A realitás síkjai
Többdimenziós világban élünk. A valóságnak különféle síkjait érzékeljük, minden ember más és más módon éli át ugyanazokat az eseményeket. A filozófiában, de az egyszerű gondolkodó ember számára is kérdés a valóság, a realitás definíciója.
A hagyományos felfogás szerint a valóság nem más, mint a kézzelfogható, közönséges anyagi környezet, s az arról alkotott kép, kiegészítve talán az ember örömeivel, bánataival, tetteivel és eszményeivel.
A görögök a realitás fogalmát egyrészt anyagelvű módon igyekeztek magyarázni, különféle őselemekre vezetve vissza a világ keletkezését. A milétoszi iskola, illetve Démokritosz képviselte a legmagasabb szinten a fizikai realitás anyagelvű magyarázatát. Platón filozófiájában, az objektív idealizmusban az ideákat tartotta a legtöbbre, amik örökké létezők szemben az érzékeinkkel felfogható dolgokkal. Platón szerint az érzéki dolgok világa nem az igazi, mert mulandó. Az ideákat mintegy a dolgok őstípusának tekintette, a jelenséget megelőzőnek, attól függetlenül létezőnek fogadta el. Platón ideatanát Arisztotelész bizonyos értelemben cáfolta, mondván, hogy az ideák a dolgokban benne rejlenek, s az idea nem csupán szubsztancia, hanem aktív formáló tényező is. Az anyagot potenciális létezőként fogadta el, aminek a forma ad aktualitást, konkrét realitást.
A nyugati filozófiában a realitás szó először Duns Scotusnál szerepelt. A realitás szó a latin res, dolog szóra vezethető vissza. Jelenti egyrészt az ontológiai, önmagában való létet, a külvilágban való objektív létet, másrészt az ideális realitást, ami a képzetekben, a gondolatban létező szubjektív jelenség. Realitás tulajdonítható – a hagyományos felfogás szerint – mindannak, ami az időben kialakult vagy kialakulhat, keletkezik, fennmarad és elpusztul (bár ezek kétségkívül relatív anyagi fogalmak). Az újabb kori filozófiában a realizmus függetleníti az embertől a valóságot, aminek megismerését az érzékelés és a gondolkodás teszi lehetővé.
A filozófia vizsgálatát általában a görögökkel kezdik, de mindenképpen érdemes tovább menni mind időben, mind gondolati mélységben e téma vizsgálatakor. Az emberi kultúra egyik bölcsője – s tegyük hozzá, olyan bölcsője, ami még ma is ring – éppen India volt, ami a keleti misztikumon, a mesés egzotikumon túl páratlan gondolati, filozófiai kincseket rejt a nyugati ember számára is. Keleten évezredek óta tanulmányozzák a filozófia, a vallás és általánosságban a lét nagy kérdéseit, s például az ind társadalom a sok évezredes, töretlenül a máig ívelő hagyományával sikerrel oldott meg olyan, az egyéni és a társadalmi léttel kapcsolatos traumákat, amikkel Nyugaton lassan mi is szembesülünk.
A dualista védánta irányzat egyik legfontosabb képviselője Csaitanja (1486-1534), bengáli misztikus, vallásreformer. Filozófiája, az egyidejű és felfoghatatlan azonosság és különbözőség tana a realitásnak több szintjét ismeri. Az anyagvilágot éppúgy reálisnak tekinti, mint a valóság magasabb szintjét, a lelki dimenziókat. Egyszerre létező azonosságot és különbözőséget tár föl az anyagi s a lelki szférák, illetve az egyéni lélekszikra s a legfelsőbb Lélekegész között. Az anyagvilág az Abszolút kiáradó energiája, éppúgy, mint az élőlények, vagy a lelki birodalom. Az Abszolút az energiaforrás, az ok, méghozzá valós, létező ok, az anyagvilág pedig az okozat, az energia, ami éppoly valós, mint maga az ok. Ugyanakkor a Csaitanja-követők is illuzórikusnak nevezik az anyagvilágot. Ez nem pillanatnyi környezetünk valótlanságát jelenti, hanem annak nem igazi, nem végső jellegére utal. Nem valódi, mert mulandó, korlátozott és szenvedésekkel teli, holott a valós valóság (értsd: a lelki dimenzió) mentes minden efféle torzulástól és hiányosságtól. Csaitanja filozófiája a szubjektív-objektív fogalompárt is sajátosan értelmezi. Objektíve létező csupán az Abszolút Lény, hiszen minden egyéb relatíve, az Ő szubjektív akaratától függően létezik, legyen az akár az anyagvilág, vagy benne az ember. De ezen a mulandó, relatív valóságon túl létezik egy másik realitás is, a transzcendens szféra, ami a harmónia, az öröklét, a teljes tudás és boldogság otthona, túl a képzelet határain. Ez a hiperszubjektív világ, ahol igazi, természetes formájában bontakozik ki az individuum és az Abszolútum közötti személyes kapcsolat. Ennek elérési eszközeként Csaitanja az önzetlen odaadást (bhakti) jelöli meg, szemben a spekulatív filozófiai megközelítéssel. Csaitanja a tiszta, transzcendentális érzelmek felsőbbségét hirdette a tudás vagy a lemondás ellenében.
