Lelki útmutatás, avagy félrevezetés?

Könyvtárnyi irodalma van ma már a guru kérdésnek. Dicsőítő eulogizmusok és vitriolos támadások váltják egymást, sokszor a hihetetlen elfogultság, máskor az ismeretek hiánya és a rosszindulat nyomán formálódnak a vélemények. Pedig talán itt is az arany középút jelenti az egyensúlyt.


Hogy mennyire fontos szerepet játszik a személyes példa az emberek lelki fejlődésében, azt jól mutatja a hiteles személyek nyújtotta követhető norma lelkesítő ereje, vagy a másik oldalon a csaló guruk, vagy erkölcstelen papok által kiábrándított emberek sokasága.

Jóllehet a tanító, vezető, példakép, mester, lelki atya vagy guru fogalma és funkciója elsősorban szellemi, spirituális vallási képzeteket kelt, valójában a guru-elv egyetemes fontosságú. Ahhoz, hogy valamiben mester lehessen az ember, növendékként mester mellé kell szegődnie. Amióta világ a világ, érvényes ez a tradíció: anyánktól tanulunk meg beszélni, apánktól tanulunk tisztességet – ők az első guruink. A tényleges spirituális autoritás azonban több ennél. Az igazi mester egyszerre apa és anya, jó barát és szellemi társ. A közismert megfogalmazás szerint a guru olyan fény, aki képes másokat is megvilágosítani.

A legtöbb embernek nélkülözhetetlen szüksége van egy követhető példára, mert nagyfokú benne az azonosulási vágy. A gyermekkorban oly hasznos utánzás sokáig kísér bennünket, olykor felnőtt korban is. Demonstrációs effektusnak nevezik azt, amikor tudatosan vagy öntudatlanul választott példaképeit követi az ember: akár gesztusait, hanghordozását, ízlését és szokásait is átveszi, szinte átragadnak rá. Mindez bizonyos mértékig helyeselhető, mert a jó példa hiteles követése eredményre vezet. A hiteles követés azonban nem azonos a szolgai utánzással. Azt tanácsolják, ne eszményképünk viselkedési sémáit próbáljuk ismételni, hanem példája intenzitását, erejét igyekezzünk átültetni saját életünkbe.

Valójában minden vallásban, szellemi iskolában, a tudományokban, sőt a hétköznapi életben és az állatvilágban is megtalálható a guru-elv, valamint az áthagyományozás tradíciója. India egyes vallásai egyenesen Istenig vezetik vissza tanítóik láncolatát, a buddhizmus a pátriárkák tradícióját tarja nyilván, a katolicizmusban ott a pápák sora, az antik filozófia egy fantasztikus példája a Szókratész – Platón – Arisztotelész hármas, mint mesterek és növendékek. A tudomány fejlődését reprezentálja például a Newton, Galilei, Einstein sor, zoológiai példaként pedig megemlíthetjük, hogy a kutyakölyköt is az anyja tanítja meg enni, tisztálkodni, szolgálni. Konkrét értelemben a guru mégis lelki funkció.

„Aki szeretné megismerni az Abszolút Igazságot, feltétlenül keresse egy lelki tanítómester oltalmát, s hallgassa tanítását. A guru nem különbözik a Legfelsőbbtől, annak testet öltött megnyilvánulása (prakása vigraha), ezért képes megmutatni odaadó tanítványának a végső igazságot. Föltárja tanítványa előtt a módszert, ahogyan istenélményre tehet szert, ezért a növendék először mestere előtt ajánlja hódolatát, s tudakozódjon alázatosan az önvaló, a lélek, valamint Isten természete felől, az élet célja és elérésének útja-módja felől, valamint az illúzió, vagyis a lelki megértést akadályozó tényezők természete felől. A növendék szolgálatkészen közeledjék a mesteréhez. Elengedhetetlen a guru utasításainak figyelmes végighallgatása, megfontolása, majd pedig követése.” – írta szvámí B.P. Puri, a közelmúlt egyik jeles vaisnava guruja.

Mint bármely vezető pozícióban, guruként is többféle vezetői stílus érvényesül. Az autokrata guru inkább tekintélyét latba vetve, olykor hatalmát alkalmazva igyekszik uralni a helyzetet, a segítő, szolgáló típus pedig felkarolja, ösztönzi a lelki fejlődés szempontjából kedvező egyéni kezdeményezéseket. A kompetencia-különbség adja a guru tekintélyét, mégsem szerencsés, ha mester és növendék viszonyát az – akár tudat alatt – kierőszakolt tekintélyelv uralja.

A guru elsődleges vonása az, hogy képes eloszlatni növendéke kételyeit. Csakhogy ez is történhet hamis és igaz módon. A kétely hamis eloszlatása lehetséges hatalmi szóval, félelemkeltéssel, a tekintélyelv alkalmazásával, a tudáskülönbség fitogtatásával, vagy akár negatív előjelű akaratátvitellel. Ezzel szemben a tényleges segítség a türelmes tanítás, illetve a rávezetés, a meiotika, a bábáskodás módszere, amit például Szókratész oly kiválóan alkalmazott.

