A Puránák szimbológiája

Mi a különbség a spirituális és az anyagelvű gondolkodás között? Ég és föld – mondhatnánk. A jelkép elvonatkoztatás és az egyetemes értelem megragadása; egyfelől a könnyebb érthetőség, vagy éppen egy rejtett tartalmú üzenet továbbítása. Ilyen jelkép számtalan ismeretes az emberiség történelmében, s India fölöttébb gazdag a jelképekben.


Az indiai szellemiség három fő szimbológiai eszköztárat ismer: a) vizuális szimbólumok (jantrák, mandalák) a figyelemösszpontosítást segítő ábrák, b) rituális szimbólumok – ez a tantra iskola, amely bizonyos lelki eredmény elérésére végett kötött cselekvéssort, például áldozatokat, lelki gyakorlatokat határoz meg és c) auditív-verbális szimbólumok, mantrák, amelyek hangzó meditációs eszközök, illetve a szentírások hasonlatai, példázatai, amelyek történetek, események formájában tükrözik az egyetemes jelentést. Az óm mantra például a világteremtő logosz, amely a teljesség szimbóluma is: a teremtő Isten, a kreatív szeretet-energia és az ember közös harmóniáját jelzi.

A mantrák mellett ilyen hangzó szimbólum a mítosz is, amely szöveges formában jeleníti meg a kimondhatatlan valóságot, de jelkép mondjuk az óind matematikában a Pi harminckét tizedesjegyig pontos mondókája:

“Óh, pásztorlánykák imádatának joghurtjával felkent Uram! Óh, elesettek megmentője, Óh, Siva mestere, kérlek oltalmazz engem!”

lévén a betűk számértéket is hordoznak. Jelkép a beszéd és az írás is, a fogalomalkotás, a megnevezés művészete, a leírhatatlan leírása.

“A gondolat s a szó visszafordul, mert képtelen elérni Őt.”

– mondják az Upanisadok, s éppen ezért nagy vállalkozás a jelkép. Ennek ugyanis a mindenség kulcsát kell az ember kezébe adnia ahhoz, hogy sértetlenül és tisztán léphessen be az siteni szférákba.

A valóságot visszatükrözi a gondolat, a gondolatból képzet származik, a képzetet leírja a betű, a betűt kimondja a hang, az olvasó visszhangozza ezt a hangot, képzet keletkezik benne, abból gondolatot sző, s közelebb kerül a valósághoz. Ennek a folyamatnak minden lépésénél tetten érhető az ind szimbológia és spirituális gyakorlat: ahogyan a bráhmanák az örök idők himnuszait zengik, ahogyan kőbe faragják istenszobraikat, vagy ahogyan megfogalmazzák páratlanul gazdag hagyományukat.

A világkép is jelkép, a mindenség leírására tett nagy kísérlet. Az anyagelvű paradigma materiális, tudományos, szikár, sivár, tényszerű, részletekbe belevesző, míg a szellemi-spirituális: átfogó igényű, lényeglátó, vallásos, költői, esztétikus.

Rituális jelkép Indiában például a bráhmanák szent zsinórja, ami jelzi a három Védát, vagy az illúzióval folytatott harcot sikerre vivő Gándíva íjat. Jelkép a Bhagavad-gítá is, mert a kuruksétrai csata a jó és a rossz, az igazság és a hamisság örök küzdelmének színtere, ráadásul a csata a ma embere számára a megtisztulás szimbóluma, az isteni akarat fölismerése és elfogadása az ember személyes életében. Így minden lelki törekvő ember megvívja a maga kuruksétrai csatáját. Jelkép a templomi imádat, az árati ceremónia, ami egyrészt az elemek visszaajánlása Istennek, másrészt az isteni pár szeretetteljes köszöntése. A test jelképe a kilenckapus város, melynek főkapuja a száj, de jelkép a szentségek kiszolgáltatása, a képmás vagy az áldozat is. Az egész kultikus folyamat csak szimbóluma lehet annak, hogy az ember imádata kifejezéseképp az istenszeretetben és a felebaráti szeretetben átadja magát Istennek, Ő pedig kegyesen elfogadja ezt.

Most egy olyan szimbólumot szeretnénk bemutatni, amely megmagyarázza, miért tisztelnek szentként a hinduk minden természeti jelenséget, miért szakrális számukra még ma is a világ? S itt nem csupán valamiféle keleti pantheizmusról van szó, amely a mindenséget (pan) azonosítja Istennel (theosz), hanem a jelenségek mögötti isteni tartalmat fölismerő látásmódról. A theomonista pantheizmus szerint egyedül Isten létezik, a természetnek pedig nincs saját léte (akozmizmus), a fiziomonista pantheizmus viszont egyedül a világ, a természet létezését ismeri el, amit az ember nevez Istennek, s ezzel megszünteti Isten saját létét. A transzcendentális, misztikus pantheizmus a valódi pantheizmus, míg az immanens-transzcendens pantheizmus szerint Isten a dolgokban valósul meg. Ezzel szemben a hindu telógiai sajátságos egységes látásmódot fogalmaz meg:

“Megnyilvánulatlan formámban ezt az egész univerzumot áthatom. Minden lény Bennem van, de Én nem vagyok bennük. És mégsem nyugszik Bennem minden teremtett. Íme misztikus hatalmam! Habár Én vagyok az összes élőlény fenntartója, s jelen vagyok mindenhol, mégis Én Magam vagyok a teremtés eredeti forrása.” (Bhagavad-gítá 9.4-5.), valamint “Az igazi jógí minden élőlényben Engem, s minden lényt Bennem lát. Valóban, az igazi énjét megvalósított jógí engem lát mindenhol.” (Bg.6.29.)

