Materializmus Indiában – Csárvaka filozófiai rendszere

Az indiai heterodoxia egyik iskolája a materializmus. A hindu világszemlélet alapvetően idealista, a transzcendenst kutató törekvés, amely nem mentes az aszketikus gyakorlatoktól. A túlvilági igazságokra fókuszál, ami mellett a világi lét gyakran háttérbe szorul. A jelen világot gyötrelemnek és korlátnak tekintő ortodox filozófiákkal szemben egyfajta életigenlésként, a világi örömök trónfosztását tagadó iskolaként fogalmazódott meg a materializmus. S jóllehet az indiai lelkületet spirituális értékeket nélkülöző tan aligha elégíthetné ki, a vallási tradíciókkal párhuzamosan létező klasszikus filozófiák szinte mindegyikének vannak anyagelvű vonásaik, iskoláik.


Ide sorolhatók a különféle elméleti spekulatív rendszerek, a szkepticizmus, a realizmus, a természetfilozófia, de a logikai fatalizmus, a cinizmus, hedonizmus, vagy a vallásos közömbösség és ateizmus is. (Ezért tekintik sokan egyenesen bűnnek a materializmust.) Az analízis (számkhja) egyik ága nem foglalkozik az Abszolút Személy létével, az atomelmélet inkább az anyag vizsgálatára szorítkozik. A korai buddhizmus iskolái sem foglalkoznak Isten kérdésével, s dzsainizmus pedig gyakorlatilag Isten-mentes tan.

A szorosan vett igazi materializmus a Csárvaka-féle anyagelvűség. E mitikus ősbölcs nevét többféle módon eredeztetik. Egyfelől a csarva (rágni) igéből, másrészt a csháru (kellemes, kedves) szóból, ami talán életigenlő, epikureista vonásaira utal. Jelenthet szépszavút is, ami a megnyerő beszédmodorra utal. A tan tagadja Isten s a lélek létét, csak az anyagot tekinti egyetlen valóságnak és mindent az anyagból, illetve annak működéséből vezet le, elveti a Védák tekintélyét, bírálja a papságot és a világi gyönyörökben keresi az ember üdvét.

Két iskolája ismeretes, a durva vagy vulgár-materializmus, amely egyáltalán nem ismeri el a lélek létét, valamint a finom, vagy jól megindokolt, amely szerint a lélek addig létezik, amíg test is van.

Egyesek a materialista, csak a világi létet igenlő nézeteket a Rg-védára vezetik vissza, vagy egyenesen Indián kívülről származtatják, sumer (aszura) eredetet feltételezve. Mások pre-árjának, vagy védikusnak, megint mások a buddhizmussal párhuzamosnak tekintik. Az anyagelvűség kormeghatározása tehát igen képlékeny.

A Manu-szanhitá, a Mahábhárata, a Visnu-purána, valamint Buddha párbeszédei is említik a materializmust, Csánakja pedig a logika mellett az egyik jelentős filozófiai iskolának nevezi i.e. 300 táján.

Az iskola alapműve, a mintegy i.e. 600 táján keletkezett Brhaszpati-szútra nem maradt fenn, így a rendszer tételeire csak a későbbi hivatkozásokból, kritikákból és vitairatokból következtethetünk. A hetedik századból származik a talán egyedül hitelesnek tekinthető fennmaradt értekezés, Az igazság anarchiájának oroszlánja (Tattvópaplava-szinha), amely erőszakos vitamódszerével valósággal felforgatja a filozófia rendjét s az összes többi kortárs nézettel polemizál.

A középkorban jelentős fellendülést élt meg a materializmus, ekkor a régebbi magyarázatok mellett újabb kommentárok keletkeztek, például a Minden filozófiák összefoglalása (Szarvadarsana-szangraha, XIV. század) idevágó fejezete.

A materializmus evilági (lókájata) néven ismeretes, mert csupán a föld bolygó (lóka) létét fogadja el valósnak s tagadja a túlvilágot csakúgy, mint az újjászületést. Ezzel összefüggésben a tettek visszahatás-rendszerét (karma) sem ismeri el. Az érzékelést tekinti az észlelés és tudás egyetlen forrásának, s ami nem érzékelhető, az nem is létezik. Tagadja a következtetés létjogosultságát, mert a logika egyetemes törvényszerűségek függvénye volna, de az egyedi jelenségek észlelése nem feltételez egyetemes törvényeket. Mivel az észlelés az anyagi valóságot tapogatja le, így egyedül az anyagot tekinti valósnak. Végső princípiumként a négy elemet – föld, víz, tűz, levegő – fogad el. Ezek véletlenszerű kombinációja a világ s az élet.

A tudat a test működése, az elemek időleges és anyagi módosulása, s ennek szétoszlásával megszűnik a tudat is. Az öntudat nélküli elemekből oly módon következik a tudat, mint ahogyan a bétel levele, az aréka-dió és a mészpor összerágva vörös színt eredményez az ember szájában, vagy ahogyan a nem mámorító rizs és melasz fermentátumából mámorító ital lesz.

