Totális demokrácia – Utópia vagy valóság-show?

Nem tudom, önök néznek-e televíziót, mert én alig. Néha szellemi rágógumiként ugyan bámulom a képernyőt, akár régen a férfiak, akik nagy hallgatás közepette bámultak a lobogó tűz lángjaiba… A képernyő is villódzik, s az információ-özön itt is hallgatásra kényszerít. Azért néha felkiált az ember: nahát!

Ilyen heuréka-élmény volt számomra találkozásom korunk nagy vívmányával, a valóság-show-val. Mintha hirtelen egy távoli világba csöppentem volna, mintha nem is ezen a bolygón lettem volna. Igen, ez igazi utópia!

Amióta világ a világ, az emberben él a vágy a jobb, a más, az új iránt. Hajdanán ezt a vágyát szellemibb módon elégítette ki az ember, hitében, a jobb, örök, mennyei élet reményében, ahogyan Arany János írja:

…Hogy nem addig tart az élet
Míg alant a testbe’ jársz:
Hanem egykor újraéled,
S költözzék bár fűbe, fába
Vagy keresztül állaton:
Lesz idő, hogy visszatérhet
Régi nemes alakjába,
Megtisztúlva, szabadon:
Vagy a „boldogok szigetjén”,
Mint hivé a boldog hellén,
Vagy az idvezűltek helyén,
Mint reméli a keresztyén,
Lesz dicsőebb folytatása:
Én ezt meg nem tagadom.

Ezt támasztja alá a népköltészetben tükröződő archaikus tudat is. A magyar népdalok sokasága szól az elvágyódásról, a hazavágyásról, valami ős harmónia meglelésének, újra felfedezésének óhajáról. Az új kutatásáról szólt a felfedezések kora, amikor a földi világot igyekezett meghódítani az ember, vagy a tudományos forradalom, amikor a tudás határait feszegettük, de akár az űrkutatás kezdete is, amikor újabb „hódító” útra indult az ember. A szellem, a kultúra vagy a művészetek felfedezendő világai helyett korunkban ezeket az igényeket az információdömping vagy a fogyasztás igyekszik kielégíteni: az új, még jobb, extra feliratok jobban eladhatóvá teszik esetleg ugyanazt az árut.

Nos úgy tűnik, mintha a valóság-show is ugyanazt a portékát árulná: a való életet, csak más címkével. De vajon tényleg ilyen a való élet? Nem más ez a portéka? Hol van ez a való világ? Hová nyúlnak vissza gyökerei? Nos, így érkezünk el Seholföldre, Utópiába…

Seholsincs ország

Az utópia a képzelet világa. A görög szó (ou = nem + tóposz = hely) seholföldjére utal, így utópia minden elképzelt, de a kellő reális alapok hiánya miatt megvalósíthatatlan társadalmi rendszer, kivihetetlen világjobbító terv, vágy, légvár, délibáb.

Tágabb értelemben minden olyan idealisztikus lét-magyarázat utópia, amely nem számol az adottságokkal, hanem egyedül az abszolútumhoz tartozó metafizikai tökéletesben keresi minden dolgok értelmét és célját. Minden utópia maga a tökéletesség egy befejezett, abszolút állapota, ahol az élet és a világ metafizikai határt érint. A legrégibb utópiák vallásos, mitikus formája az örök transzcendensbe, a világfölöttibe és a túlvilágba vetett archaikus hit formációi. Az utópia az emberi együttélésnek egy gondolatilag megszerkesztett ideális állapota, ami egybevethető a közösségi-humanitárius színezetű eszményekkel, valamint minden utópia ősképével, a platóni Állam-mal. Ez az első rendszerbe foglalt utópia. Ennek elméletéből indult ki Theopomposz, Zénó és Jamblikhosz. Kommunisztikus utópiákat írt Platón nyomán Phaleasz és Arisztotelész. Ebből a forrongó korszakból származik Xenophón híres társadalmi utópiája, a Kyropaedia. Platón erősen utópisztikus államideáljának megújítója lesz Plótinosz a Platonopoliszban.

A zsidóság utópiája a messiásvárás, a kereszténység antropomorfizáló, szimbolizáló törekvése Jézus idealizálásában kereste a maga utópiáját.

