Nyolc instrukció (Siksástakam) 2. rész

Folytatjuk a Csaitanja-féle áhítatos istenszeretet (bhakti) iskola egyik alapvetését jelentő misztikus teológiai vers elemzését. Srí Csaitanja (1486-1534) a bengáli középkor nagy vallásos föllendülésének vezéralakja. A többi nagy vallásalapítóhoz hasonlóan ő sem összegezte tanait – ezt a munkát követői, tanítványai végezték -, ám életrajzírói összegyűjtötték a közvetlenül tőle származó és a neki tulajdonítható tanításokat.

Krsnadász Kavirádzs (†1582), az egyik legátfogóbb, filozófiailag és történetileg is legjobban dokumentált életrajz szerzője gyakran olyan verseket ad Csaitanja szájába, amiket csak eltávozása után írtak meg a tanítványai. Ez jelzi a tanítványok hűségét, akik a Csaitanjától hallottak szellemében összegezték a tanítást, vagy egyenesen az ő szavait foglalták verseikbe. Jóllehet Krsnadász személyesen nem találkozott Csaitanjával, olyan kortársak elbeszéléseiből és feljegyzéseiből rekonstruálta az eseményeket, akik személyes követői voltak. Csaitanja halála után mintegy ötven évvel, 1581-ben íródott a Csaitanja-csaritámrta, Krsnadász Kavirádzs főműve, majd maga is távozott az árnyékvilágról.

A Siksástaka nyolc verse egybehangzóan hirdeti az Istenhez fűződő kapcsolat, a módszer és a lelki távlat hármas elvét, s részletezi az önmegvalósítás módszerét. A korábbiakban elemzett első vers átfogóan ismerteti a rajongás és a lelki fejlődés egyes lépcsőfokait, majd az ötödik verssel bezárólag Csaitanja az Istenhez fűződő kapcsolat tudományát tárgyalja. Ez az első öt vers a rajongás elemi gyakorlatait sorakoztatja fel. A Csaitanja követői által részletezett rajongó istenszeretet két szakaszra tagolódik: a szabályszerű és a spontán gyakorlatra. Az előbbivel az első öt vers foglalkozik, az utóbbi témát – ami egyben a végső cél is – a további három vers taglalja.

A szabályszerű odaadás is további két szakaszra oszlik: előírások szerinti (vaidhi) és példakövető (rágánuga). Az első, bevezető, valóban elemi szinten a szabályok, tiltások és előírások követésében merül ki a bhakti gyakorlása. Tekinthetjük ezt a gyakorlati filozófiának is, amely az ember testi dimenzióját fegyelmezi, tisztítja meg. Ez a vadállat megszelídítése, a hamis öntudat legyőzése. A kitartás és fegyelmezettség sikerrel jár, a csapongó figyelem összpontosíthatóvá válik, az anyagi vágyak csillapulnak, az ember rosszabbik énje legyőzhetővé lesz. A rigorózus gyakorlatok, a hithű szabálykövetés ugyanakkor nem végcél, hanem eszköz a magasabb eszmény elérésében. Szent Ágoston mondja, hogy „az ember ne használja a törvényt a megérkezés eszközeként, mikor már célba érkezett.” Ez már a magasabb filozófia, amely a lelket kapcsolja össze Istennel. Ez a csatlakozás a körtánchoz, a tiszta öntudat kibontakoztatása.

A hosszadalmas és bonyolult szabálykövetés mellett a másik tisztító folyamat a még mindig eleminek számító példakövetés. Ez olyan megtisztult, lelkileg megvilágosodott személyek követését jelenti, akik rendelkeznek az isteni ragaszkodással. Ilyenkor a hívő választott példaképét követi, annak tanácsai, gyakorlata szerint, a személyes elkötelezettség nyomán alakítja életét. Itt nem az előírások, hanem a személyes vonzódás játssza az irányító szerepet. De akár egyik, akár másik módszert tekinti követendőnek az ember, a cél mindkét esetben a spontán rajongás elérése. Ezt a fejlődési utat veszi sorra Csaitanja verse.

2. vers
námnám akári bahudhá nidzsa-szarva-saktisz
tatrárpitá nijamitah szmarané na kálah
etádrsí tava krpá bhagavan mamápi
durdaivam ídrsam ihádzsani nánurága

námnám – neveké (többes szám, birtokos eset); akári – lett készítve (passzív aoristos E/3); bahudhá – változatosan, gyakran, sokféle formában (bahudhá kr – közzétesz); nidzsa – saját;
szarva – minden; saktih – hatalom, erő, képesség energia; tatra – ott, azért, abban,; arpitá – a befoglaltak, az átadottak; nijamitah – korlátozott, uralt, fegyelmezett, szabályozott; szmarané – emlékezésben; na – nem; kálah – idő; etádrsí – ilyen, ehhez hasonló; tava – a tied; krpá – kegy, szánalom, könyörület; bhagavan – óh, Uram; mama – enyém; api – habár; dur-daivam – rossz sors, balszerencse; ídrsam – ilyen; iha – itt, most (a szent névben); adzsani – született (ösvény); na – nem; anurága – ragaszkodás, hűség (pirosság, vörösség)

A sokféleképpen való neveké minden hatalmad, az emlékezésben nem szab korlátot az idő. Ilyen a te kegyed, Uram, de balszerencsémre nem született (bennem) ragaszkodás.

