Bhagavad-gítá négy fő verse

Az indiai teológiai és filozófiai irodalom talán legfontosabb alapműve a Bhagavad-gítá, a Magasztos szózata. Párbeszédes formájú összefoglalás ez a lelki utak sokféleségéről, a lélek mibenlétéről és sorsáról, a világ és az ember természetéről, élet és halál nagy kérdéseiről. Wilhelm von Humboldt szerint a Gítá “az ismert költemények közül a legrégibb, legmagasztosabb s talán az egyetlen igazán filozófiai ének”.


A Bhagavad-gítá a Mahábhárata eposz része, s az Upanisadok, valamint a Védánta-szútra mellett a harmadik fő bizonyító erejű forrásnak számít az indiai filozófiában. Az Úr Krsna és híve, Ardzsuna közötti párbeszéd tizennyolc fejezetre tagolódik, és sorra veszi a természet alkotó tényezőit, a cselekvés jógáját, a lelki tudást, a misztikus meditációt, valamint az áhítatot, mint az önmegvalósítás különféle módszereit. Mint annyi más forrásmű, a Gítá mondandója is négy esszenciális versben összegződik, melyek éppen az áhítat témáját járják körül. Ezért most a Krsna-bhakti iskola idevágó gondolatait összegezzük. Krsna az abszolút szeretet Istene, a hindu vallásosság személyes istenhitének egyik legtermékenyítőbb aspektusa. A szerelem szóhasználata a világ minden misztikus tradíciójában – így a bhakti iskolában is – az ember és Isten közötti találkozás legintenzívebb fokát, rajongását jelzi.

A megvilágításokban a XVII. századi vaisnava tudós, Visvanáth Csakravartí, valamint korunk jelentős mestere, Bhakti Raksak Srídhar Szvámí magyarázataiból is merítünk.

10. 8. aham szarvaszja prabhavó mattah szarvam pravartaté
iti matvá bhadzsanté mám budhá bháva-szamanvitáh

“Én vagyok az eredete a lelki és az anyagi világnak, minden Belőlem árad. A bölcsek, akik tudva tudják ezt, megkezdik odaadó szolgálatukat, és tiszta szívből imádnak Engem.”

Támpontok: A világmindenség szféráinak sokasága isteni eredetű: a lelki világ éppúgy, mint az anyagi. Ez utal a mindenség egylényegűségére, ugyanakkor dualitására, amit az eredet von harmonikus szintézisbe. A transzcendens és immanens isteni aspektus egyszerre igaz e nézet szerint, tehát Isten nem csupán abszolút módon létezik, hanem jelenléte folytán áthatja a mindenséget. Ez a mindenben benne rejlő, benső isteni útmutató (antarjámi) ösztönzi tevékenységre a világot, alászálló küldöttei (avatárjai) pedig az önmegvalósítás lelki útjain segítik az embereket. Ilyen út például az áhítatos odaadás, a lelki tudás, a vezeklés vagy a rituális cselekvés, az áldozat. A “minden Belőlem árad” azt is jelenti, hogy maga az imádat is isteni eredetű. Az isteni szeretet-energia sajátja a legtökéletesebb imádat, s a guru szerepében még az isteni szolgálatnak is maga a Legfelsőbb a forrása. E fölismerés birtokában az ember az isteni szeretet megtestesítője, Rádhiká, vagy pedig az ő képviselője, a lelki tanítómester vezetésével kezdi meg szolgálatait.

Aki e lelki tudományokban elmélyedve, a szolgálatkészség és barátság érzelmeitől fűtve kutatja a személyes Abszolútat, az a Védák lényegének bölcs tudója. S e tudásnak nem az illúzió, hanem a lelki birodalom az eredete. Az ilyen hit mentes a nyereség-veszteség fontolgatásától és szabadon ringatózik a Krsna iránti szeretet és vonzalom hullámain.

10.9. macs-csittá mad-gata-práná bódhajantah paraszparam
kathajantas csa mám nitjam tusjanti csa ramanti csa

“Tiszta híveim gondolatai Bennem lakoznak, életüket Nekem ajánlották fel. Nagy örömöt, elégedettséget élveznek ők, amikor felvilágosítják egymást, és Rólam társalognak.”