Ez a látásmód tehát nem valamiféle természetisten feltételezése, hanem a sokrétűség mögött föllelhető közös, egységes nevező felismerése, a világ harmóniájának magasztos szimbóluma.

Az isteni jelenlét fölismerésére rengeteg alkalmat talál az indiai gondolkodás. Egyetemes formának, univerzumi személynek (virát-purusa) nevezik azt az anyagi jelenségekben tükröződő isteni aspektust, amely olyannyira megkönnyíti a hinduk személyes hitének és békés világszemléletének kialakulását. Ez az isteni közösség minden lénynek sajátságos helyet biztosít, az Istenhez fűződő viszony a közös alap. S ha mindenki eszerint cselekedne, teljes harmónia uralkodna a világban. Az ember és ember közötti nézeteltérés oka a feledékenység, ami azonban szintén isteni forrásból származik.

Az egyetemes formát a Bhágavata-purána több helyütt is bemutatja. Testrészeit és jellemzőit a természet és a világ különböző aspektusaival azonosítja. Utalás ez a hindu kozmológia ősáldozatára is, melyben az ős Purusa, isteni személy önmagát szétosztva, tagolva biztosított minden lénynek áldozati részt, jussot a világban.

Az egyetemes forma alsó végtagjának részei alkotják az alsóbolygókat; dereka az Atala alsóbolygó, köldöke a világűr. Mellkasa a csillagok sokasága, felsőteste – nyaka s feje – a felsőbolygók. Karjai a félistenek, fülei az égtájak, hallása a fizikai hang. Orrlikai az Asvini-kumárák, a Nap ikerfiai, a félistenek orvosai. Szaglóérzék az anyagi illat, szája a tűzelem, szemgödre a világűr, látóképessége a Nap. Szemhéjai a nappal és éjszaka, szemöldök – Brahmá hajléka, szájpadlása Varuna, a vizek félistene, hiszen az ízlelés a vízelemhez kötődik, s a Gítában az áll: Én vagyok a víz íze! Nyelve a rasza, mindennek a lényege, ami nem más, mint a szerető viszonyrendszer ember és Isten között. Agytekervényei a védai himnuszok, mert a véda szó jelentése tudás, nevesül isteni tudás. Állkapcsa Jama, a halál félistene, fogsora viszont nem félelmetes őrlőkő, hanem az érzelmek művészete. Mosolya az illúziókeltő energiája, a májá, amely megtéveszti az élőlényeket, pillantása pedig az anyagi teremtés óceánja.

Felső ajka az erényesség, álla a vágyakozás, mellkasa a vallásosság, háta a vallástalanság. A virát-purusa maszkulin, mert nemi szerve Brahmá, a másodlagos teremtő, heréi pedig a Mitrá-varuna félisteni kettős. Ez utal arra a misztikus elképzelésre, miszerint a test minden működése – beleértve a nemzőfunkciókat is – isteni irányítás alatt állnak. Dereka az óceán, csontozata a dombok, hegyek, vénái a folyók, szőrszálai a fák s a bokrok. Légzése a levegő, mozdulatai a múló korok, tettei az anyagi kötőerők visszahatásai, a karma beteljesülése. Haja az esőfelhők, ruhája az alkony és a hajnal, értelme a teremtés oka. Mennyire költői, egyszersmind realista ez a szemlélet! Az egyetemes forma elméje, gondolata a Hold, a változás forrása; tudata a teremtés ősforrása, a teljes anyagkészlet (Mahat-tattva); egoja pedig Rudra-Siva. Az elme-tudat-ego hármasa az ember esetében is meghatározó az anyagi, illetve lelki irányultság szempontjából. A Hold a misztikum és az intuitív készség ihletője, az értelem a világ racionális elrendezője, a tiszta öntudat pedig áldásos (siva), a hamis,torz egoizmus pedig bömbölő (rudra) vadállat.

Az egyetemes forma körmei a patásállatok: ló, öszvér, elefánt, teve, derekánál pedig a többi négylábú él. Művészi érzékét a színpompás, röpködő madarak testesítik meg, ami páratlan költői fordulat a teológiai szimbológiában. Intelligenciája Manu ősatya, akinek törvényei mai napig meghatározóak a hétköznapi életben, zenei érzékét a mennyei emberfajok – a félisteni zenészek és énekesek – képviselik, bátorságát pedig a démon-harcosok. Ugyanúgy isteni eredetű az emberek rendbéli tagozódása: a virát-rúpa arca a bráhmanák, karjai a ksatriják, combjai a vaisják, lábai pedig a súdrák. Ezért nem teljes a nyugati felfogás a kasztrendszerről, amely csak a tagozódást, a rendi elkülönítést látja, holott a rendek eme isteni együvé tartozása éppoly fontos. Végül az emberiség számára szóló hasonlat gyanánt a Bhágavata-purána megemlíti, hogy az egyetemes isteni aspektus lakhelye az emberiség. Ez tükrözi az ember kitüntetett helyzetét, az isteni elhívatást, s bár minden élőlény léte egyformán fontos, az emberlét mégis több, mert ezt tekintik a legalkalmasabb feltételnek az önmegvalósítás gyakorlásához.

Ez a páratlanul költői hasonlatsor könnyen érthetővé teszi a hinduk szakrális világszemléletét. Így felismerhető a mögöttes isteni rend, a harmónia, s ez a meditáció bárkit közelebb visz az aranykor szépséges és békességes szelleméhez, amikor valóban látható, hogy egyetlen fűszál sem hajlik meg az isteni jóváhagyás nélkül.

BKT

2003/35.