A sokféle szó Isten elsődleges, illetve másodlagos neveire utal. Az előbbiek közül például a Krsna, Gópínáth az Isten szeretői hangulatára utalnak, míg mások – Ráma, Vászudév, Naraszimha – fenséges, tekintélyt parancsoló megnevezései. A másodlagos nevek – mint Brahman, Paramátmá s egyebek – részleges, elkülönült megnevezések, az Úr hatalmát is csak töredékes mértékben hordozzák, míg az elsődleges nevek nem különböznek az Úr lényétől, személyétől, s minden energiájával fel vannak ruházva. A transzcendens harmóniában a megnevezett nem különbözik a megnevezéstől.

A védai mantrák zengése szigorú szabályokhoz kötött az alkalmas időt, a gyakorló jogosultságát s egyéb tényezőket illetően, a szent név mantrák azonban kötetlenek és szabadon alkalmazhatók. Kegyelmi alapú a szent név meditáció. Objektív részről az isteni kegy kiáradása, szubjektív részről pedig annak befogadása a szükséges feltétel. A ragaszkodás (anurága) kifejezés a bhakti magasabb szintjeit is sejteti, mert másik jelentése nagyfokú vonzalom, a vörös jelentéstartalom pedig az isteni rajongás szenvedélyes voltára is utal.

3. vers
trnád api szunícséna tarór api szahisnuná
amániná mánadéna kírtaníjah szadá hari

trnát – fűszálnál (fűszál miatt, eredethatározói összehasonlítást is kifejez); api – mint; szu-nícséna – nagyon alacsonyan lévő, jelentéktelen; taróh – fánál; api – mint; szahisnuná – béketűrőn, türelmesen; amániná – szerényen; mánadéna –tiszteletet adóan; kírtaníjah – dicsőítendő; szadá – mindig; harih – Hari

A fűszálnál is alázatosabban, a fánál is türelmesebben, szerényen, s a tiszteletet megadva dicsőítendő mindig Hari.

Ebben a versben a lelki élet gyakorlásának kulcsát fogalmazza meg Csaitanja, az alázatot. Úgy tartják, ezt a verset a hívő embernek emlékeztető nyakláncként kell viselnie. A természeti példák a változó kulturális viszonyok mellett is érvényben maradnak, a fűszál mindenütt a szerénység, alázat szimbóluma, a fa pedig a béketűrés nagy jelképe. Az emberi képességeket a fűszál helyzetével egybevetve a tanítók a fűszálat tartják értékesebbnek, mert az mindig helyesen cselekszik: nem csap vissza, ha rátaposnak. Miért a fa a béketű¬rés példája? Ha senki nem locsolja, a fa nem kö¬ve¬¬telőzik, ha valaki le¬tépi leveleit, letöri ágait, vagy akár kivágja, csak hallgat, nem tiltakozik.

Az emberi értelem azonban a legtöbb esetben az abszolút jóval szemben rossz felé törekszik, s megvan benne az ellenke¬zés hajlama. Ráadásul az ember úgy van megalkotva, hogy a lelki öngyilkosságot kísért¬i, a hitetlenség, illetve önhittség formájában. Az emberek többsége saját nagyságának illúziójában él. Az önhitt ember képtelen fölismerni parányiságát s a béketűrés sem tartozik erényei közé. Följebbvalóira irigykedik, az egyenrangúakat bírálja, alárendeltjeivel pedig igazságtalan. Azonban a lelki fejlettség alapvető jele az alázat. Az ilyen embert nem fűti személyes becsvágy, noha jómaga mindenkit tisztel. Az Isten iránti tisztelet itt kapcsolódik össze az élőlények tiszteletével, egyik nélkül nem teljes a másik. S bár a Csaitanja-féle bhakti nem az istenfélelmen alapul, hanem a spontán rajongást célozza, a lelki gyakorlatokat mégis áthatja az áhítat igénye, a témát megillető tisztelet. Ez kvalifikálja az embert a magasabb tudatsík elérésére, aminek jele a folytonos dicsőítés. Itt az újszövetségi „imádkozzatok szüntelenül” (1 Thess. 5.17.) felhívás párhuzamára lelünk. A folytonosság, valamint az önzetlenség elengedhetetlen követelmény a lelki gyakorlatok során, s ez teszi lehetővé a megszakítatlan meditációt, a magasabb tudatsík gyakorlati megvalósítását. Ez ugyanakkor nem jelent feltétlenül tétlenséget a világ szempontjából, mert a magasabb tudatsíkon meggyökerezve az ember hétköznapi feladatainak is lelki módon tud eleget tenni. Nem az aktivitásról mond le, hanem az anyagi ragaszkodásról. Ez pedig már misztika, mert aki a cselekvésben tétlenséget és a tétlenségben cselekvést lát, az értelmes az emberek között, s az ő helyzete még akkor is transzcendentális, ha mindenféle tettet végez (Bhagavad-gítá 4.18.)