Mint tudjuk, Utópia a címe Thomas Morus 1516-ban keletkezett államregényének, amelyben minden valóságtól távol álló és soha meg nem valósuló társadalmi reformtervet alkotott, s amelynek dialógusai és eszmetana Platón Államával mutat gondolati rokonságot. Morus Utópiája az akkori angol társadalmi rend kemény kritikája. Utópia szigetén mindenki egyenrangú és egyenjogú. Nincs magántulajdon, hanem szabadság és emberhez méltó kommunisztikus életközösség uralkodik, ahol az emberek nem egymás ellen, hanem egymás boldogulásáért, jólétéért harcolnak. Itt, Utópia szigetén a termelést a kollektív szükséglet irányítja, és mindenki annyit dolgozik, amennyit kell. A társadalmi rend a föltétlen igazságon alapszik, s ez az igazságosság az a tökéletesség, amire mindenkinek törekednie kell.

Az újkor kommunisztikus tendenciái, forradalmi beállítottsága Morus utópiájával függenek össze. Tommaso Campanella Napvárosa, vagy Francis Bacon Nova Atlantis című utópiái új világot álmodnak. A későbbi utópiák sokszor a konkrét történeti jövőre vonatkoznak és azt az igényt támasztják, hogy megmutassák az „egyedül igaz” utat.

Ebből a talajból nőtt ki John Barclay új utópiája, valamint a Xenophónt utánzó francia társadalmi utópiák. A felvilágosodás korában ismét új utópiák keletkeztek, s a XIX. század szektajellegű társadalmi mozgalmaival kapcsolatban kommunisztikus szerkezetű utópiákat írt Saint-Simon, Robert Owen és Fourier, míg Louis Blanc, Welling, Cabet utópiái társadalmi-közösségi jelleget mutatnak. Ugyanekkor jelentkeznek utópiák az irodalomban is, gyakran szatirikus felhangokkal. A legutóbbi utópisztikus műfaj a science-fiction, ami a földi szférákból kiemelte az utópia territóriumát – így lett az utópia földön kívüli –, s az idealisztikus elképzelésekkel szemben sokszor borús, olykor a végpusztulást sejtető jövőképet fest. De ne feledjük a XX. század egyik nagy utópiáját, vagy inkább vízióját, Orwell Nagy testvérét. S ezzel máris elérkeztünk a valóság-show birodalmába.

Kik csináltak utópiákat?

E röpke és korántsem teljes áttekintés talán mégis tükrözi, hogy az utópiákkal mindig a gondolkodó emberek foglalkoztak: filozófusok, mint Platón, államférfiak, mint Morus Tamás, netán szerzetesek, mint Campanella. Érdekes módon sokuknak meggyűlt a baja koruk rendjével: Morus inkább a halált választotta, mikor lemondott a kancellári hivataláról s ezzel szembehelyezkedett a királyi akarattal, Campanella élete jó részét az inkvizíció börtöneiben töltötte eretnek és politikailag is forradalmi nézetei miatt.

Az utópiák egyik sajátsága, hogy szinte sohasem valósultak meg, vagy ha létre is jöttek, nem voltak hosszú életűek. Kivétel talán a XVII-XVIII. századi Dél-Amerika, ahol a paraguayi jezsuita államban a Campanella-féle Napváros nem egy elemét a gyakorlatba is igyekeztek átültetni. E missziós államalakulatnak történelmi erényei és gyöngéi talán éppen az ideológiai gyökereket jelentő campanellai eszme erényei és gyöngéi voltak.

A XIX. században is próbálkoztak utópiák megvalósításával. Lukácsi Sándor írja: „Próbatelepeket hoztak létre, szigeteket a közönyös vagy ellenséges társadalomban. Az 1830-as évektől egyre másra alapítottak fourierista lakó- és gazdálkodó közösségeket Franciaországban, a Havasalföldön a cigányok számára, Szentpétervár közelében, nagy számmal Észak- és Dél-Amerikában. A rossz szervezés és a barátságtalan környezet miatt hamar tönkrementek, csak néhány tudta hosszabb ideig fenntartani magát. Az utolsó újság, melyet fourierista szervezet adott ki, 1923-ban szűnt meg. Ezek a kísérletek nálunk is érdeklődést keltettek; Gyulay Lajos gróf azt írta naplójában, hogy szívesen lenne egy falanszter lakója. A szabadságharc bukása után Ujházy László, volt sárosi főispán New-Buda névvel maga is alapított telepet emigráns társaival Iowában. Nem szocialista alapon működött, közösség volt mégis, és persze rövid életű. Ez keltette föl Jókai figyelmét, 1852-ben elbeszélést írt róla.” További húsz esztendőnek kellett eltelnie Jókai nagy utópiája, A jövő század regénye megjelenéséig.

