak vadászfelszerelésekkel és szénnel s mindegyik úgy tele van préselve emberekkel, mint egy szardíniásdoboz. Nekünk kétszázhuszonnégy emberünk volt. Szóval, nem tudtunk kiszabadulni a jégkéreg szorításától. Azzal kísérleteztek, hogy minden embert a fedélzetre rendeltek; mindannyian egyszerre futottunk a hátsó fedélzettől a kormányfedélzet felé, azután ismét vissza, így ringásba hoztuk a hajót, a jég azonban szilárd maradt. Megkíséreltük, hogy léket üssünk a jégen; nem segített. Így azután dinamitpatronokat helyeztünk el, hatot a hajótól jobbra, hatot balra; a töltés mennydörögve robbant fel, jéggöröngyök kopogtak a fedélzeten, a Freemantle majdnem a levegőbe emelkedett. De kiszabadultunk.

Órákig tartó küzdelem a jég, a szél, az ár ellen. Két ember ül az árbockosárba, szüntelenül fürkészik a jégtáblákat, jeleit keresik a falkáknak, amelyeknek valahol itt kell lenniük. Egy tucat más hajó szántja keresztbe ugyanezt a vizet, mindegyik igyekszik megelőzni a másikat. Ezeken a hajókon összesen legalább tízezer ember lázasan várakozik a pillanatra, amikor az első fókákat megpillanthatják. A legtöbben már februárban, a legvadabb viharok évszakában elhagyták kunyhóikat a szárazföld belsejében, száz meg száz kilométert tettek meg hótalpakon, amíg St. Johnsba, a fókaflottához érkeztek. Most talán minden kínlódásuk és nélkülözésük hiábavalónak bizonyul. Gyakran előfordul, hogy egy fókavadászhajó két hónapig szántja az Északi-tengert anélkül, hogy egyetlen fókát látna. Gyakran megtörténik, hogy egy kapitány, aki a tiszta haszon négy százalékát kapja részesedésül, míg a bevétel egyharmadát a legénység közt osztják fel, embereit akkor is a jégre küldi, amikor az időjárás nem egészen biztos. S ha a vihar elszakítja a fókavadászokat hajóiktól, gyakran tucatszámra fagynak meg. 1932-ben egyetlen napon egyetlen gőzös nyolcvanhárom embert vesztett. De az is előfordul, hogy már az első napon falkára bukkannak s pár nap múlva már vissza is térnek St. Johnsba – fejenként kétszáz dollár keresettel.

Szerencse… Semmi más, mint szerencse. Kivételes szerencse, mert a fókák is elővigyázatosabbak lettek; egy-egy évad kétszázezer bőre helyett, amelyre Kean emlékszik, 1930-ban csak százhúszezer bőr jutott; mindamellett alacsonyan áll a bőrök ára; többre, mint nyolcvan dollárra, nem lehet számítani. Azelőtt Újfundland környékét itt körülbelül egymillió fóka választotta szaporodóhelyéül. Ma alig negyedmillió jön évente észak felől, félmillió kiló tőkehalat nyelnek el útjukon, és itt nevelik fel kicsinyeiket. Ezek a kicsinyek születésük idején nem nyomnak többet három kilónál, de naponként legalább fél kilóval gyarapodnak. Olyanok, mint a pihés fehér karmantyúk, nagy barna szemükkel gondtalanul bámulnak a vadászokra. Anyjuk a vízbe nyomja őket, ha veszély közeledik, de a fiatalok kíváncsisága kielégíthetetlen. Újra meg újra feljönnek a jégre, újra meg újra odafutnak a vadászok karjába.

No, most már egy hét óta haladunk a jeges viharban és sem fiatal, sem öreg fókát nem látunk egyetlen egyet sem. A hajót egyre-másra vonja be a jég, minden reggel kalapácsokkal kell leverni a hajórácsról és a hajó pereméről. A szél minden reggel élesebbnek mutatkozik.

Végül felhangzik a kiáltás az árbockosárból: leállítják a gépeket, hogy a kilátónál ülő emberek távcsövüket használhassák. Tisztán kivehetnek néhány öreg fókát és ott túl a jég feketéllik a fiatalabb állatoktól. Falkára akadtunk.

Legénységünket öt csoportra osztjuk, minden ember kap egy-egy két méter hosszú, vaskampóval ellátott kőrisfadorongot, kötelet, vizespalackot, hószemüveget, kést a fóka lenyúzására, órát, iránytűt és két narancsot.

