Judit vallomása kedveséhez
Csak töredékek férnek
kis női tenyerembe,
apám házában csak
egy szoba illetett.
De tágas ablakai
csillagokra néztek,
s tenger nyaldosta
hűs erkélyemet.Elhoztam váradba
minden drága kincsem,
békétlen szívedbe
derűs otthonom.
Mert szeretlek: jöttem!
jöttem bújva-félve,
szerelem bilincsét
féltőn köréd fonom.Sötét magányodból
hogy feloldozzalak:
a küldetésem erőt
e tetthez bőven ád!
Legbensőbb titkaid
kulcsát is add nekem!
Hagyd, hogy dédelgessem
a palotád!Minden fiókod, sarkod
vad szenvedéllyel,
ragaszkodásommal,
hűséggel bélelem,
s ha önemésztő múltba
időzni bújnál –
majd enyhítek gyötrő
érzelmeiden.Tedd rám magányod súlyát,
s vedd magányomat!
Nézd, hogyan derül fel:
boldog már a vár!
Közös titkunkká így lesz
könnyű, közös teher –
csak vigyázz, vigyázz
Juditra, Kékszakáll!
Judit vallomása a Kékszakállú herceghez
(Emlékezés a fenti vers születésére)„A férfi: a FEJ, a nő: a SZÍV. (Gyökössy Endre)
Mindkettő egyformán gyönyörű, fájdalmas és kőkemény küldetés.
Egyik sem több a másiknál, csak más.
A herceg vára: lelke zord, ablaktalan, önmardosó magányba temetkező, megnyílni, „felderülni” önmagától képtelen, ezért földi küldetését (a szeretetet) sem képes beteljesíteni. Az adás, az önátadás öröme és elégedettsége hiányzik magányos életéből, így Istent sem találhatja meg, hiszen Ő a társ-on, emberi szíveken keresztül képes megnyilatkozni. Pedig szépséggel, gazdagsággal teljes ez a férfiúi lélek, de ez a sok kincs öncélú, rejtekajtó mögé zárt halott csillogás mindaddig, amíg Judit (az odaadó szerelem) kitartó követelésére meg nem nyílnak a lezárt ajtók. Nekem ebben a történetben Judit az Eget képviseli, Kékszakállú a Földet. A köztük feszülő hídon kellene közeledniük egymáshoz: Kékszakállúnak ágaskodni, kapaszkodni az Ég felé, ha százszor nehéz is, ha vissza-visszahúzza is a nehézkedési erő, s Juditnak lenyúlni, mélyen leborulni a súlyos, árnyaktól terhes, nehéz Föld felé. De ez a folyamatos figyelmet követelő feladat mindkettőjük erejét meghaladja.
Minden hiába!
A nő megbotlik, amikor kétségei támadnak szerelmesét illetően: megrendül a bizalma (a Semmibe zuhan benne a Lélek) többé már nem a férfiért akarja a hetedik kulcsot, hanem önmagáért.
A kierőszakolt beavatás mindig megbosszulja önmagát.
A férfi is megbotlik, amikor a nő megrendült, bizonyságot akaró sikolyától bezárkózik, s magával sodorva társát is, visszaburkolózik a kikerülhetetlen magányba. (S ezt az égi-földi játszmát immár harmadszor, azaz utoljára játssza!)
A mese szerint lehetetlen embernek ember által feloldani az Isten felé sóvárgó vágyat, erre még a leghatalmasabb szerelem sem képes, amely pedig nem fél az ismeretlentől, hiszen Judit szökve-bujdokolva követte szerelmét annak szíve-várát derűssé, békéssé, otthonossá tenni.
Égi békét teremteni a Földön.
Bartók esendőnek tartja a nőt, eleve elrendeltnek a kudarcot. Az opera Juditja akaratos és önző. Mindent akar, de úgy tűnik, nem hozott magával igazi értékeket.
Én ezt így nem fogadom el, nem fogadhatom el. Az én olvasatomban Judit az Ég üzenetét hozza el a Kékszakállúnak cserébe szíve-lelke kulcsaiért. Ő a csillagokkal élte lányságát, ismeri a kitárulkozás, az önátadás titkát. Ezt a tanítást kínálja fel szerelmesének, s úgy gondolja, közösen legyőzhetik a kozmikus magányt, a földi űrt a lelkükben. Judit tragédiája túlszárnyalja Kékszakállúét, amikor kudarcba fullad a terve.
1.) Nem teljesíthette be földi küldetését, az önátadás-befogadás tanítását, megélését. A beavatások sora megszakadt.
2.) Értelmetlenné vált az élete, örök sóvárgás az osztályrésze, reménytelenül.
Kékszakállú visszazuhan kipróbált, kvázi kényelme magányába, Judit belezuhan.
A Judit vallomása… című versem a remény időszakában íródott, amikor még semmi nem dőlt el. A gyötrő kérdés miatt: valóban lehetetlenség beteljesíteni a földön az égi vágyat?
Kékszakállú Juditot korholja az opera szövegkönyve szerint: „… vigyázz, vigyázz a váramra, vigyázz, nem lesz fényesebb már!”
A versemben Judit kérleli a Kékszakállút: „… csak vigyázz, vigyázz Juditra, Kékszakáll!”
Az örökös vigyázás, egymásra mutogatás helyett nem lehetne vajon egyszerűen csak odaadni magunkat a társunknak?!
Sz. Pozsgai Katalin
2002/33.
