A háromféle szenvedés (Buddhacsarita)

Buddha életének emlékezetes, sorsfordító mozzanata a világ realitásával való szembesülése. A keleti világnézetet áthatja a lét gyötrelmeinek felismerése. A szenvedés három fő forrása az öregség, a betegség és a halál. Az újabb életbe vezető születést is szenvedésnek tekintik, de Buddha az adott pillanatban csak az első hárommal szembesült.

Téchy Olivér könyvéből idézünk:

„A legenda színes szálai azokat a hézagokat szokták fátyolként beszőni, amelyeket a szorgos kutatás sem képes felderíteni.

Ilyen hézag volt hosszú időn át az a másfél évtizednyi időszak, amely Gótama ifjúkorának arra a részére esett, amely az otthonból való menekülése és egy egészen új élet elkezdése között telt el.

Olyan kérdésekkel, mint aminő Gótama életének tüzetes vizsgálata, Buddha tanítványai a szanghában folyó belharcok idején nem voltak képesek foglalkozni, s amikor Asvaghósa, a költő kutatni kezdett a nikkhamanára, az otthonból történő „elfutásra” vonatkozó hagyományok után, a gyéren fellelhető adatok alapján a legenda képzeletbeli rádzsakumáráját alkotta meg.

Így keletkezett a Buddhacsarita ifjú Gótamája a költő képzeletében.

A Buddhacsarita a későbbi legendák kialakulására igen nagy hatást gyakorolt, mert a szanszkrit nyelven írt eposz költője maga is, később pedig vándormuzsikusok ezt énekelve ismertették Buddha életét. A Buddhacsaritát nagyon sok keleti nyelvre lefordították, némely esetekben át is dolgozták, s mivel hiánypótló mű volt, a buddhizmus terjesztésével az egész Keleten ismeretessé vált. A műnek éppen az „elfutásra” vonatkozó részlete szerepelt leggyakrabban az előadásokon, rádzsák és ksatrija főurak udvaraiban vagy a kolostorokban tartott elmélkedések és áhítatok alkalmával.

Egy indiai bhikkhu, Dharmaraksa előzetes újabb gyűjtések alapján, Kínában, i. sz. 412-454. között átdolgozott fordítást készített a Buddhacsaritából.”

Útjára úgy indult az ifjú herceg,
ahogy a liliombimbó kipattan.
Beteljesült, mit megjósolt a látnok.
Örömmel telt el a királyfi szíve,
midőn a széles úton elhaladva
fényes hintóját a nép üdvözölte,
őt ünnepelve és virágot szórva;
olyannak tűnt fel ő kíséretével,
mint aki fényes égből szállt a Földre.
Hirtelen megjelent egy déva-rádzsa
leereszkedvén a tündöklő égből,
s az út szélén, mint meggyötört aggastyán
életéért küzdve szívszorongva állott.
Őt észrevéve s tőle megriadva
a királyfi ekként szólt Csandakához:
„Mily ember ez? Hajszálai fehérek,
meghajlott, reszkető és tétovázó,
a teste tiszta ránc, s amint az úton
vánszorogva jár, egy botra ráhajolgat.
Talán a perzselő tűz égetése
tette testét ily szikkadtan aszottá,
vagy tán ilyennek született az ember?”
Mihelyt lelket lehelt belé a déva,
a kocsis ekként válaszolt urának:
„A test izomzatának sorvadása,
a léterő emésztő lanyhulása,
gyarapodása a sok jajnak-bajnak,
elillanása minden élvezetnek,
a végtagok lassú elernyedése,
meggyöngülése az emlékezetnek,
ezek sorjában a jelei annak,
az emberek mit vénségnek neveznek.
Ez az ember is csecsemő volt egykor,
ő is az anyja óvó keblén ringott,
felserdülvén megtelt ötféle kéjjel,
kicsattanó kedvű ifjúvá válva;
de elmúltak az órák és az évek,
megtört, meggyengült, megvénült az ember.”
A herceget a felelet megrázta,
és ekként fordult újból Csandakához:
„A vénülés csupán őt tette tönkre,
vagy másokkal is történnek ilyesmik?”
S kérdésére Csandaka ezt felelte:
„Felségedre is ugyanez a sors vár.
Idő teltével változik a forma,
S e sorsot elkerülni lehetetlen.
Az ifjúság mindenképpen idővel
magára ölti a vénség ruháját.
Ez a dolgoknak általános rendje.”
A bódhiszattvát, akinek lelkében
mocsoktalan tudás csírái éltek,
s a mély erény gyökérzetébe nyúlva
a jó gyümölcsöt már-már megteremte,
az elhangzott szavak megrendítették,
s megismervén a vénség szenvedését
a hajszálai az égnek meredtek.
Miként a mennydörgés a szélviharban
rémültséget okoz, futásra késztet,
s az erdő vadja éltét felkavarja,
mélységesen akként ütötték szíven
az elhangzott szavak a Bódhiszattvát.
Szomorú lett, bánkódó, tépelődő,
a vénség szenvedése átitatta,
s ily szókat fűzött ahhoz a nyomorhoz,
amit a vénülés jelent, s a romlás:
„Örvendezni azon hogyan lehet hát,
mi tőlünk elrohanva messze siklik
a vénülés jegyét magán viselve,
kivétel nélkül mindig, mindenekben?
Mi máma tombol még túláradásban,
elcsendesül s holnapra kiapad már.
Ki ezt a folyamatot észrevette,
szabadulásra hogyne törekedne”?
A Bódhiszattva így szólt Csandakához:
„Fordulj meg tüstént. Térjünk vissza menten.”
(Buddhacsarita 206-223.)