Mondhatnánk, könnyű utópiát csinálni egy távoli földrészen. Igen, Gaugin is egy létező utópiát keresett, amikor európai köreit föladva Tahitit választotta a maga idilli mivoltában. Menekülés ez az élet realitása elől? Vagy inkább a jobb alternatíva tényleges meglelése? Hogyan lehet eldönteni a filozófusok közt oly hevesen vitatott kérdést, a civilizált lét, avagy a primitív állapot előnyeiről? Diderot azt kérdi: vajon a civilizált ember boldogabb-e, avagy a primitív ember? „Végül is egy szó lezárhatja ezt a hosszú pert. Kérdezzék meg a civilizált embert, hogy boldog-e? És kérdezzék meg a primitív embert, hogy boldogtalan-e? Ha mindketten azt válaszolják: nem, a vitának vége.”

Megvalósulni látszó spirituális utópia például a Rabindranáth Tagore alapította Sántiniketan, a Gandhi-féle asramok, vagy az Aurobindo által Dél-Indiában létrehozott közösség, illetve Auroville, ez a spirituális alapon szerveződött városközösség.

Az utópiák lélektana

Amennyiben az utazási regényeket, vagy az ókori fantáziákat is utópiának tekintjük, elsődlegesen a hírközlés volt az utópiák célja. Lukianosz a szórakoztatást választotta célul, amikor irodalmi játéknak minősítette a holdutazásról szóló írását. A távoli földrészek tudományos igényű leírásába is bele-belecsúsztak utópisztikus elemek, gondoljunk csak az ókori görög történetírók beszámolóira az indiai egylábúakról vagy aranyásó hangyákról.

A klasszikus utópiákat az eszményi kutatása, a jobbítás szándéka hozta létre. Platón óta kísért a filozófusok, értelmiségiek vezette eszményi állam álma.

A társadalmi lét homorú tükrének is tekinthetjük az utópiákat, hiszen az idealizált eszményképek nyilván a nyers realitás korlátaihoz képest, azokkal szemben fogalmazódtak meg. Ebben az értelemben a társadalmi progresszió és az utópiák szorosan összefonódtak.

Az utópiák másik fontos kérdésköre a boldogság keresése. A vallások ennek zálogaként az Istennel vállalt közösséget nevezik meg, a mítoszok pedig a létezés titkainak ismeretét. Az egyén boldogságát a klasszikus utópiák általában a jól szervezett közösségi lét kiszolgálásában, ahhoz való alkalmazkodásban jelölik meg, hiszen az ember társas lény. Ez a javaslat az egyéni szabadságjogok látszólagos uralmára alapozó nyugati demokráciák számára sokszor ijesztően hangzik, falanszter-képzetet kelt, gondoljunk csak Az ember tragédiájának idevágó jelenetére.

Korunk utópiáinak sajátsága a politikai-társadalmi, valamint a természettudományos-technikai utópiák közeledése, melynek jó példája a Tarkovszkij-féle Lem adaptáció, a Solaris. A pozitív utópiák a jó, az eszményi létét mutatják be, egy jobb jövő reményével kecsegtetik az embert, miszerint a Földön megtalálható a teljesség, a tökéletesség, a boldogság. A negatív utópiák – kezdve talán a Kubrick-féle Gépnarancstól a Mátrixig – a veszélyeket mutatják, amibe a jelen tendenciákat extrapolálva torkollhat az emberi lét.

A legfrissebb fejlemények pedig arra mutatnak, hogy az ember nem elégszik meg puszta utópiákkal, hanem szomjúhozik a mítoszokra, amit az irodalom és a filmipar igyekszik kielégíteni. Így korunk utópiái egyre inkább vallási-mitikus színezetet öltenek, s mint mindig, az élet végső kérdéseit feszegetik. Ehhez képest óriási csalódás volt számomra a találkozás a való világgal…

Fiktív, pszeudo, virtuális…

Az orwelli vízió maró társadalomkritika, a totális rendszerek gépezetének prófétai leleplezése. A mindenkit figyelő Nagy Testvérről sokan azt hiszik, a proletárdiktatúra unokaöccse volt, holott a mindent irányítása alatt tartó propagandagépezet a mai fogyasztói társadalomban éppúgy működik. De a legjobb védekezés a támadás – érdemes a Nagy Testvérről elnevezni a tömegpszichózis eme népszerű termékét, a valóság-show-t, így talán nem veszi észre a fogyasztó, mit kap, milyen rövid pórázon tartják.

