Szent tűzáldozat

Tradicionális hindu szertartás a Gaudíja-vaisnava hagyomány szerint, Gópál Bhatta Gószvámí XVI. századi szertartáskönyve (Sat-krija-szára dípiká), valamint a Száma-véda alapján India szent kinyilatkoztatott irodalma a Véda.


A védai vallásosság alapvető lelki gyakorlata az áldozat, a rituális cselekedet, amit mantrák, fohászok zengése, jámbor cselekedetek, adakozás, tanulmányok, vezeklések és egyéb lelki gyakorlatok egészítenek ki. Az áldozat szanszkritul jagja; jelentései az alábbiak: 1. áldozat, áldozati ceremónia, rítus, fölajánlás; 2. imádat, vallásos cselekmény, napi áldozat; 3. Agni tűzisten neve; 4. Visnu neve. (Agni a közvetítő az áldozat bemutatója és az istenségek között, Visnu pedig minden áldozat végső élvezője s az áldások forrása.)

Áldozat nélkül az ember nem lehet boldog sem ebben, sem a következő életben – áll a Bhagavad-gítában. Az áldozat nem más, mint kedvelt, szeretett dolgok legjavának felajánlása az imádat, engesztelés, hála jeleként.

Indiában az áldozatok hajdanán nagyszabású szakrális és társadalmi események voltak. A mindennapi élet céljai érdekében is áldozatokat mutattak be, áldozatok kísérték a születés és halál, a házasságkötés, a névadás, a tanulmányok elkezdése és befejezése stb. időpontját. Az áldozat nemcsak mint rítus volt fontos az archaikus és spirituális társadalmakban, hanem eredendő egyetemes emberi cselekménynek számított, mi több, a rítusértelmezés extrém iskolái szerint az áldozattal az ember szinte kikényszeríthette akaratát a természettől, Istentől. A hinduizmusban ennél szelídebb, alkalmazkodóbb szellemű áldozatok is léteztek és léteznek mind a mai napig. A hindu szentírások világkorszakonként más és más önmegvalósítási utat jelölnek ki. Az aranykorban a meditáció, az ezüstkorban az áldozat, a bronzkorban a templomi rítus, a jelen vaskorszakban pedig a szent nevek fohászát tartják a leginkább üdvözítőnek. Hajdanán állatáldozatokat is tartottak, jelenleg azonban ezt a gyakorlatot nem ajánlják a Védák. A jelenkor békés áldozata a szankírtan-jagja, Isten szent neveinek együttes magasztalása.

Az indiai gondolkodás az áldozattal is kifejezi elkötelezettségét Isten iránt. Az áldozat kapcsolatteremtés ember és Isten között, összekapcsolása a szekuláris és szakrális létdimenzióknak. Ebben az értelemben az áldozat kötött rítusú kommunikációs eszköz evilág és túlvilág között. Mindenfajta lelki gyakorlat alapvetően három fázis tudatosítását szolgálja: az Istenhez fűződő kapcsolat ismerete (szambandha gjána), az ebből fakadó cselekvési mód, a gyakorlati út (abhidéja) és a távlat, ami a lelki gyakorlatokkal elérhető cél (prajódzsana).
A Manu-szanhitá napi ötféle úgynevezett “nagy áldozatot” jelöl meg:

1. Brahma-áldozat – a védaszövegek tanulmányozása
2. Pitr-áldozat – az ősöknek szóló fölajánlás, ételáldozat
3. Déva-áldozat – a félisteneknek a szent tűzben fölajánlott tisztított vaj (ghí)
4. Bhúta-áldozat – általában az élőlényeknek bemutatott áldozat, pl. állatok táplálása
5. Nri-áldozat – az emberek, messziről jött vendégek, zarándokok ellátása, kiszolgálása

Mindemellett ma is szerveznek hagyományos tűzáldozatokat, ezek egy sajátságos változatát mutatjuk be az alábbiakban.

A hagyományos védai áldozatokhoz rengeteg kellék és feltétel szükséges. A Bhágavata-purána szerint “az áldozati ceremóniákhoz az alábbi kellékekre van szükség: virágok, levelek és fűszéna, valamint áldozati oltár és alkalmas idő (ez a tavasz). Szükség van még edényekre, gabonaszemekre, tisztított vajra, mézre, aranyra, földre és vízre, de nélkülözhetetlen a Rg-, a Száma- és Atharva-véda is, valamint a négy celebráló pap.” (Bhág. 2.6.24-25.) E négyféle papi funkció az áldozópap (hótá), a recitáló pap (udgátá), a tűzgyújtó pap (adhvarju) és a felülvigyázó pap (brahmá). Ez a hagyományos védai áldozatkör rendkívül bonyolult és kifinomult, s a folyamat lényeges eleme volt a sajátságos módon hangsúlyozott imaformulák, mantrák recitálása.