Támpontok: Az Abszolút Igazság ismerete nehezen felfogható titok. Az anyagi ismeretekkel szemben a lelki tudományt nem az analitikus tanulmányozás tárja fel. Az emberi felfogóképességen túli, isteni tények megközelítésének más módját, az alázatos szellemű kutatást ajánlják a bölcsek. A világi tudás alulról fölfelé építkezik, a lelki tudás viszont alászálló folyamat: idővel megnyilvánul a választottak előtt. Ehhez az isteni akarat előtti meghódolás a kulcs. Az istentudat célja a bhakti iskola szerint az állandó, szakadatlan tudatosság az Abszolútról, majd pedig az iránta megnyilvánuló szerető ragaszkodás. Ez az állandó gondolati társulás azok számára lehetséges, akik a bhakti gyakorlataiban elmélyülvén magasabb tudatállapotba kerülnek. Az Úr szent neve, formája, tulajdonságai és tettei, kedvtelései örömteli érzésekkel járják át az ember szívét. Az szentelte minden lélegzetét az Úrnak, aki nem tud élni nélküle, mint ahogyan táplálék nélkül sem élhet az ember. Az Úr hívei felvilágosítják egymást az istenszeretet lényegéről és természetéről, s nagy-nagy szeretettel segítik egymás lelki fejlődését. Az elégedettség és az öröm-beteljesülés a hívek két csoportjának sajátja. A Krsnához fűződő szolgálatkész-, baráti- és a szülői ragaszkodás híveinek nagyfokú elégedettségét csak a hitvesi-szeretői vonzalom rajongása múlja fölül a magasztos eksztázis érzésével. A bhakták rendkívüli gyönyöröket élnek át, amint Krsnáról társalognak, s fennen hirdetik tulajdonságait. Ezért a hallás, magasztalás és emlékezés a bhakti összes többi gyakorlatánál előbbre való. A meghódolt hívek (bhakták) csakis e gyakorlatok révén érzik boldognak magukat. Ez a titkok titka. Már lelki gyakorlataik során (szádhana dasá) nagyfokú elégedettséget tapasztalnak akadálytalan imádatuk során, amikor pedig célba érkeznek (szádhja dasá) gondolatban élvezik Krsna társaságát, mindig emlékezve tökéletes helyzetükre. Visvanáth szerint e vers a spontán istenszeretetről (rágánuga bhakti) szól.

10.10. tésám szatata-juktánám bhadzsatám príti-púrvakam
dadámi buddhi-jógam tam jéna mám upajánti té

“Akik szüntelen odaadással élnek, és szeretettel imádnak Engem, azoknak megadom azt az értelmet, amellyel eljuthatnak Hozzám.”

Támpontok: Az értelem (buddhi) nélkülözhetetlen része az önmegvalósításnak. Elvakultan lehetetlen megvilágosodni. Krsna személyes ösztönzése serkenti a hívek szívbéli, természetes hajlandóságát. Az isteni értelem áldásként száll arra, aki az Úr örök társaságára vágyik. Egyéni erőfeszítéssel nem szerezhető meg ez az értelem, akárkitől nem lehet ezt elnyerni. Egyedül az Abszolút Személytől származik ez a bölcsesség, s csak az arra méltó híveit jutalmazza vele. Az isteni figyelem kiérdemlésének két feltételét említi a vers, a szüntelen odaadást és a szeretetteljes imádatot. Ez egybecseng a Bhágavata-purána véleményével is, miszerint az ember teljes lelki elégedettségének záloga a szüntelen odaadás és a feltétel nélküli meghódolás. Az Isten iránti odaadás automatikus eredménye a kellő távolság, az elrugaszkodás a nemkívánatos anyagi vonásoktól, korlátoktól, valamint a lelki tudás. E tudással megáldva juthat el az ember Istenhez. A vers látszólag fölösleges szószaporítás, hiszen a szüntelen odaadásban élőknek ígéri azt, hogy eljutnak Istenhez. Azonban e találkozás intenzitásában vannak különbségek, s az eljutás ebben az esetben azt a sajátos hangulatot jelzi, ami a hitvesi intimitáson túl a lopott istenszerelem édessége nyújt. Az előző vers a tökéletes és spontán istenszeretetről szólt, ahonnan csak erre vezet tovább a fejlődés útja: hagyj mindent magad mögött! Krsna helyzete abszolút, és jobban kedveli azoknak az odaadását, akik mindent hátrahagynak őérte. A szentírások az átlagembereknek szólnak, a társadalom is az elesettek életét szabályozó törvények szerint működik. De Krsna abszolút helyzete független a társadalom és a szentírás törvényeitől. A hitvesi hűségre hajló tökéletes bhaktái szívébe Krsna különleges érzést, sóvárgást csepegtet, minek hatására azok kedvesükként tekintenek reá. Ez a szerelmes odaadás, melynek rajongó hívei számára minden másodlagos dolog elviselhetetlennek tűnik.