Néhány esztendeje találták ki az ilyen élő közvetítéseket, amik bepillantást engedtek vadidegen emberek életébe. Az emberi megismerés, kommunikáció új fejezete is lehetne a valóság-show, ha nem a vizuális kultúra egyik vadhajtásával állnánk szemben. Mert igaz, hogy a képernyőn egyszerre több csatorna között ugrálva leshetem meg mások életét, de hogy mi van a szomszédomban, a tényleges valóságban, az nem érdekel. Ezt a steril életszagúságot nyugodtan nevezhetjük pszeudo-valóságnak. Izolált életkörülmények, mű élet és mű problémák, tipikus példája annak, hogyan kell a semmiből valamit csinálni.

Mondják, az összezártság a közösségformálás új élményét, lehetőségét nyújtja. Könnyű közösséget vállalni a műsor erejéig, de milyen nehéz kitárni az életünket, és nemcsak néhány napra, hétre, hanem egy életre. Az individuális látszat-szabadság egoizmuson alapszik, ellentétes a közösségvállalással. Ilyen közösségformálás lehetne a család, a baráti társaság, lelki közösség, netán egy kolostor, ahol nem az efemer sztárkultusz oltárán áldoznak a résztvevők, hanem egy változó és átmeneti világban is megpróbálnak állandóságot teremteni. Csakhogy a mai világ az állandóság, a stabilitás ellen hat: élethosszig tanul az ember – de nem úgy, mint a jó pap, aki hivatásán belül mélyül el egyre jobban, hanem a professziókat váltogatva, új és új szakmákat megtanulva, az avult képesítéseket túlhaladva. A vertikális életút helyett horizontális pályát futnak be egyre többen. A vertikális út elmélyültté tenne, a horizontális csak az élet felszínét súrolja. Ennek az instabilitásnak esnek áldozatul az emberi kapcsolatok is: nem divat az örök és végérvényes igen, legföljebb amolyan igen, de… maradt helyette, nem divat a szent házasság, marad inkább a futó flört vagy az élettársi kapcsolat, ha egyáltalán nevén nevezzük emberi viszonyainkat. S ahogyan az ember a munkahelyeit vagy a partnereit váltogatja, sokszor vallását is csereberéli: melyik áll jobban a mai kor divatja szerint? Ez a spirituális konzum-élet. Válogatunk a lelkiség szupermarketjében, sétálunk a polcok között, telepakoljuk a bevásárlókocsit, és bizony sokszor elfelejtünk fizetni a kijáratnál…

Kint közben a műsorvezető próbálja felcsigázni a kedélyeket – mi történt az utóbbi percekben, kire kell szavazni s így tovább, miközben ring a kamera. Miért ring a kamera? Talán azért, hogy a bölcső illúzióját keltve megnyugtassa a villában történteket feszülten figyelő nézőt? Vagy már az operatőr is csak ingatja a fejét? Netán ezzel a hullámzással hitelesen tükrözi a közvetítés a stabilnak hitt eszmények megrendülését?

A megfigyelésen, leskelődésen alapuló valóság-show ókori elődje talán a gladiátor-cirkuszokban vagy az állatkertekben keresendő. Egy gladiátor nem önként és dalolva vállalta a megmérettetést, hanem rabszolga mivoltának sorsszerűsége hozta azt magával. Manapság az emberek versengenek azért, hogy mindenki szeme elé kerülhessenek. Ma már a jobb állatkertekben is tilos ketrecbe zárni az állatokat, az emberi jószág pedig boldogan vállalja a falanszter-körülményeket: közös hálószoba, az intimitás megszüntetése, az ember nyomorának nagyvilág elé tárása.

Rómában élet és halál volt a tét, nem a lét. Most a szavazatokért párbajozunk, a közönség kegyeiért próbáljuk minél jobban, eredetibben eladni magunkat… Az ókorban nem a közönség szavazata döntötte el, ki marad a körben, hanem mondjuk a vérengző fenevadak étvágya, vagy az ellenfelek szigonya. A felfelé tartott hüvelykujj a túlélés lehetőségét jelentette, a lefelé tartott hüvelyk viszont a megsemmisülést. És a kiesés akkoriban nem járt ajándékokkal, üres sztárolással vagy a vigaszág rajongóival. A telefonáló néző valóságos Nérónak érezheti magát! Panem et circenses…

A kafkai éhezőművész saját koplalását tárta mások elé, ma a zabálás is látványossággá nemesedett. Néhány évtizede az exhibicionizmus és a voiyorizmus még a szexuális perverziók közé soroltatott, ma pedig jó néhányan mutogatják magukat, s egy egész ország kukkol… Sikerült intézményesített peep-showt csinálni a képernyőből?

