Vélemények a szanszkrt nyelvről

A szanszkrt ősiségéhez nem fér kétség, de sokan megkérdőjelezik, vajon India őshonos nyelve-e a szanszkrit, vagy pedig külföldi behatolás eredménye? Ez olyan vitás kérdés, ami a kezdetektől fogva jellemzi a nyugati indológiát.

A bevándorlás elmélet

Az árja hódítás elmélete tulajdonképpen arra szolgált, hogy az elfogult angol gyarmatosítók a tudomány eszközeivel is leigázzák azt a népet, amelynek a Brit Birodalom annyit köszönhetett. A fehér ember felsőbbrendűségét egy tudósokból, hittérítőkből, katonákból s hivatalnokokból álló sereg volt hivatva bizonyítani. Egyesek a hindukat állati szinten vegetáló ostoba népségnek nevezte, mások marhahúsevő klubokat létesítettek a vegetárizmus aláásására, vagy éppen indus tudósokat vásároltak meg saját céljaikra. Ide tartozott az a vonulat is, miszerint a Védák mantráit sámánista rigmusoknak nevezték, s a legelismertebb tudósok azzal a kimondott szándékkal kezdték vizsgálódásukat, hogy az indiai kultúra primitívségét s a kereszténység felsőbbrendűségét bizonyítsák.

Így nem csoda, hogy az indiai kultúra mindama jelenségét, aminek értékét nem lehetett eltagadni, igyekeztek úgy feltüntetni, mintha külföldről érkezett volna.

Így – mondják – a szanszkrt sem indiai, hanem úgynevezett árjan nyelv, a bevándorlók által Indiába hozott nyelv, kultúra, civilizáció, jóllehet az árjan kifejezés nép, faj, vagy nyelv jelentésben ismeretlen a szanszkrtban, itt egyszerűen műveltet, erkölcsöst, védakövetőt jelent. Ugyan senki sem látta az árjanokat, mégis vizsgálják nyelvüket, kultúrájukat, sőt a „proto-indoeurópai nyelvet” is, amelyből a szanszkrt mellett a többi nyelv is származott volna. Csakhogy ilyen alapon azt sikerült bizonyítani, hogy ez a sosem látott nép ismerte a vajat, de nem tudták mi a tej, ismerték a havat, de nem ismerték az esőt stb.

Monier-Williams szótárszerkesztő véleménye sem nyújt szilárdabb támpontokat: „Az árjan nyelvek – melyek közül a szanszkrit a legidősebb nővér, az angol pedig az egyik legifjabb – egy közös, de névtelen és ismeretlen őstől származnak, melynek otthonát valahol Közép-Ázsiában nem lehet teljes bizonyossággal megállapítani, bár e helyet vélhetőleg Baktria (Balkh) és Szogdiana vidékére kell helyeznünk, vagy pedig Bokhara, illetve az Oxus-folyó első medrének közelébe. Némely német teoretikus szerint az árjanok bölcsője a dél-orosz sztyeppéken ringott. Mások fantasztikus módon Észak-Európába helyezik, de a legtöbb tudós mégis egyetért azzal, hogy „valahol Közép-Ázsiában” keresendő. Az árjan nyelvek eme ázsiai és európai fejlődése okán nevezik őket indo-európai nyelveknek.”

Elfogult vélemények

Benjamin Walker a Hindu Wolrd című művében így ír: „…a szanszkrt kb. Kr.e. 300 táján keletkezett (sic! talán azért, mert ekkortájt élt Pánini, aki az egész nyelvet összefoglaló hatalmas nyelvészeti munkáját megírta?), a védikus nyelv dekadens formájának tovább bonyolítása. A szanszkrt csodás és változatos hangeffektusait a hangzóváltozás adja, így alakul ki durva verbális melódiája. Olyan ez, mint az indiai elefánt, a váltakozó kádenciák dörömbölő ritmusával. A szanszkrt lehetővé teszi hosszú szóösszetételek kialakulását, melyben a hangok rendkívül konfúzus módon vannak ellentétbe állítva egymással. Aki nem szokott hozzá a szanszkrt súlyos zakatolásához, az durvának és minden finomságot nélkülözőnek találja.”

Ennek az állításnak a képtelenségét egy példával szeretném illusztrálni. A bhakti misztikus költészetének egyik remekét, a Dzsajadévtől származó Gíta-Góvindát idézem, előbb a szanszkrt eredeti magyar kiejtésű átírását, majd Weöres Sándor briliáns fordítását!

lalitalavangalatáparisílanakómalamalajaszamíré
madhukaranikarakarambitakókilakúdzsitakunydzsakutíré
viharati haririha szaraszavaszanté
nrtjati juvatidzsanéna szamam szakhi virahidzsanaszja duranté (27)

Szegfüvirágleheletzuhatagos-örömillatu délövi szélben
Fülemüleszavu kusza méhzizegésü lugas susogó sürüjében
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott íme táncol a vadörömü lánykaseregben.

Pusztán e vers lüktetését átérezvén nagyfokú esztétikai élvezetet meríthetünk, s ha ismerjük a rendkívül artisztikusan kifejezett misztikus tartalmat, az tudatunk felszabadításában is segít. A költemény további témája a rasza tánc, Krsna találkozása, tánca a pásztorlánykákkal. A tánc lüktetése zene önmagában.