A bölcsek megállapítják, hogy a lelki folyamatok eredményes gyakorlásához négy tulajdonságra, alá¬zat¬ra, könyörü¬le¬tes¬ségre, tisztelettudásra és a becsvágyról föladására van szükség. Soha sehonnan ne várjunk megbecsülést, ne keressünk semmilyen pozíciót, ugyanakkor belátásunk szerint tiszteljünk min¬denkit.

4. vers
na dhanam na dzsanam na szundarím kavitám vá dzsagad-ísa kámajé
mama dzsanmani dzsanmanísvaré bhavatád bhaktir ahaitukí tvaji

na – nem; dhanam – vagyont; na – nem; dzsanam – embert, követőket; na – nem; szundarím – szép nőt, bájos asszonyt; kavitám – költészetet, bölcsességet, megbecsülést; vá – vagy; dzsagat-ísa – a mindenség Ura; kámajé – vágyom; mama – enyém; dzsanmani – születésben, teremtésben, létezésben; dzsanmani – létezésben; ísvaré – Isten iránt; bhavatát – akit elnyert; bhaktih – odaadás; ahaitukí – indokolatlan; tvaji – irántad

Óh, Mindenség Ura, nem (kívánok) vagyont, követőt, szép nőt vagy megbecsülést, születésről születésre csak irántad, a szeretett Isten iránti indokolatlan odaadásra vágyom.

A hindu hagyomány éppúgy három nagy buktatót jelöl meg a lelki életben, mint a keresztény szerzetesek fogadalma. Ez utóbbi szerint a nincstelenség, a szűziesség és a szent engedelmesség a szerzetes három fő ékessége, a szintén aszkétarendbe tartozó Csaitanja pedig a vagyon, a nők, illetve a megbecsülés csábítását említi föl. A tárgyiasult csábításnak – javak, testi élvezet – könnyebb ellenállni, mint a finom formában jelentkező hírnév, megbecsülés vonzásának, a belőle meríthető élvezetnek. A megbecsülés (kavitá) árnyalt és összetett fogalom, jelenthet költőiséget (a kavi, költő szóból), megdicsőültséget, bölcsességet, valamint az ebből fakadó üdvösséget, felszabadulást. Ennek fényében a vers elemei a hindu hagyomány által megfogalmazott emberi életeszmények szempontjából is értelmezhető. Csaitanja verse tehát az aszkétákra s a házasemberekre leselkedő csapdákat is sorra veszi. Ez utóbbiak esetében a vallásos elvek, a világi gazdagság, a családi-rokoni kapcsolatok vagy a tekintély, világi megdicsőülés jelenthet veszélyt.

A vagyon, a követők, a nők és a tudás a négy emberi életcél – a kötelesség vagy törvény-vallás, az anyagi gyarapodás, az érzékiség és a születés-halál körforgásából kivezető ideiglenes üdvösség – szimbóluma. Ezeket az életcélokat Csaitanja a rajongó istenszeretet vágyának izzásában képes meghaladni, s egyben a világi boldogulást és a lelki üdvösséget ötvözni óhajtó hétköznapi vallásosság kritikáját is adja.

5. vers
aji nanda-tanudzsa kinkaram patitam mám visamé bhavámbudhau
krpajá tava páda-pankadzsa-szthita-dhúlí-szadrsam vicsintaja

aji – óh, Uram (gyöngéd megszólítás; kérlelő, meggyőző szócska); nanda-tanudzsa – Nanda fia (Nanda testéből született); kinkaram – valamit csinálót, hasznost, szolgát; patitam – bukottat, elesettet; mám – engem; visamé – rettentőben; bhava-ambudhau – a létezés óceánjában; krpajá – könyörületesen, kíméletesen; tava – tiéd; páda-pankadzsa – lótuszláb; szthita – tartózkodó, ott lakó; dhúlí-szadrsam – porszemhez hasonlatos; vicsintaja – fontold meg, gondolj rá, vedd figyelembe

Óh, Nanda kisfia, e bukott szolga a létezés félelmetes óceánjában (van), fontold meg kérlek, s (tedd) lótuszlábadnál lévő porszemhez hasonlatossá!

