Önmegvalósítás vagy önmegváltás?

Ezoterikus körökben is alkalmazzák az önmegvalósítás szót, pedig oda valószínűleg az angol kifejezés (self-realization) tükörfordításaként került. Az ön-megvalósítás ebben az értelemben egyfajta pszichikai kiteljesedést, lelki kibontakozást, harmóniát jelent, talán a jobb életminőség aktív megéléseként értelmezhetnénk


A jógában és az indiai világnézetben is használatos a kifejezés, itt viszont igen pontosan kell fogalmazni, máskülönben teológiai félreértésekre és erre alapuló helytelen ítélkezésre vezet. Az önmegvalósítást ugyanis sokszor félreértelmezve egyfajta ön-megváltásnak tekintik. A keresztény teológiában a megváltás különleges hangsúlyt kap, s amikor az önmegvalósítással állítják párhuzamba, súlyos félreértésekre ad okot.

Az önmegvalósítás tekinthető a megvilágosodott állapotnak. A szó alkotóelemei fontosak: az ön-megvalósítás jelent egyfelől transzcendens önismeretet (átmá-gjána), saját lelki lényünk, lényegünk látását (átmá-darsana), másfelől olyan lelki gyakorlatokat, amik személyes tapasztalásokra, felismerésekre vezetik az embert, lelki élményt nyújtanak.

Az önmegvalósítás két stádiumáról beszélhetünk. A szubjektív, vagy relatív oldala az egyén lelki mivoltának felismerése, a mulandó testhez képest az örök lelki identitás elfogadása. Nem a test az énünk – nevezik ezt lelki tudásnak is. Az objektív, abszolút oldal az ember-Isten viszony felismerése, az egyéni lélek és a Legfelsőbb közötti kontaktus elmélyítése. Az Abszolúthoz tartozunk – ez a lelki bölcsesség, vagy megvalósított tudás. Ebben az értelemben az önmegvalósítás jóga is, hiszen a jóga összekapcsolódás egyén és Legfelsőbb között. Ez a misztikus találkozás minden egyéb életcélon túlmutat, ezért az emberi élet legfőbb hivatásának, a misztika érett gyümölcsének is nevezhetjük.

Az önmegvalósítás az örök lélek iránti tényleges részvét, mert az ember legnemesebb részének, lelkének üdvét szolgálja. Az önmegvalósítás szabályozott életet jelent. A jóga tökéletességéhez ajánlatos a munka, a pihenés, alvás, evés egyéb szükségletek mérsékelt, szabályozott gyakorlása. Ezt az önfegyelmet vezeklésnek, lemondásnak is nevezik, amit tudás előz meg. A lelki tudás feltárja a relatív, evilági események illuzórikus mivoltát, majd bizonyos elrugaszkodást eredményez. Ezért tudás és lemondás az önmegvalósítás két szükséges eleme. Ezek segélyével a testi létezéstől egyre inkább a szellemi-lelki létdimenzió felé terelődik a gyakorló figyelme. Idővel közömbössé válik a durva és a finom fizikai test igényeivel szemben, s az önvaló érdekeit helyezi előtérbe. A filozófia az önvaló, vagyis az önmegvalósítás tudományának kutatása. Az önmegvalósítás tiszta tudatállapotot eredményez – ez az értelem (buddhi) jógája. Eredménye a transz-állapot, valamint bizonyos misztikus képességek megtapasztalása.

Az önmegvalósítás módszerei közé tartozik a rituális előírások követése (karma-jóga), az elméleti analízis (gjána-jóga), valamint a szeretetteljes önátadás útja (bhakti-jóga).

S bár az indiai gondolkodás nem a krisztusi egyetemes megváltásról beszél, mégsem az embertől teszi függővé az üdvösséget, a felszabadulást. Az isteni princípium személytelen arculatát valló monista iskolák az Istenbe való nagy visszatérésről, a káprázat megszűnéséről beszélnek, míg a személyes vallások az Istennel a szeretetben való kegyelmi találkozásról. A gyakorló feladata a mester tanácsainak hűséges követése, s ennek nyomán olyan személyes előkészület, ami képessé teszi az indokolatlan kegyelem befogadására. Ezért mondják, hogy az önmegvalósítás végső soron nem az emberi erőfeszítéstől, hanem Visnutól függ.

B. K. Tírtha

Önmegvalósítás a keresztény morálteológiában

A keresztény etika és morálteológia az “önmegvalósítás” fogalmát mindig dogmatikai összefüggésben tárgyalja, vagyis annak fényében, hogy az emberi lét megváltott lét. (Krisztusban Isten magához vette és felszabadította az embert.) Minden kijelentése mögött ez a kinyilatkoztatásban közölt igazság húzódik meg. Emiatt teljességgel értelmezhetetlen minden olyan megközelítés, mely az “önmegváltásra” utal.
Az önmegvalósításról szóló tanítás kiindulópontja egy paradox kijelentés, de a kifejtés is alapvetően paradoxonok mentén halad:

” … aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt.”

Az ember akkor válik ténylegesen önmagává, ha feladja saját magát. A beteljesedés csak a lemondásban mehet végbe. A lemondás egyben odaadás is, melynek révén az ember teljességgel belesimul az isteni akaratba. Nem válik eggyé vele, csak feladva korábbi látszat-szabadságát, léte egyetlen, valóban szabad döntésével megvalósítja az abban felismert isteni tervet. (A szabadság alapjában az a képessége, hogy önmagát végleges formában nyilvánítsa ki. Isten azért ajándékozza az embernek a szabadságot, hogy önként visszaadhassa neki.)
Az önmegvalósítás tulajdonképpen önátadás, magára találás, mely szétrobbantja az ember önmagában való létét. Ez egyben átlépés a másságba, vagyis az énhez, a “nem-én”-en keresztül vezet az út. Az ember csak ekkor, önmagától eltávolodva ismerheti fel önmagát. Ez bizonyos fokú objektivitás-élmény, egyben sajátos viszonyulás a mértékadó dolgokhoz, mely hűvös tárgyilagosságnak tűnik, ám valójában a lélek “veleszületett” alázatossága. Ez az alázat csak áldozatok és lemondás, szentimentalizmustól mentes tárgyi fegyelem, a szubjektív befolyások kikapcsolása, a teljes Valóságra összpontosítás, szigorú önfegyelem árán érhető el. Egyedül ez a magatartás vezethet el a lét szentségéhez, a dolgok eredeti tisztaságához.
A keresztény gyakorlati erkölcstan szerint az embernek lemondása-önmegvalósítása során fel kell oldódnia feladataiban, önmagán kívül kell megtalálnia súlypontját, le kell mondania én-központúságáról, és meg kell nyílnia a tárgyi világ, de mindenekelőtt embertársai felé. A dolgokban való feloldódás szinonimája a szeretet, a másik emberben való feloldódás, mely egyben a megismerés legtökéletesebb formája. A szeretet révén a lét egysége jön létre két személy között, ezért tekinthető az önmegvalósítás legtökéletesebb formájának. (Az ember azáltal válik saját magává, hogy szeret és azért szeret, mert a másik létezik. Tehát annyiban és azáltal van, ahogyan a szeretett személy.)
Azokkal, akik Istentől elrendelt sorsukat egyszerűen és alázatosan megvalósítják, nem az esetleges történik meg, hanem az, aminek történnie kell: Isten bennük ragadja meg a világot és vezeti el a beteljesedéshez.

Aravinda

2003/34.