Milyen síkjait különböztethetjük meg tehát a realitásnak? Miként szerezhetünk ismereteket ezekről s szférákról? Milyen eszményeket hordoznak a realitásnak eme elkülönülő dimenziói?
A dulaista védánta a valóságnak öt szintjét különbözteti meg. A legelső szint a közvetlen érzékfelfogás síkja, az empirikus észlelés (pratjaksa). Az ember körültekint a világban, s érzéki tapasztalataira támaszkodva megnevez dolgokat, véleményt formál. A hindu gondolkodás rendkívül kedveli a számszerű kategorizálást, így az érzékszerveket is sajátságos kategóriákba sorolják. Megkülönböztetnek cselekvő, illetve tapasztalatszerző érzékszerveket, valamint ezek tárgyait, az úgynevezett érzéktárgyakat. Az öt cselekvő érzékszerv (karma-indrija) a fül, szem, nyelv, orr, bőr, vagy nemiszervek; az öt információszerző érzék a hallás, látás, ízlelés, szaglás és tapintás. Ezek tárgyai a szubtilis anyagi elemek (tanmátrák), a hang, szín, íz, illat és tapintható alak. E potenciális elemekből jegecesednek ki a durva fizikai elemek, az éter, levegő, tűz, víz és föld. Csakhogy az ember érzékszervei tökéletlenek. Igen szűk szeletét érzékeljük a valóságnak: a szemünk csak egy bizonyos intervallumon belül érzékeli a fényt, éppúgy, mint fülünk a hangrezgést. Ráadásul az óind gondolkodás az ember négy alapvető hiányosságát is megfogalmazza, melyek között az érzékszervek tökéletlensége is szerepel, az illúziós állapot, a tévedés veszélye és a csalási hajlam mellett. Az érzéki tapasztalás azonban nemcsak a felfogható intervallum tekintetében korlátozott, hanem időben és térben is, hiszen az ember testi léte véges. Mindezek alapján az ind gondolkodás nem becsüli sokra az érzékszervi tapasztalást. A nyugati gondolkodásban is csak a naiv realizmus ismeri el elsődlegesnek az érzékfelfogást, ami olyasfajta meggyőződés, miszerint az érzéki észleletek – legalábbis koherenciájuknál fogva – olyan képet alkotnak a környező valóságról, mint amilyen az valójában. A hinduk felfogása szerint az érzékfelfogás síkján állók fő eszménye az önös élvezetvágy, a természet vagy más élőlények kihasználása.
A következő szint a kollektív észlelés (paróksa), az emberiség által hajdanán, vagy korunkban felhalmozott tudásanyag, ami bennünket is ismeretekhez segít hozzá. Csakhogy az elsődleges információszerzés, a tudósok, kutatók tapasztalatgyűjtése is elsősorban az érzéki észlelésre támaszkodik, így a kollektív tudatosságból, mások tapasztalataiból leszűrt tudásra is ugyanazok a korlátok jellemzők, mint az egyéni empirikus észlelésre.
