A nyolcvannégy mahásziddha

Bethlenfalvy Géza az ELTE Belső-ázsiai Tanszékén működő akadémiai Altaisztikai Kutatócsoport tudományos kutatója. Az egyetemen indológiát tanult, később tibetisztikát Ligeti Lajos professzortól. Hat évig a Delhi Egyetemen tanított magyart, később hat évig a Delhi Magyar Kulturális Intézet vezetője volt. Most újra itthon van a kutatócsoportnál, az egyetemen is tanít. A tibetisztikában elsősorban a buddhista kánon kutatójaként ismerik, a Kandzsur két változatának a katalógusát készítette el, az indiai-magyar tudományos és művészeti kapcsolatok történetével pedig három könyve foglalkozik

– Buddhistának tekinted-e magad?

– Nem szoktam soha ezt mondani, bár a buddhista vallás, filozófia és gyakorlat kétségtelenül nagy hatással volt gondolkodásomra. Az 1980-ban kezdett tantrikus szövegolvasási óráimon a szövegek értelmezésének nehézsége késztetett a jóga és a meditáció tanulmányozására, mert beláttam, hogy némi meditatív gyakorlat nélkül ezek mondanivalóját meg sem lehet érteni. Amikor gondjaimat elmeséltem az ind követség tanácsosának, Shrivasztava úrnak, elmondta, hogy ő több évet töltött a Himalájában egy jógi mellett, és az egyik indiai egyetemen filozófiatanárként is működött. Elvállalta, hogy az egyetemen órákat tartson “Bevezetés a buddhista meditáció elméletébe és gyakorlatába” címen. Ezek az esti összejövetelek páratlan élményt jelentettek minden résztvevőnek. Gyerekkoromban nagyon szerettem volna jó keresztyén lenni, ami nem eléggé sikerült, és hosszú időre eltávolodtam a vallásos gondolkozástól. Ám az órák élménye, valamint a buddhizmus gyakorlata és filozófiája visszafordított.

– A buddhizmushoz vagy a valláshoz tértél vissza?

– A vallás lényegéhez, a transzcendencia kereséséhez. Próbáltam megérteni, mi is az a transzcendencia, de a tudás nem elég. A buddhizmus szerint három módszer együttes használata visz el a célhoz. Ezek az erkölcs (shila), a tisztességes élet, a szeretetteljes közeledés mindenkihez, az ártás elkerülése; a tudás (pradnyá), a törekvés az elfogulatlan tudásra, megismerésre, valamint a meditatív koncentráció (szamádhi), ami a Buddhát is eljuttatta a megvilágosodáshoz.

A legendák szerint a Buddha vagy ötszázötven korábbi újjásszületésen keresztül készült arra, amit végül a Kr.e.5-4. században ért el. Buddha egy fa alatt ült és a különböző jógiktól tanult meditatív módszereket gyakorolta. Az alapgyakorlat a koncentráció, ez csak igyekezetet kíván, bárki végezheti. A szamádhi azonban a meditáció legmagasabb foka, a szétszóródásra hajlamos gondolatok erős összefogásának technikája. A bevezetés egy legalább harminc perces koncentrációs gyakorlat, amely a bal agyfélteke racionális gondolkozását köti le. Ezután aktiválhatóak a jobb agyféltekés, intuitív, érzelmi és egyéb folyamatok. Ebben a stádiumban kezdődnek a magasabb belátások, amelyek az embert olyan élményszerűséghez vihetik el, amit a ráció képtelen felfogni, szavakkal megragadni.

– Mit jelent a transzcendencia?

– Az átlépésre utal, az ismert világból egy, a ráción, szavakon túli másik világba. Nem is tudjuk, valójában létezik-e ez a másik világ, de ettől az élménytől valami megváltozik bennünk. Ugyanakkor a transzcendencia a mindennapi életünkben, világunkban is markánsan jelenlévő dolog, aminek megtapasztalásához egyáltalán nem kell szentnek lenni. Mindenkinek lehetnek és vannak is transzcendencia-élményei: egy napfelkelte, egy hangverseny, önfeledt zenélés, egy nagy szerelem, vagy akár a szülői szeretet – csak sokan nem veszik észre.

– Az érzelem lendít át ebbe a transzcendencia-élménybe?

– Az is lehetséges. A pozitív érzelmekben, a szeretetben, odaadásban, az így végzett munkában, a művészetben van valami onnan túlról. A szeretet alapvető segítő erő, hogy azt megközelíthessük.