Ekként énekelte meg a Buddhacsarita költője (Dharmaraksa) az ifjú Gótamának a szenvedés (a dukkha) egyik alakzatával, a vénséggel (dzsará) történt nagy találkozását, amely megrázó hatást gyakorolt reá. Amit a költő úgy tüntetett fel, hogy a rádzsakumára első ízben találkozott a vénséggel, mely egy földre szállott déva alakjában jelent meg előtte, azt a jelképes beszéd rejtelmeibe beavatott hallgatóság akként értelmezte, hogy úgy döbbent ez alkalommal annak jelentőségére, mintha korábban sohase látta volna, mert megszokásból felszínesen elsiklott felette. A második megrázó látványról a következőképpen dalol a költő:

Ekkor a déva beteg emberré vált.
Az út szélén halálos gyötrelemben
fetrengett lázasan, nyögött s kesergett,
sebek voltak kezén s a lábain is,
s a szenvedő szemekből könny patakzott.
És megkérdezte most is a királyfi:
„Minő ember fetreng az út szegélyén?”
S kérdésére a Csandaka ezt felelte:
„Ez egy beteg. A lételemek benne
összhangjukat veszítve harcra keltek.
Erejét vesztve elgyengült egészen,
segítségért eseng itt elhagyatva.”
A királyfi szívét a bánat árnya
e megrázó látvány miatt megülte,
és ily kérdéssel fordult Csandakához:
„Csak ezt az embert gyötrik szenvedések,
vagy megeshet ilyesmi bárki mással?”
S a királyfinak így felelt lovásza:
„Mindenfelé a széles nagyvilágon
ilyen sors vár esendő emberekre.
Betegség minden embert gúzsba verhet,
e téren nincsen semminő kivétel;
gazdag s szegény ebben a szenvedésben
egyformák, éppúgy, mint az úr s a szolga.”
A herceg arca elborult e szókra.
Ahogy a tóban tükröződő Holdat
az esti szél fodros habokba rejti,
elkomorult e szóknak hallatára.
„Ha a betegség emésztő poklában
ilyen gyarlón fetreng az elveszendő,
nyugalom merre van és hol a béke?
Tudatlanság s önámítás lehet csak
alapja minden átfutó örömnek,
mit öldöklő kór gyorsan elrabolhat.”
Megparancsolta újból Csandakának,
hogy a hintót tüstént fordítsa vissza.
A betegség szenvedésén kesergett.
Mint kit csontig ható csapások értek,
mankóra dől támasztékot keresve,
a palotába visszatérve ő is
elzárkózott s került minden zajongást.
(Buddhacsarita 227-235.)

Ez a második látvány a szenvedésnek a második megnyilvánulása az emberi életben, a betegség (ábádha). Gótamának az emberi szenvedés problémái által kiváltott komor tépelődéseit egy harmadik látvány, a halál (maranam) megjelenése tetézi a következőképpen:

És most is arra járt az égi déva;
ezúttal egy halott ember volt a látvány.
A hullát négyen vitték ravatalra,
útközben bánatos dalt zengedezve.
A gyászmenetet nem látták az őrök,
csak a lovász és csak a Bódhiszattva.
S ő megkérdezte nyomban Csandakától:
„Mit visznek ott virágokkal behintve?
Mit borítottak ők el koszorúkkal?
Mért jajveszékelnek? Miért zokognak?
Miért mennek oly lesújtva az úton?”
Az égi déva szent sugallatára
Csandaka a hercegnek ezt felelte:
„Ez egy halott. Kihűlt. Nincs benne pára.
A szíve nem dobog. Semmit sem érez.
A lélek végleg kiröppent belőle.
Olyanná vált, mint hulladék fatuskó.
A rokoni szálak most szétszakadnak,
s szerettei mély gyászba öltözötten
s sírban fogják végleg eltemetni.”
S amint a herceg a halálról hallott,
szomorúan kérdezte Csandakától:
„Ilyesmin minden ember át kell essen?”
S a hercegnek Csandaka ezt felelte.
„Mindenfelé a széles nagyvilágon
ilyen végzet vár minden anyaszültre.
Ki életében vidám és erős volt,
Meghal, mert teste van, mely egyre gyengül.”
Leverten hátradőlt a hintajában
a herceg és megindultan rebegte:
„Mily megrázó az ember sorsformája.
Hogyan lehet itt gondtalanul élni,
ha porrá válik végtére a testünk?
Ám, mintha szívünk helyén kő heverne,
nem észleljük ez élet röpkeségét.”
Megparancsolta tüstént Csandakának,
hogy a hintót gyorsan fordítsa vissza.
„Meggondolatlanság örülni annak,
minek a zord halál van hátterében.”
S ekkor már észbe ötlött Csandakának,
hogy mit mondott a rádzsa, és csettintett
a méneknek, s ők délcegen rohantak
a kert árnyas fákkal szegélyezett útján,
hűs csermelyek és források vidékén,
hol az élők kápráztató világa
s elzsongító dala a sok madárnak
olyan hitet keltett a szívek mélyén,
hogy Nandavana szentélyében élnek.
(Buddhacsarita 241-253.)

2003/34.