Csaitanja a Krsna-imádat hirdetője volt. Az istenhiten belül a Krsna-koncepció a szépség és szeretet vallása, a misztikus szeretetfilozófia felsőfoka. A lélek és Isten szerelemben való egyesülése nem a tantrai gyakorlatok szexuálmágiája, hanem a magasztos, testiségtől tiszta istenszeretet. A Csaitanja-féle bhakti sajátsága a rasza-elv, vagyis az Istenhez fűződő kapcsolatok tudománya, melynek spektruma a semleges érzülettől az eksztatikus szerelem-mámorig tart. E vers a skála negyedik fokán elhelyezkedő szülői érzületet említi, Isten fiúságát. Nanda a Vrndávani pásztornépek királya volt, kinek családjában Krsna a gyermekéveit töltötte. Ezt az intim, családias viszonyt igen magas fokú istentudat és –szeretet alapozza meg. A jógík és aszkéták absztrakt meditációja helyett fölöttébb emberi körülmények övezik az Istent, így a szeretetkapcsolat igen magas foka élhető át. Isten fiúsága az oltalmazott állapotot is jelzi, s az Istent is oltalmazó földi atya oltalma minden hívő számára menedék.

Az isteni elkötelezettség híján az egyéni lélek kiesik a harmóniából, s bukott helyzetbe, az anyagi létóceánba kerül. Bukott helyzetében az ember megfeledkezik lelki identitásáról és szolgálatkészségéről. Az óceán éppúgy metaforája a gyámoltalanságnak és reményvesztettségnek, mint a lelki boldogságnak, az egyik esetben a végtelenség, a másik esetben a kimeríthetetlenség képzetét keltve. A létóceán másik szimbolikus neve a szamszára, létkörforgás, a születés és halál ismétlődő körfolyamata. Az istenszeretet legyőzi a szamszára rettenetét, hiszen a magasabb isteni elkötelezettségben születésről születésre a szolgálatért fohászkodik Csaitanja. E szolgálat isteni oltalmába történő beemelés, a menekvés a fuldoklástól a megtérés-élmény fölszabadító eufóriáját sejteti. Ennek szubjektív, elvi feltétele a vágy és hit, gyakorlati vetülete a meghódolás, objektív feltétele pedig az isteni kegy kiáradása. A szolgálatkészség csak ezt követően bontakozhat ki. A lótuszlábak pora kifejezés költői eszközökkel fejezi ki a Csaitanja-féle bhakti ontológiai igazságát, miszerint az egyéni lélek Isten energiájának parányi szerves része.

Amíg az ember megtisztulva vissza nem nyeri eredeti lelki azonosságát, a nemkívánatos vágyak nyoma még megmarad szívében. Így a végső célt s a tökéletességet is beárnyékolják a tisztátalanságok. A tisztulásban az első lépés az Istenhez fűződő kapcsolat felismerése. A nemkívánatos vonásoktól megtisztulva a tántoríthatatlan szolgálatkészség következik, majd az ember meditációja során önkéntelenül is megszólítja Istent. Ez az elsődleges vágyódás, amit a spontán vonzalom kialakulása követ. Ennek nyomán Krsna rejtett, titkos kedvtelései minden különösebb erőfeszítés nélkül önként feltárulkoznak. Ez az isteni boldogság spontán síkja. A végső tökéletesség a rajongó istenszeretet, ami csak az előző három fokozat után nyilvánul meg.

2. Kedves Uram! Egyedül szent neved áldást hozhat minden élőlényre. Ezért milliónyi a Te neved, mint például Krsna, Góvinda, melyek révén felfeded magad. Az összes transzcendentális energiáddal felruháztad szent neveidet, melyeket minden különösebb szabály és előírás nélkül lehet zengeni. Indokolatlan kegyed folytán isteni hangként szálltál alá, de nagy szerencsétlenségemre én mégsem vonzódom szent neveidhez.

3. Aki alázatosabb a fűszálnál, béketűrőbb a fánál, és minden tiszteletet megad másoknak anélkül, hogy ezt magának elvárná, az méltó arra, hogy szüntelenül zengje Krsna szent nevét.

4. Kedves Uram, sem vagyont gyűjteni, sem követőket toborozni nem kívánok; szép nőkre, hírnévre s üdvözülésre sem vágyom. Egyedüli óhajom, hogy születésről születésre önzetlenül, odaadással szolgálhassalak téged.

5. Óh, Nanda Mahárádzs fia, jóllehet örök szolgád vagyok, saját rossz tetteimnek köszönhetően a születés és halál rettentő óceánjába kerültem. Kérlek, emeld magadhoz ezt az elesett lelket, s tedd egy atommá szentséges lótuszvirág lábaidnál!

37/2004.
B. K. Tírtha