A férfi szerepe

Zöldy Pál háromgyermekes családapa, hat-nyolc esztendeje foglalkozik tudatosan a férfi lét kérdéseivel. Nevezhetnénk a férfi „emancipáció” harcosának is, de ennél sokkal többről van szó: napi támpontokat keres és nyújt mindazoknak, akik a férfisátor találkozókon részt vesznek. Az apasebektől a virtus-táborig sokféle témában szervez előadásokat.

Személyes tapasztalataim

„Apa nélküli társadalomban élünk!”

Ezt egy egzisztencialista filozófustól olvastam először serdülőkoromban és nem értettem. Ma azt mondom, törvényszerű, hogy ők fogalmazták meg, mivel az ő nemzedékük nem kapta meg az örökségét apáiktól és ezt, duzzogva, maguknak kellett jól-rosszul előteremteni. A legitimáció, azaz jogosultság nélküli nemzedékek sorra követték egymást. Az a bizonyos hiányzó örökség pedig: a Rend. Az a bizonyos rend, aminek komolyan vétele például Rómeó és Júlia történetében még konfliktust okozhatott…

Az apa-nélküliséget én nem észleltem, hiszen egyrészt apám velünk élt és jó ember volt, másrészt az erős anyai gondoskodás megnyugtató tényként vett körül. Nem érdekelt engem sem az ipari forradalom, sem a szalagmunka elembertelenítő hatása vagy az elvesztett háborúk, a diktatúra gerinctörő volta.

Arra, hogy társadalmunk valóban apa nélküli, csak felnőtt koromban döbbentem rá, három serdülő gyermek apjaként, amikor egy születésnap kapcsán meg kellett volna fogalmaznom számukra – családfőként – hogy mit is jelent felnőttnek lenni. A lényeget nem tudtam szavakba foglalni. Ekkor lehettem már negyvenegynéhány éves. Úgy emlékszem, addig egyszer sem hallottam, mit jelent az, hogy felnőtt vagyok, mik a jogaim, lehetőségeim és kötelességeim.

Életemnek ez az élménye indította el vizsgálódásaimat a férfiszerepek területén. De nem műkedvelő szakemberként – értsd: biztonságos távolságból – foglalkoztam a témával, hanem az életemért küzdöttem. Nem úgy vettem a levegőt, mint az operaénekes, hanem mint a fuldokló. A mintegy hat éves út vezetett a mai napig, aminek a tapasztalatait szeretném most megosztani.

Férfiak – „együtt látni”

Nem egyedül tettem meg ezt az utat, hanem más férfiakkal együtt. Vannak, akik úgy tartják, hogy a férfi a „magányos farkas” útját járja. Nagyon sok férfival találkoztam ez alatt az idő alatt, és el tudom fogadni ezt a teóriát, mert tudom, hogy a férfiak nagyon nehezen nyílnak meg még egymás előtt is, „apasebeiknek” vagy édesanyjuk hosszantartó, makacsul birtokló szeretetének köszönhetően. Én a férfiak közös útja mellett teszem le a voksomat.

Szükségünk van egymás információira. Ugyanis mi, férfiak pillanatok alatt szétszedjük a világot – mert mi akkor érezzük a sajátunknak, ha látjuk rajta a kezünk nyomát; nem úgy, mint a nők. Mi az erő útján indulunk, szemünk előtt a diadal lebeg – változtatni, megoldani, legyőzni, szétszedni, összerakni… Minket a működés érdekel, a részletek és vizsgálatunk közben nemegyszer tesszük tönkre magát a szerkezetet. Ezért aztán, amikor a szétszedett roncsok közül végre kinézünk, hasonló „Rontó Pál” férfiakkal találkozunk, akikkel versengeni, vagy szövetkezni fogunk. Szó nincs itt magányos farkasokról!

Fenekedünk („ki vagyok?”)

A kisfiúk állandóan versengenek, harcolnak, sportolnak, mérkőznek – szemben a kislányokkal, akik inkább összeraknak, berendeznek, díszítenek. A fiúknak szükségük van arra, hogy megismerjék a határaikat s ezért egymáson csiszolódnak, fenik magukat. Küzdelmeik során alakul ki az önértékelésük. Ma nagy a veszélye annak, hogy valaki akciófilmeken, számítógépes játékokon élesítse magát – olyan ez, mintha kaszakő helyett ronggyal simogatnánk a kicsorbult pengét. Ebben a gyermekkori küzdelemben meghatározóak az apától kapott minták. Ha pedig az apa is a gép előtt ül, és ott ér el sikereket, akkor a fiú is hasonlót akar megvalósítani.