Számos fontos tény nem az Írások tanulmányozása vagy személyes kontempláció révén tárul föl, mert ezeket a megvilágosodott tanítók láncolata őrzi, adja tovább. Az átörökítés csak arra alkalmas, tiszta, szent közvetítőkön keresztül mehet végbe. A guru az eleven láng, aki fellobbantja a növendék lámpását, amit feltöltött a tan olajával. A tan vagy a szent meditációs formula, a mantra verbális ismétlése nem elegendő, a guru által képviselt szellem kell átitassa azt. (Gondoljunk csak bele, ha 1848-ban Petőfi nem szavalja el személyesen a Talpra magyart, hanem csak nyomtatásban jelenik meg, meglehet mindenki szépen hazament volna.) Ezért guru nélkül nincsen felavatás. Jónéhány bonyolult, vagy akár veszélyes meditációs technika, valamint életszabály ismeretes, amik eredményes gyakorlásához szakavatott és tapasztalt vezetésre van szükség. A guru a tanítványi láncolat előző mestereit, illetve alapítóját, végső soron pedig Istent képviseli.

Mivel a guru-tanítványi kapcsolat általában igen erős kötelék, mély érzelmi alapú összeköttetés, érdemes alaposan vizsgálódni a kérdésben. Nagy egyházak dogmatikai csatározása folyt arról, vajon szükség van-e az ember és Isten közötti közvetítőre? Egyszerre helyes az igenlő és a nemleges válasz is. Ameddig tudatlan, hitgyönge és vak az ember, nagy szüksége van a hiteles vezetésre, amikor pedig felnyílnak szemei, minden érdemes személyben mestereit fogja látni.

Általában szükséges a guru, aki beavat a tradícióba, a rítus és a személyes tanítás segítségével lebontja és eltemeti a növendék régi énjét, és segíti az új, a spirituális identitás felépítését. Mindemellett Dzsíva Gószvámí, a középkori vaisnava tudós azt írja: Isten szent nevének transzcendens ereje mellett minden egyéb rítus eltörpül, s így nincs alapvető szükség a beavatásra sem (!). Mégis, mivel az emberek java része rossz szokásoknak hódol s a testi közeg miatt képtelen koncentrálni, ezért a szent tanítók szabályozó elveket fogalmaztak meg [ide tartozik a guru általi beavatás is]. Amikor nincs sem testi, sem mentális torzulás, nincs szükség fölavatásra. (Bhakti-szandarbha 285.) Mivel azonban e követelménynek alig-alig felel meg valaki, szükséges a lelki vezetés, tanácsadás. A hiteles mester nem önmagát állítja előtérbe, hanem növendéke lelki fejlődését, kibontakozását tekinti elsődlegesnek. A mesteri fokon álló tanító nem megitat, hanem elvezet a forráshoz, nem növendéke orra alá dugja az Abszolút Igazságot, hanem rávezeti, hadd ismerje fel ő azt saját magának. Nem halat ad növendékének, hanem hálót, vagyis nem bebeszéli neki, mit kell éreznie, hanem olyan eszközöket ad a kezébe, amivel egész életében eligazodhat.

De hogyan lehet megkülönböztetni a hiteles lelki tanítómestert a szélhámostól? A szakértők eleve kijelentik, hogy csaló guru nem létezik, mert vagy guru az illető, vagy csaló. A guru csak jó lehet, mert ha nem az, akkor nem is guru. A guru ugyanis isteni funkció, ami kétféleképpen nyilvánul meg az ember számára: mint belső útmutató (lelkiismeret, szívbéli guru) és mint emberi formában megjelenő, személyes tanítómester. Ezt a külső guru-aspektust is ki kell tágítani, hiszen a szent hagyomány számos történetet ismer, amikor akár alacsonyabb társadalmi állású emberek, prostituáltak, sőt állatok töltötték be a tanítói szerepet.

Aki arra tanít, hogyan ismerhető meg Isten, s hogyan lehet őt szeretni, lelki tanítómester, minden egyéb feltételtől függetlenül. A szélhámosok azonban visszaélnek az emberek lelki igényével és azonosulási hajlandóságával, magukat állítják isteni helyzetbe a profit, adoráció és distinkció reményében. A guru nem lehet ámokfutó, de a tanítvány se legyen alvajáró.

Bármiféle meggyőződés követéséhez szükséges egyfajta jó értelemben vett fanatizmus – nevezzük ezt lelkesedésnek -, ami felemel, kibontakoztat, átsegít az óhatatlan akadályokon, ám a negatív fanatizmus bezár, korlátoz, az ösztönző tényező hiányában magatehetetlenné tesz. A rossz tapasztalatok, valamint a szellem „szabadsága” jegyében sokan vitatják a guru intézmény fontosságát, de mindaddig, amíg meg nem tapasztaltuk, mit jelent egy hiteles guru oltalma, akadémikus a vita.
Tagpo Lhadje buddhista tanító például azt mondja, nem téved az, aki a tanításokat gondosan megvizsgálja, megbírálja, gondolkozik fölöttük, és önálló véleményt alakít, és nem téved az, aki tiszteli mesterét.

Rácz Géza

2004/38.