Ennek az AZ-nak a megjelölésére én nem nagyon szeretem az Isten szót használni, mert Istenként sokan egy szakállas bácsit képzelnek el, aki fönn ül az égben, vagy a hindu istenvilág valamelyik színes alakját. Persze a személyes Istenhez fűződő kapcsolódás is lehet nagyon jó dolog, ez is egy lehetséges útja annak, hogy az ember eljusson a lényeghez. Krisna, Siva vagy Jézus, Szűz Mária, sokak számára élő valóság, amihez személyes kapcsolat, szeretet és bizodalom fűzi őket. Ugyanakkor a hinduizmusban is van “személytelen”, forma nélküli (nirguna) isteni erő, amelynek gyakorlói nem próbálják valamelyik istenséghez kötni a transzcendencia-élményt. Eredetileg a buddhizmusban sem voltak istenek, mint amilyeneket ma a tibeti képeken látunk, ezért egyes kutatók (például Glasenapp) ateista vallásnak nevezték. Persze a nirvána éppen a szavakkal leírhatatlan transzcendencia-élményre utal, amelyet a Buddha meditációja eredményeként élt át.

– Mik a buddhista meditáció gyökerei?

– A buddhizmusnak megvolt az az előnye, hogy egy ötezer éves meditációs hagyományhoz fordulhatott segítségül. Már a Krisztus előtti harmadik évezredből, az indus-völgyi civilizációból maradtak fenn olyan ábrázolások, amelyeken világosan felismerhető egy meditáló jógi alakja. A jóga valahol az ősidőkben ott, az Indus partján alakult ki, és attól kezdve minden bizonnyal folyamatosan gyakorolták. Erre utal az is, hogy a meditáció és a jóga minden indiai eredetű vallásban központi szerepet játszik. A buddhizmus tehát készen kapta ezt a pán-indiai szellemi technikát, gyakorlatot, amit saját céljához, a megvilágosodás eléréséhez adaptált. Később, a 6-7. században a különböző buddhista, saiva, vaisnava jógik az erdőkben, a Himálajában éltek, és eltanulták egymás tapasztalatait.

– Téged hogyan érintett meg a buddhizmus gondolata?

– Már gyerekként, tizenkét éves koromban tettem fel komolyan azt a kérdést, hogy ki is vagyok én? Ez egyébként a buddhizmusnak éppúgy alapkérdése, mint sok más filozófiának. Hiszen a testemet, képességeimet, mindent, ami vagyok, a szüleimtől örököltem, vagy másoktól kaptam, tanultam. De akkor ki az az ÉN? Hol van az ÉN ebben az egészben? Vajon nem illúzió (=májá) az egész? Azt a kérdést is feltettem gyerekkoromban, hogy mikor élünk? Hol van, ami voltam, és hol van, ami leszek? A “voltam” az már elmúlt, a “leszek” majd csak lesz, vajon a kettő között marad-e valami? Van-e lélek, és tulajdonképpen mi az, ami annyira létezőnek látszik, ami földi létünket uralja? A buddhizmus erre azt a választ adja, hogy a világban ok és okozat létezik. Az ok és okozat kettősségének (és még sok más kettősségnek) a megszüntetésekor egy univerzális egység, teljesség jelenik meg, amiben minden benne van, így a teljesség és az üresség azonos.

– Beszélnél nekünk egy kicsit többet a nyolcvannégy mahásziddháról?

– A buddhizmusban nagyon elevenen őrződött meg a nyolcvannégy mahásziddha hagyománya. Ezek a vándor jógik, szentek a 8-12. század táján éltek, sok versük, és más írásuk is fennmaradt. Közéjük tartozott Góraknáth, (góraksa, a tehénőrző), akinek a nevét Górakhpur városa is őrzi. Életrajzát a buddhista és hindu forrásokban is megtalálhatjuk. A sziddhák vallásának lényege az átélés gyakorlása, bár elképzeléseiket az időszámításunk kezdeti évszázadaiban megfogalmazódott buddhista filozófiai gondolkodás határozta meg alapvetően. Ennek lényege az “én” létezésének viszonylagossága, az abszolútum szempontjából való “üressége”. Ezen túlmenően feltételez egy univerzális, “másik igazságot”, amit az evilági lét jelenségeihez fűződő ragaszkodás feladása, ürességének átélése révén érezhetünk meg. Nem abszolút dologként létezünk tehát, hanem külső okoktól függően. A világban, a fizikai létünkben, semmi sincsen, aminek ne volna valami külső oka. Semminek sincsen önléte.