A realitás harmadik síkja, s egyben a tudásszerzés harmadik lépcsője a hétköznapi emberi észlelésen túli szféra (aparóksa). Inspiráció, álom, megérzések, összemosódó észlelés az aparóksa síkja. Álomtalan mélyalváshoz is hasonlítják ezt az állapotot. Az ind gondolkodás a tudat három fázisát különbözteti meg: éber, alvó-álmodó és álomtalan mélyalvó állapotot. E harmadik fázisban a tudat a fizikai realitás finomabb, magasabb dimenzióival kerülhet kapcsolatba, ám az álomtalan mélyalvás állapotában nem vagyunk tudatosak eredeti helyzetünkről. Felébredve csak homályos foszlányok maradnak emlékezetünkben. Az inspiráció szintjén az egyéni individuum és az objektív anyagi realitás találkozik s az utóbbi feloldódik, eltűnik a szubjektumban. Sokak számára az itt tapasztalható misztikus élmények, a fizikális realitás egy finomabb síkú működésének megtapasztalása maga a végcél, pedig ez még mindig csak egy viszonylag durva szféra a makulátlan transzcendens valósághoz képest.
A vaisnava filozófusok további fokozatokat is meghatároznak a realitás megismerésében. A realitás negyedik dimenziója a transzcendentális sík (adhóksadzsa). Az adhóksadzsa túl van a durva és a szubtilis fizikai realitáson is, az érzékfelfogás határán túl kezdődik. Pillanatnyilag az ember felfogóképessége túlságosan durva ennek a magasztos valóságnak a megismeréséhez. Az Upanisadok szavával élve az adhóksadzsa Abszolút Istensége az, akitől
„a gondolat és a szó visszafordul, mert képtelen elérni Őt” (jató vácsó nivartanté aprápja manasza szaha, Taittiríja-upanisad 2.4.1.).
Olyan szféra az adhóksadzsa, amelyet csak akkor érthetünk meg, ha az a saját jószántából feltárulkozik előttünk. Empirikus észlelés, filozófiai spekuláció nem elég ennek eléréséhez. Az adhóksadzsa transzcendens síkján létező Abszolútat emberi eszközökkel nem ismerhetjük meg, nem kényszeríthetjük semmire. Ez a hiperszubjektív sík, ahol az Abszolút áll a középpontban mint alany, mint szubjektum, s ha úgy akarja, látóvá tesz bennünket, föltárja magát előttünk. Az Abszolút ezen a szinten teljes hatalmában, pompájában és fenségében mutatja meg magát. Ez a tudat s a realitás negyedik, nagyszerű és lelkesítő, teljesen transzcendentális szférája, ahol tisztelet és hódolat uralkodik. Az adhóksadzsa konkrét lelki tapasztalatokat eredményez, nem olyan homályos képet, mint a megelőző aparóksa. A legtöbb filozófia, vagy vallási folyamat idáig jut el: fölismerik a fény birodalmát, a mindent átfogó tudat szféráját, ezt a magasztos szférát, Isten birodalmát, az örök harmónia otthonát, az abszolút létezés síkját.
Lehet-e még ezen túl is valami? Nos, a hindu írásos emlékek egyik legkiválóbb darabja, a Bhágavata-purána és Csaitanja filozófiája a valóság ötödik dimenzióját is feltárja. Ez az aprakrita szint, ahol az Abszolút Istenség olyan fényben tűnik föl, ami fölöttébb hasonlatos az evilági viszonyokhoz, csakhogy teljes mértékben transzcendentális. Ama lelki realitás úgy viszonyul az anyagvilághoz, mint egy partmenti fa a víz színén fejjel lefelé álló tükörképéhez. A tükörkép-fa szinte teljesen egybevág az eredetivel, mégis minden a feje tetején áll: a fa törzse van felül, koronája pedig alul. Ilyen feje tetejére állított, s ezért illuzórikus valóság a miénk is, mert a legnemesebb eszmények, érzések és érzelmek is hiányosan, torzan mutatkoznak meg. Az aprakrita transzcendens birodalma a legteljesebb vallásos koncepció hona, ami tökéletes harmóniába olvasztja az anyagi teremtésben torzan tükröződő eszményeket. Az Abszolút tényleges ismerete felöleli a realitás minden síkjának ismeretét. A kihasználás és lemondás különböző síkjaival szemben itt az odaadás, a transzcendentális szolgálatkészség uralkodik. Itt minden szó egy dal, minden lépés egy táncmozdulat, a víz valóságos nektár s a föld lelki csodakövekből áll. Eme legfelsőbb síkra az istenszereteten keresztül vezet az út, s itt már nem az isteni fenség, a hatalom és a végtelenség uralkodik, hanem a fesztelen, meghitt kapcsolatok egyéni individuum és Abszolút individuum között.
2003/36.