Jégtábláról jégtáblára ugrálva kell közeledniük a falkához. Az előmunkások jelzőcölöpöket állítanak fel, magas acélcsöveket zászlóval, ezek között kell felhalmozni a bőröket. Mialatt a vadászok egyre tovább hatolnak, a gőzös összegyűjti a zsákmányt. A fókák nem menekülnek. Legalábbis azok a búbosfókák, amelyeket itt találunk. Nevüket attól a bóbitaszerű formától nyerték, amelyet fejszőrük mutat, amikor felingerlik őket. Bőrük foltos, mint a leopárdé. Kevésbé értékesek, mint a hárfafókák, amelyek sötétszürke hátukon hárfa alakú jelet viselnek, több olajat adnak és nagyobb falkákban élnek, mint a többiek.

A vadászok, akiket itt swiler-eknek neveznek, nehéz dorongjukkal a fóka fejére ütnek, a kampóval kihúzzák testüket a vízből, belemélyesztik késüket a még meleg húsba és egy perc alatt lenyúzzák az állatot. Gyakorlott vadászok negyven másodperc alatt végeznek ezzel!

Előbb csak a fiatal állatokat ütik le, mert ezeknek bőre értékesebb. Naponta legalább százhúsz bőrt kell a jelző oszlopokhoz hurcolni, hogy félig-meddig jó legyen az eredmény. A mi legénységünk nagyon bevált. Egyetlen délután nyolcezer fókát vert agyon.

Az időjárás három napig jó volt. A negyedik nap ködös, bizonytalan lett, a jégtáblák között mind több, majdnem fekete vizű tócsa keletkezett. Már az összes fiatal fókákat megölték. Most az öregekre került a sor. Éppen véget ért volna a vadászat, amikor egy kis falka hárfafókát vettünk észre. A mind hevesebbé váló szélvész ellenére két, ötven-ötven emberből álló csoport indult el. Legalább hatezer állatot ütöttek le már, amikor a vihar teljes erővel kitört.

Előbb hófúvás. A Freemantle világító rakétákat lőtt ki, a szirénák, vészjelzésül, hangosan üvöltöztek. A vadászok megfordultak. A hófúvás oly sűrűvé vált, hogy mi csak erőlködve tudtunk megkapaszkodni a hajórácsban. Tehetetlenül és kétségbeesetten kellett látnunk, hogyan dönti fel az orkán egyik jelzőoszlopot a másik után, hogyan söpör el bőrhalmot bőrhalom után, hogy ott, ahol pár perccel előbb még ezer meg ezer bőr hevert, hogyan ásít hirtelen egy fekete vízgödör; hogyan tűnnek el a bőrök a jégtáblák alatt, míg másokat a vízörvények ragadnak tova. Kétségbeesett embereket láttunk jéglapról jéglapra futni. Most nem leütött fókákat húztak ki a vízből, hanem félig megfagyott embereket, akik már-már elmerültek. Mindezek ellenére a vadászok veszteség nélkül érték el a Freemantle-t. Mire a vihar elült, beköszöntött az éjszaka.

Acetilén fényszórókkal merészkedtünk ki a jégre, megpróbáltuk legalább a bőrök egy részét megmenteni. Csomókká fagytak, legnagyobb részüket azonban vastag jégréteg temette el. A borzalomnak, az embertelen küzdelemnek hosszú éjszakája után kétezer bőrt megmentettünk. Nem akadtunk többé új falkára, két hónap múlva félig üres hajóval tértünk vissza St. Johnsba. Negyven dollár fejenként, olyan hónapok után, amelyekről alig lehet fogalmat alkotni. Olyan vizet kell inni, amelynek faggyúíze van, mert kazángőzzel olvasztják a jégből; ilyen sok ember számára ugyanis túlságosan nagy helyet foglalt volna el a hajón a víz. Koszt, amely örökké egyforma. Fullasztó levegő, mert háromannyi ember jut a hálóhelyiségre, mint amennyi ágy ott elfér. Három rétegben alusznak.

Ezt a foglalkozást az ördög találta ki. De mégis foglalkozás. Emellett játék. Olyan játék, mint a kincskeresés. Kockázatos!

De mi mindent nem tettünk meg a pénzért?

Pihenés nélkül a föld körül, míg ráncok nem vágják szét az arcot, míg a test ki nem sajtolódik, míg a láz a vérben nem kering és szegény idegek szét nem rongyolódnak; míg az ember meg nem utál mindent, ami emberre hasonlít, míg meg nem gyűlöli kegyetlensége miatt a természetet, amely újra meg újra megmutatja kincseit és újra meg újra kirántja az ember kezéből. De amelyet az ember mégis szeret, amelyre áhítozik, amelynek örökké változó képével soha be nem telik.

Mi mindent nem tettünk meg a pénzért!

A tengerből emeltük ki, az örökké hóval fedett hegyekből vájtuk felszínre, a sivatagoktól és a forró futóhomoktól, az arktikus jégmezőtől és Burma dzsungeljétől raboltuk el…

2002/33.