Minden, ami látható átmeneti, változik, de mindez egy univerzális totalitásnak (amely egyben egy üresség is) a változása. A sziddhák elfogadták ugyan ezt a filozofálást, de meg is unták. Az egyetemen tanultakat szőrszálhasogatásnak találták. Az V-VI. században Nálanda hatalmas egyetémén – hatezer hallgató járt ide! – arról folyt a vita, hogyan működik a lét, teljesség-e a lét, vagy sem? A sziddhák mindezt tudták, de nem érvelni, hanem érezni akarták, át akarták élni. Meg akarták tapasztalni, létezik-e valami az evilági léten túl?

– Milyen technikát alkalmaztak?

– A meditáció két technikáját alkalmazták: a képzelőerőt és a szexuális energiát. A képzelet erejét különböző ideálok megszemélyesítése és vizualizálása révén aktivizálták. Ezt a samanizmusból is ismert, isten-idéző technikát a jóga fejlesztette tökélyre az időszámításunk kezdeti századai óta. Azért is datálható ez a módszer viszonylag pontosan, mert megjelenése óta megvannak a “mester listák” (guru-paramparák), a korábbi mesterek láncolatai. A jógában ezt a felidéző képességet a mestertől telepatikus úton kapja meg a tanítvány.

Az egyes tantrikus iskolákhoz egy-egy fő-istenség, és egy sor, az istenség különböző aspektusait megszemélyesítő mellék-istenség tartozik, akiket úgynevezett mandala-palotában tud felidézni a kultuszba beavatott tanítvány. Ez a megidézés olyan, mint egy álomkép, amely az álmodó számára élénken létezik, esetleg sorsdöntő élményt jelent, de hiába festi meg vagy meséli el, más számára csak egy kép, aminek nincs saját eleven léte, csak papír, vászon, kő vagy szó.

A másik technika a szexuális energia pozitív irányú felhasználása. A szexualitásban rejlő spirituális energiát, amely a fajfenntartás ösztönéből táplálkozik, s amelyet a katolicizmusban a házasság szentségében lehet gyakorolni, a mahásziddhák a transzcendencia-élmény fölidézésére használták fel. Elképzelték, amint a testben a gerincoszlop mentén egy központi vezeték (nadi) húzódik, amely mentén a fontos pontokban csakrák helyezkednek el. Ezekben több, párhuzamosan haladó “ér” is találkozik. Azon meditáltak, hogy a megvilágosodás, a buddhává válás gondolata (bódhicsitta) mint egy mag emelkedik a fő csatornán keresztül a pránájáma légzésszabályozástól hajtva. A legfelső csakrában a kettősség (az én és a te) megszűnésével átélhető a másik igazság világa.

A tantrikus világban a női princípium nagyon fontos, nagy szerepet kap. A tantrában a nők éppen olyan fontosak, mint a férfiak. Egy sor női sziddha élt, akik ezt a meditációt férfi társukkal együtt gyakorolták. Az összes nagy szentnek megvolt a női társa, akikkel gyakoroltak. Padmaszambhava női társáról Yeshe Tsogyalról vaskos könyv szól, amely leírja életét, eredményeit, metódusát, s az ő tapasztalata legalább olyan fontos, mint Padmaszambhaváé. De ezt a meditációt külön, tisztán képzeletileg is lehet gyakorolni. A lényeg a képzelet ereje, nem a testiség.

– S mi volt a technika célja?

– Túljutni a halálon, a transzcendenciába. De ez csak annak sikerülhet, aki már annyira megtisztult a világi képzetektől és ideáktól, hogy megtalálja az utat, és egyenesen be is lép az abszolút fénybe. Más, nagyobb energiákhoz csatlakozik, amelyek az Abszolúttal állnak kapcsolatban, de hogy hogyan, az már túl van a mi gondolkodásunkon.

A transzcendencia nyilvánvalóan egy univerzális erő-központ, maga a fény, a szeretet. Semmi racionális indok nincs arra, hogy szeressek valakit. Ha racionális érvek miatt szeretek, az nem is szeretet. Az igazi szeretet kiemeli az embert a saját énjéből, saját létéből és valami nagyobb egységbe helyezi el.

Az igazi szeretetben – szerintem – megszűnik az én, egybeolvad a szeretet tárgyával. Amikor a kettőség megszűnik, akkor kerülünk igazán közel a transzcendenshez. A szeretet maga a folyamat, amikor kettőből eggyé leszünk.

A szeretet minden vallás alapja. Nem létezik szeretet nélküli vallás. Az én feladása vezet a tiszta szeretethez. Önözve szeretni nem lehet. A Dalai Láma azt mondja, hogy a legjobb önzés, ha másokon segítünk. Ez a leghasznosabb.

Lejegyezte:
Ubornyák Katalin

2002/33.