A lélek a tudat által minősített anyag, semmi egyéb – állítja a materializmus. A testtől különállóan nem létezik szellem, lélek, ellenben a materializmus négy felfogása más és más tényezővel azonosítja a tudatot: hol a testtel, hol az érzékszervekkel, máskor az elsődleges életlevegővel (prána) vagy az elmével, a gondolkodás szervével. Istent, az üdvösséget, valamint a halhatatlanságot merő illúziónak tekinti, sőt a vallásos tanokat betegségnek és aberrációnak tartja (akárcsak Freud, aki a vallást neurózisnak nevezte). A természet közömbös a jóval s rosszal szemben, s a történelem nem tanúskodik az isteni gondviselésről. Az erény és bűn nem abszolút kategóriák, hanem társadalmi konvenciók csupán. Karma, visszahatás nincs, a tetteknek nincsenek következményeik, így büntetés vagy jutalom, pokol vagy menny sem létezik. A jó és rossz etikai megkülönböztetésének tagadásával a társadalom morális alapjait rendítették meg.

A tan képviselői olykor durva kirohanásokat intéztek a tradicionális intézmények ellen. Szerintük a Védák önellentmondásosak és hamisak, a papok paraziták, az áldozatok az ostobák játékai, a ceremóniák fölöslegesek. A kasztrendszert a papság találmányának nevezték, az aszkéta életet egyenesen tébolynak, a zarándoklatokat és adakozást fölös időveszteségnek tartották.

A tevékenység belső hajlam kérdése – mint a virágok nyílása esetében. A sors meghatározója nem az okság vagy a karma, hanem a dolgok belső természete, így nincs értelme végső okot keresni, mert minden a dolgok eredendő természetére vezethető vissza. A világ önmagától létezik (szvabháva), az anyag önmozgó, és ön-evolúciós naturalizmus alapján, belső sajátságai szerint spontán módon válik egyre szervezettebbé. Végül olyan tevékenység-mintákat hoz létre, amiket élet- és elmeműködésként ismerünk.

Az élet két fő ténye a gyönyör és a szenvedés. Ez utóbbi ugyan létezik, de csak időleges, így a materializmus szemben áll a buddhizmus szenvedés-elméletével. Optimista módon hangoztatják, hogy az életben több az öröm, mint a szenvedés. Ennek az örömnek a megszerzése az élet célja, amivel a földi lét áldja meg az embert. A természet önmagában céltalan, s rajta kívül sincs célt adó tényező, így az értékek és célok egyedül az emberi vágyakban és törekvésekben fogalmazódnak meg.

Etikája vitatható, mert a négy klasszikus emberi életcél közül csak az anyagi gyarapodást és az érzéki örömöket fogadja el, az erkölcsi-vallási törvényeket és az üdvösséget mellőzi. Az életben természetesen az érzéki gyönyöröknek is megvan a helye, de az emberi személyiség az érzékszerveknél magasabb szintű integrációs fokokkal is rendelkezik. Az emberi erőfeszítést fontosnak tartja a boldogulásban, s int a szenvedések elkerülésére, illetve eltűrésére. Az emberi szükségletet tekinti értékmérőnek, az emberi lét célja az öröm, ami az egész emberi természet szerves és harmonikus működéséből fakad. A boldogságot társadalomban és a társadalom által tarja elérhetőnek, s ahogy az elemek harmóniája a mindenség boldog előmenetelét eredményezi, így a közösségi viszonyok harmóniája boldog egyéneket eredményez. Szélsőséges esetekben azonban ez az öröm-filozófia ön-szenzualista hedonizmusba csap át, s minden társadalmi és erkölcsi felelősség alól kibúvó élvhajhászt csinál az emberből. Ilyen szélsőség az alábbi példa.

Indiában a ghí (tisztított vaj) sokféle étel elkészítésének alapvető alkotórésze. Mivel mindenki szereti a finom ételeket, Csárvaka azt tanácsolta, az ember egyen annyi ghít, amennyi csak belé fér, s ha nincs pénze, akkor kolduljon, kérjen kölcsön vagy lopjon, de valahogy szerezzen ghít, és élvezze az életet! A felelősségre vonástól pedig nem kell tartania, hisz amint a halál után a test hamuvá ég, s ezzel mindennek vége.

A materialista filozófia az ind eszmetörténet merész lépése volt, amely igyekezett leszámolni a tradicionális gondolkodás eszmei korlátaival, előkészítve ezzel a terepet a szabad spekulatív gondolkodás számára. Ugyanakkor szemléletében alapvetően ellentmond a teista, túlvilági üdvöt kereső, a testi léten túl a szellemi abszolútum felé tekintő hinduizmus többi iskolájával, ezért döntő túlsúlyba sohasem került. Jelentősége a filozófia terén sokkal csekélyebb, mint az orvoslás (ájurvéda), a természettudományok, a gazdaságtan, politika vagy erotika területén.

Források
Mittel, K.K.: Materialism in Indian Thought, Munshiram Manoharlal, New Delhi, 1974.
Chattopadhyaya, D.: Carvak/Lokayata anthology, Indian Council for Philosophical Research New Delhi 1990.

Rácz Géza

2002/33.