Amikor kitalálták az élő reklámot – legyen az szendvicsember vagy a kirakatba költöző élő „bábu” – talán nem sejtették, mit indítottak el. A valóság-show totális összefonódás: a televízió közvetítette való világban vajon melyik újságot olvassák, mely rádióban lehet sms-en szavazni a résztvevőkre, mely cég adományozza a luxus utazást és így tovább. Totális fogyasztás, totális demokrácia…

Minél rosszabb, annál jobb

A klasszikus utópiák földjére, szigetére, netán bolygójára nem könnyű eljutni, nos a való világba sem könnyű bejutni. Az utópia speciális lokáció a mindenségben, középpontjában az emberrel, az emberek közösségével. Mondhatnánk, a valóság-show is ilyen. Csakhogy az utópia mind ez ideig szublimálást, elvonatkoztatást jelentett – a valóstól az eszmei-eszményi felé. Az élőben közvetített valóság-show azonban megfordítja a helyzetet: a világ realitását viszi át az utópia izolált környezetére, majd onnan a demonstrációs effektus hihetetlenül erős sugarával vetíti vissza a külső környezetre. Absztrakt eszmeiség helyett most agresszív befolyásolásról, térhódításról beszélhetünk. Ilyen a valós világ? Még nem, de ilyen lesz!

Joyce és Proust végtelennek tűnő regényfolyamokban akarták megragadni a pillanatot, ma a közvetítés időkereteinek felborításával ragadják meg a végtelen csekélységet? Ugyanarról a rókáról több bőrt is lefejtenek: első forduló, második forduló, Big Brother VIP, ki tudja, mi még? Műveljük a nagy semmit – minél rosszabb, annál jobb. Ez lenne a valóság-show mottója? Az utópiák reményteli ábrándképek, a valóság-show mintha rémálom volna.

Kedves ismerősöm áradozott, mennyi mindent tanult e műsorból. Pedig milyen megalázó körülményeket biztosít korunk utópiája a résztvevők és a kívülállók számára! Bizonyára kevesen merészkednénk oda a szomszéd ablakához, hogy bekukkantsunk mindennapjaikba, és fölöttébb kínosan éreznénk magunkat, ha az illemhelyünket kamera pásztázná. Campanella Napvárosának nőközössége évszázadokig tartó felháborodás és vita tárgya volt. Mára teljesen természetessé vált volna a promiszkuitás? Borzongva gondolunk az emberkísérletekre, holott a valóság-show valóságos nyilvános emberkísérlet, egyenes adásban közvetített erkölcsi viviszekció. Az emberi jogok nyilatkozata szerint egyetlen embert sem lehet megalázó bánásmódnak alávetni. Persze, ha önként vállalja…?!

Az utópiák kora még nem járt le, hiszen az utópia olyan régi, akár az emberiség. Az utópiák mindig a kor szelleméből fakadnak, s mint ideális társadalmi koncepciók és élettendenciák, alakultak ki az egyes gondolkodók újat akaró és kereső forrongó szemléletéből, amelyek azonban mind ez idáig megfeneklettek. Mi lesz a valóság-show jövője? Kijózanodik-e az ember?

Irodalom:

Campanella, Tommaso: A Napváros, Nippon Kiadó Budapest, 1996.
Casini, Paolo: Tahiti, Diderot és az utópia, Helikon, 1981. 4. sz. 367. o.
Győrffy Miklós: Kultúrakritika és utópia között, Nagyvilág, 1984. 1. sz.
Jókai Mór: A jövő század regénye
Lukácsi Sándor: Jókai magyar utópiája Vigilia, 1997. 5. sz. 370. o.
Morus, Thomas: Utópia, Európa, 1989.
Schwonke, Martin: A világ kiterjesztése és a modern utópia, Helikon, 1972. 1.
Zemplényi Ferenc: A válság utópiája, Világosság, 1979. február

Rácz Géza

2002/33.