Megjegyzés: A társadalmi élet, valamint a szentírások szabályainak áthágásából, meghaladásából fakadó “tiltott viszony” érzése nemcsak a szerelmes vonzódásra jellemző. Ennek a kifinomult érzésnek parakíjá a neve, ami a más valakihez tartozást jelzi. A parakíjára jellemző érzelmek a baráti és a szülői viszonyokat is átszövik. A spontán istenszeretet útját járók szeretetét ez határozza meg.

10.11. tésám évánukampártham aham agjána-dzsam tamah
násajámj átma-bháva-szthó gjána-dípéna bhászvatá

“Együttérzésből szívükben lakozom, s a tudás fénylő lámpásával szétoszlatom a tudatlanságból származó sötétséget.”

Támpontok: A lelki tudás, felismerés hiánya a sötétség, a tudatlanság. Az illúziót fátyolhoz, felhőhöz hasonlítják, amely elfedi az ember elől a lelki valóságot. A tudatlanság megtéveszti az embert és lelki identitását feledtetve anyagi önazonosítást eredményez. Krsna olyan, akár a Nap, az illúzió pedig mint a sötétség. Ahol a Nap, ott nem lehet sötétség. Ezzel az Istenhez tartozás új perspektívája tárul fel az ember előtt.

A tudatlanság másik következménye a szenvedés. A lelki bizonyosság hiányában az ember óhatatlanul szenvedésként éli meg az élet sok eseményét, míg a meghódolt állapot magasabb tudatsíkján még a nehézségek is tanításként, vagy áldásként jelentkeznek.

A fent említett isteni tudás nem közönséges világi diszciplína, sőt, a lelki tudományok között is különleges helyet tölt be. Az áhítatos istenszeretet bölcsessége, felismerései és megnyugvása nem a jóga aszkétáinak vagy más lelki folyamatok követőinek sajátja, hanem a bhakti útját járóké.

Az együttérzés (karuná, maitrí) isteni tulajdonság, amely éppen a minden szívben ott lakozó egyetemes isteni aspektus révén kerül közel az emberhez. Ez oszlatja el a nyomorúságot eredményező tudatlanságot. Amikor ugyanis a bhakták szívében tetőfokára hág a Krsna távolléte miatt érzett fájdalom, imádottjuk azonnal eljön és feltárja magát. Akik Krsnára emlékeztetnek bennünket és eloszlatják a távolléte okozta fájdalmas sötétséget – azok az igazi humanisták.

A Krsna környzetében élő pásztorlánykák mondják: “Te vagy az oka szenvedéseinknek, mert elraboltad a szívünket. Mégis, kedvteléseid hallatán visszatér belénk az élet. Szeretnénk folyton rólad hallani, akkor talán életben maradunk. Ígéreteden és vigasztalásodon kívül nincs más orvosság a számunkra.”

Az együttérzés első aspektusa tehát Krsna pártfogását jelzi hívei iránt, de a rejtett jelentés azt sugallja, hogy az Úr is vágyik legkiválóbb bhaktáinak kegyére, támogatására.

2002/33.