A Védák a világ keletkezését, teremtését is egyfajta áldozat gyanánt beszélik el, s az ember által bemutatott rítus az ősáldozat ismétlése. Ezért az áldozatok során az összes őselemet alkalmazzák: föld az áldozati oltár alapja, víz az a megszentelt anyag, amely a rituális tisztulásban segít, tűz az áldozat vivő közege, amely parazsával fölemészti a föláldozott kellékeket, lángjaival pedig továbbítja azt a lelki világ felé, a levegő átveszi a megszentelt füstöt és a mantrák hangvibrációját, s az éter finomabb természeténél fogva áthatja az áldozat egész atmoszféráját.

A tűzoltárt az előírások szerint, megfelelő méretben, kellő tájolással építik, isteni erőt invitáló jelekkel és szimbólumokkal látják el. Az áldozati tüzet rituális módon gyújtják meg, mantrák zengése mellett meginvitálják Agnit, a tűz félistenét, vegyen részt az áldozaton, segítse annak sikerét. A papok különféle kellékeket vetnek tűzre: fát, ghít, gabonaszemeket, gyümölcsöt, illatos fűszereket, virágot, egyebeket áldoznak. Ebben osztoznak az áldozat résztvevői is, a tisztulni vágyók körülülik a tüzet, s mantrák kíséretében maguk is fűszerekkel kevert rizst szórnak a tűzbe. A gabonaszemekkel föláldozhatják hibáikat, a szent tűz felégeti cselekedeteik visszahatásait, a karmát, s a szent atmoszféra megtisztítja tudatukat. Egyedül a pap áldoz ghít, azaz tisztított vajat, melyet a lángok közé önt, ez a legnemesebb áldozati kellék. Az áldozat menete során szent mantrákat recitálnak a résztvevők, s a ceremóniát közös ének, esetleg tánc, a tűzoltár körüljárása zárja le. A kialudt tűz szent hamujával áldás gyanánt minden résztvevőnek egy pontot festenek a homlokára.
A tűzáldozat főbb lépései az alábbiak:

A tűzoltár fölállítása, elrendezése
A tűz meggyújtása
A tűz kiengesztelése
Hódolatajánlás a tíz égtáj felé
Az áldozati ghí és az áldozókanál megtisztítása
A tűzoltár meghintése szent vízzel
Sivának mondott fohász
A szféráknak bemutatott áldozat
Isteni inkarnációknak, szenteknek bemutatott ghí-áldozat
A ceremóniát lezáró teljes áldozat

Hogyan egyeztethető össze a hétköznapi áldozatosság a lelki élet teljességével? A bölcsek három eszményben fogalmazzák meg az áldozatok célkitűzéseit. Az áldozatok elsődleges célja a lelki tudás megszerzése, másodjára az illúzió és a szenvedés legyőzése, valamint Isten megörvendeztetése. A Védák szerint minden áldozat végső célja Visnu öröme.

Fejlődési folyamatról van tehát szó, mert az önzetlenség, a mások iránti áldozatos élet mindenképpen erényesebbé, nemesebbé teszi az embert, s ez komoly lépés a tiszta istentudat felé. Sokan egyenlőségjelet tesznek a felebaráti áldozatkészség és az Isten iránti szolgálatkészség közé, a vaisnava szemlélet azonban más pontról indul: Krsna szolgálatát tekinti elsődlegesnek, amin keresztül minden egyéb kötelezettségnek eleget tehet az ember. Isten az a gyökér, akin keresztül az áldozatvállalás minden élőlényhez éltető tápnedvként jut el. Isten szolgálatával természetszerűleg együtt jár minden élőlény tisztelete, mert “akár a hamuba is öntheti felajánlását az, aki bár tiszteli a Legfelsőbb Irányítót, a más lényekkel szemben mégis ellenséges” (Bhágavata-purána 3.29.22.). Így az áldozat a hindu civilizációban egyszerre szolgálta és szolgálja a társadalmi integritást és békességet, a rászorultakról való gondoskodást és az egyén lelki fejlődését.

Vászudév

2003/35.