A férfiember, amíg közösségben élt, más férfiakkal együtt vette át az anyák kezéből a fiúkat, hogy bevezesse őket az élet ismeretének nehézségeibe. Abba a tudásba, hogy „az élet a közösség szolgálata”, hogy „kik voltak elődeink”, hogy a „nehézségek mindig újra fölbukkannak, de megoldhatóak” stb. Az apák, nagyapák nemzedéke mintát mutatott, így az ifjú ember megtanulta a szabályokat, törvényeket és tevékenységeket. A nők éppen ebből a célból bízták rájuk fiaikat. Ma sajnos ez a bizonyos apa ritkán látható (csak esténként, netán hétvégén), érthetetlen cselekvései vannak (nem tudni mit tesz napközben a pénzért), nem megbecsült személy (mert látjuk, hogy az anya az, aki végzi az otthoni feladatokat, és akinek döntenie kell a nehéz pillanatokban) – arról nem is szólva, hogy amikor apa itthon van, akkor fáradt és ingerült és ül a tévé előtt. Az anyák pedig féltik a fiaikat kiengedni a szárnyaik alól – joggal.

Apa – „önmaga helyett”

De miért ilyenek az apák? Azért, mert a mindennapokban nem őrájuk van szükség, hanem személyiségük valamelyik túlfejlesztett részletére. Mert az egészséges versengés (az értékelhető, építő visszajelzés) megszűnt az életükben. A mai férfi hétköznapja nem az egészséges rivalizálás színtere – a mérkőzés vérre megy. Laza, férfias sportos együttlét a kocsmán kívül szinte alig található. Munkahelyükön végső soron kis fogaskerekekként léteznek az érthetetlen gépezetben. Nem lehet hibázni – az üzletmenet könyörtelen. Csak pénzkeresettel indokolható, hogy miért éppen ezzel vagy azzal foglalkoznak naphosszat. Ha valaki éppenséggel élvezi azt, amiből él, és esetenként jobban él, mint a többiek – sajátságos módon ezt nem a családja (közössége) valóságos gyarapítására fordítja (például befogadna egy árvát, rászorultakat támogatna, stb.) – hanem informáltsági szintjét emeli, messzire jár nyaralni, olyan sportokat űz, amihez semmi köze, röviden szólva: nem építi, hanem rombolja a környezetét. Erre nem is figyelmezteti senki, mert ezek a férfiak „magányos farkasként” vagy „nagyra nőtt kisfiúként” élnek és nincsen, akire odafigyelnének, akivel megoszthatnák kérdéseiket, gondjaikat. Aki pedig nem tudott időben elszakadni az anyai komfortzónától, nehezebben éli meg gyermeke születését is, hiszen így neki kevesebb jut a feleségéből. Nehezen fogadja be életébe az új jövevényt vagy éppenséggel női viselkedéssel (azonosulás a feleséggel) viszonyul hozzá. A gyermekeinknek pedig – legyenek ők fiúk vagy leányok – szükségük van apára és anyára. Ez két külön frekvencia s nem helyettesíthető egyik a másikkal.

Férj („a kényelem rabja”)

Nem ismerjük a nők problémáját. Nem tudjuk, hogy mi a szülés fájdalmas és magasztos öröme, még ha ott is vagyunk a szülőszobában. Nem vagyunk kiszolgáltatva a havi ciklus megterhelő ritmusának, nem tanuljuk meg olyan korán, mint ők, hogy hogyan kell elfogadni s magunkban átalakítani a velünk érintkező világot, hogy egyáltalán tűrni kell és szolgálni.

Az igazi nők ugyanis mikor megkapják a világot, nem szedik darabokra, mint a férfiak, hanem elfogadják azt és használják, ezért nem halt még ki az emberi faj. Minden látszólagos gyengeségük ellenére ezért erősebbek és önállóbbak nálunk. Megszervezik az otthonunkat, ahol minden a női észjárás (agy-félteke!) szerint történik. A férfi a munkahelyén „férfi gondolkodásmód” alapján szervezett világban mozog: feladatokat old meg, mérhető módon teljesít, tervez és végrehajt. Csúcsteljesítményei és pihenő szakaszai vannak. Az otthoni világ ettől eltér. Párhuzamosan futnak a „projektek”, gyakran kell átütemezni a „határidőket”, több a feladat, mint az értékelés – és a feladatok szinte el sem különíthetőek egymástól. Ebben a fölfokozott ritmusban a férfiak nehezen kommunikálnak, elbizonytalanodnak, kudarcaik vannak, és idővel kialakítanak valami privát kis férfiszigetet (garázs, műhely, sufni stb.), ahol az ő ritmusuk és gondolkodásmódjuk érvényesül (kocsit mosnak, vagy bütykölnek) s ide visszavonulnak. Ezek után ugyan mit is ismerjen el a feleség a bizonyos havi fixen túl? A férfi csalódott, húsz év házasság után pedig végképp elfáradt és fölöslegesnek érzi magát…