A továbbiakban Walker tagadja, hogy a szanszkrt valaha is beszélt nyelv lett volna. A ‚modern hindu reformerekre’ hivatkozva támogatja, hogy végre hagyják el a szanszkrtot, mint a gondolat kifejezésének eszközét. Rámmóhan Rój írta: „A szanszkrt annyira nehéz, hogy szinte egy egész élet szükséges az elsajátításához, közismerten a tudás elterjedésének egyik sajnálatos akadálya volt…”

Ezzel szemben a szanszkrt Indiában évezredeken át a lingua franca – a kommunikáció nyelve volt. A hindu bölcselet eszményeit a tudós tanítók szanszkrt nyelven jegyeztek föl. India politikai függetlenségének kivívása után – Bhaktivédánta Szvámí véleménye szerint – a szanszkrtot kellett volna az ország hivatalos nyelvévé tenni, de ez nem így történt. Bár hajdanán Indiában a tömegek nem ismerték a szanszkrtot, az írott nyelv mégis ez volt. Ennek köszönhetően az irányító rétegek között erős volt a kulturális összetartozás érzése. A beszélt nyelvek vidékenként váltakoztak, de a közös írott szanszkrt nyelv kulturális egyesítő ereje folytán mégsem létezett provincializmus vagy szűklátókörű rivalizálás.

Walker szerint a korai szanszkrt írások legföljebb az emberiség primitív korszakának vizsgálatára alkalmasak. A szanszkrt tudományosság hajdani fő korifeusa, Max Müller kijelentette: „nem tartom többre az ősi indiai irodalmat, mint a bennszülött népek meséit, mondáit és dalait. Csak azt mondhatom, hogy a Védákban a kezdeteknek, s az értelmes kezdeteknek egy közelebbi képét kapjuk, mint a hottentották és a busmanok vad invokációiban. S a komoly tudós ugyan elismeri, hogy a szanszkrt irodalom darabjai csinosak és vonzók, mégsem jutna eszébe, hogy a görög, latin, itáliai, francia, angol vagy német irodalom mellett egyáltalán helyet biztosítson azoknak.”

Egy másik reformer, Aurobindo, a huszadik századi költő-filozófus más szemléletet képvisel: „A szanszkrt nyelv ősi, klasszikus alkotásai mind minőségükben, mind terjedelmükben, kiválóságukban, őseredetiségükben, erejükben és szépségükben, tárgyukban és szerkezetükben, nagyszerűségükben és igazságukban, szavaik szépségében, szellemük magasságában és tágasságában egyaránt a világ legnagyszerűbb írásai közé számítanak. Maga a nyelv, a szakavatottak egybehangzó véleménye szerint az egyik legnagyszerűbb, legtökéletesebb és bámulatosan kielégítő nyelvi eszköz, amit az emberi elme valaha is alkotott. Egyszerre fennkölt és édes, hajlékony és erőteljes, világosan formált, telt, vibráló és finom. A szanszkrt jellege és milyensége önmagában is jól tükrözi annak a népnek a jellemét és tulajdonságait, amely ezen a nyelven fejezte ki gondolatait, s fényt vet arra a kultúrára is, amelynek közvetítő közege volt.”

A szanszkrti nagyrabecsülése

A védikus irodalom a Rg-védával kezdődik (kb.Kr.e. 1500), felöleli a többi három Védát (Jadzsur, Száma s Atharva), a Bráhmanákkal, Upanisadokkal és Szútrákkal egyetemben. A poszt-védikus irodalom Manu törvénykönyvével kezdődik (kb. Kr.e. 500), melyhez egy sor egyéb törvénykönyv kapcsolódik. A védikus irodalomhoz tartozik továbbá a hat filozófiai rendszer irodalma, a hatalmas nyelvtantudományi anyag, az áradó epikai művek, a lírai, erotikus és didaktikus költemények, a níti-sásztrák tanmeséi és apothegmái, a drámák, a matematikai, retorikai, prozódiai, zenei, orvosi értekezések, majd a tizennyolc Purána, az Upapuránák és a későbbi tantrák, melyek a modern vallásmitológia tárházaként érdemelnek figyelmet.

A történetírást leszámítva aligha akad olyan szakterület, ahol nem a szanszkrt források a leggazdagabbak, az ókori világ bármely nyelvét vizsgáljuk is. India tudós panditjai állítólag tízezres nagyságrendű forrásanyagot tudnak felsorakoztatni.

Az európai forrásokhoz viszonyítva az indiai anyagok terjedelme is bámulatos. Vergilius Aeneas-a 9.000 sorból áll, Homérosz Iliásza 12.000 sorból, az Odüsszeia 15.000 sorból, míg a Mahábhárata című szanszkrit eposz legalább 200.000 sorból, a Harivamsa kiegészítést nem számítva. Az ind művek a természet költői leírásában vagy a jellemábrázolásban sem maradnak el a görög-római klasszikus irodalom remekeitől, s morális apothegmáinak bölcsessége, mélysége és tanulságossága pedig egyenesen páratlan.

Emellett a hinduk igen fejlett tudományosságot értek el az asztronómia, algebra, aritmetika, botanika és az orvostudomány terén, mit sem szólva nyelvtantudományi elsőbbségükről, s művelték e tudományokat jóval azt megelőzően, hogy az ókori európai népek ebbe belefogtak volna.

Rácz Géza

2004/37.