Életbemaradásunkhoz szükségünk van arra az odaadó törődésre, amit csecsemőként, kisgyerekként – akár érdemtelenül is – édesanyánktól kaptunk. Akik ebből a láthatatlan magzatburokból nem tudunk idejében kiszabadulni, azok „nagyra nőtt kisfiúk” maradunk és sértődözően mindenkitől ezt a feltétlen anyai szeretetet, dicséretet várjuk. Az anyák ösztönösen ragaszkodnak gyermekeikhez, és akkor érzik jó szülőnek magukat, ha azok elérhető távolságban vannak. Van, aki csak a házasság vagy partnerkapcsolat árán tud szabadulni az anyai korlátoktól – ő így az anyja helyett „működteti” a feleségét, partnerét. Azokban a kultúrákban, ahol ezt a nő vállalja (vannak olyan közösségek, népcsoportok, ahol a vőlegény anyja megtanítja a menyasszonyt arra, hogy a vőlegényt, későbbi férjét hogyan kell majd ellátnia), matriarchális modell működik, s kifejlődtek az igazi „macsó” típusok, a „látszat férfiak”. A mi poszt-, vagy pszeudo-patriarchális kultúránkban a férfiember (ha előbb nem, akkor az „Élet Delén” mindenképpen) eszmél, és keresni kezdi a szabadságot. „Nem vagy az anyám!” – vágja felesége fejéhez, pedig évekig ugyanazt várta tőle, mint amit az anyjától megkapott: feltétlen odafigyelést és értékelést. Vagy a felesége un rá (apának álcázott pót-gyermekére). Ilyenkor kerülnek válságba a kapcsolatok, családok, a férfi egy másik nőt (új esélyt) keres magának, vagy visszamenekül az anyjához, vagy azon kesereg, hogy ő milyen „árva”.

Nagyapák – „férfiközösség”

A biológiai életben maradás csak az első lépés. A nagyapák elfogadó jelenléte életerőt és méltóságot ad a fiatalembernek. Ez az, ami őt erősíti, megigazítja. Ezt az áldást csak az öregek lassú, nehéz kezei közvetíthetik. Azoké az embereké, akik a harcot már megharcolták, a pályát megfutották, túl vannak küzdelmeken és kudarcokon. Míg az apák nemegyszer versenytársként élik meg a fiuk jelenlétét, a nagyapáknak soha nem riválisuk az unoka. Ők azok, akik nagylelkűen bátoríthatják, és helyet szoríthatnak neki az asztalnál (ha nem éppen nyugdíjasként még mindig pénzt keresnek, vagy valahol az öregek otthonában szomorkodnak). A nagyapák közösségei, közösen megélt múltjuk életadó forrás az apák és unokák nemzedékének. Elenyészően kevés ma az olyan közösség, ahová be lehetne vonni, avatni a felnövekvő fiúkat. Holott a közösségek mindig áthagyományozták az értékeiket. Egészen pontosan: kizárólag azoknak a közösségeknek van jövőjük, amelyek meg tudják fogalmazni, és át tudják adni értékrendjüket és van annyi önbecsülésük, hogy az értékeik szerint való gyakorlatot számon is kérik tagjaiktól! A férfiaknak nagy szükségük lenne – éppen a szétszedett világukból fakadóan – a mintára, az igazolásra és az elismerésre. Ma a fiatalembernek a nagyapák nem mondják meg, hogy mi a jó és mi a rossz. Nem mondják el, hogy mi a szégyenteljes és mi a követendő! Így a fiatalemberek maguk próbálják eldönteni. És ez már a mi felelősségünk.

Férfisátor – „apák közössége”

Ezek azok a tanulságok, amelyekről napjainkban komoly mennyiségű irodalom található, illusztrálva a kérdés aktualitását. Ahol a globalizáció működik és rombolja az emberi közösségeket, kétségbeesett – főként egyéni – menekülési kísérleteket látunk. A mi tapasztalatunk korlátozott, de azt meg kell állapítanunk, hogy az út nem a férfinak a nő feletti uralma (vagy viszont) – hanem a szövetségük helyreállítása. Az út nem az önkényes önmegvalósítás – hanem a közösség szolgálata. Az út nem az öregek félreállítása – hanem a megszólaltatásuk.

Ezt az utat találtuk meg azokkal a férfiakkal, akik elfogadták hívásomat a „férfisátorba” – az első beszélgetésre és az azt követőkre. Akik nem szégyellték gyengeségüket és sebeiket, és azóta ismerik a történetüket. Akik már tudják, hogy nehézségeink és kudarcaink okulásra szolgálnak. Akikkel együtt keressük nagyapáinkat, gyökereinket, emlékeinket. Akikkel dadogva is szót értünk – és ez segít, hogy odahaza könnyebben fogalmazzuk meg a mondandónkat. Barátok lettünk, ami azt jelenti, hogy tudunk küzdeni egymással, és tudunk megbocsátani és kiengesztelődni. De hozzá kell tennem, hogy a „férfisátor” egyikünk életében sem helyettesíti a házasságot, családot, partnerkapcsolatot. Nem helyettesíti, hanem inkább segíti azt, mert a felesleges terheket leveszi a családunkról.

Megváltozott a világ. Ma már nem biztos, hogy a hátam mögött a család áll. A család ma másképp igényel bennünket, s nem a klasszikus hátország szerepe van. Arcunkkal akarunk családunk felé fordulni, míg hátunkat egymásnak vetjük, mi férfiak. És bízunk benne, hogy unokáinknak lesznek nagyapáik.

Zöldy Pál

(Bővebbet személyesen, információk még a www.ferfisator.hu)

2002/33.