Nyolc instrukció (Siksástakam) 3. rész

 

A korábbiakban a misztikus istenszeretet egyre magasabb fokozatait tárgyaltuk Csaitanja verse nyomán. A hihetetlen gondossággal megszerkesztett gondolatmenet végkifejlete azonban az utolsó szakaszokra vár.


Az első öt vers az Istenhez fűződő kapcsolat, valamint a teendők tudományát tárgyalja, az utolsó három pedig a végső célt tisztázza. Emellett az első öt vers a szabályozott odaadó szolgálatról (szádhana-bhakti) tanít, a további három az istenszeretet bevezető fokával és kiteljesedésével (bháva-, illetve préma-bhakti) foglalkozik.

A bháva ebben az értelemben kezdeti érzelmi hangulatot jelent, a bimbózó isteni érzelmeket. Mikor a szabályozott lelki gyakorlatokat isteni öröm itatja át, s az istenélmény megtapasztalása lesz az ember legfőbb vágya, amitől szíve is ellágyul – ez a bimbózó istenszeretet, a bháva. Ez a tiszta transzcendencia első megnyilvánulása, mikor az emberen a rajongó eksztázis első testi tünetei is mutatkozni kezdenek. Kezdetben szégyenlősen, mégis határozottan nyilvánulnak meg a rajongás eksztatikus tünetei, majd a kibontakozó istenszeretet síkján teljes pompájukban ragyognak.

A lelki fejlődés eme stádiumát több vonás jellemzi. (1) A gyakorló türelmessé válik és nehéz helyzetekben is képes megőrizni higgadtságát, (2) nem vesztegeti idejét, (3) mindig készen áll a lelki gyakorlatokra, (4) mentes az önteltségtől, (5) bizakodik lelki céljainak elérésében, (6) következetesen törekszik a tökéletességre, (7) töretlenül ragaszkodik az Úr dicsőítéséhez, (8) teljes közömbösséget tanúsít a lelki szempontból haszontalan dolgok iránt és (9) vonzódik az isteni kedvtelések szent helyeihez.

Az istenélmény hatalmas buzdítás a hívő embernek, egy csekély viszonzás is vég nélkülivé fokozza ambícióját.

Srídhara szvámí, a közelmúlt jeles vaisnava tanítója az alábbiakban interpretálja e változást:

“Csak egy porszem akartam lenni lótuszvirág lábaidnál, s most mégis furcsa érzések támadtak bennem! Én a föld pora vagyok, Te pedig a legfelsőbb Abszolút Igazság. Csakhogy lótuszvirág lábaidnak varázsérintése nyomán a por páratlanul értékes, felfoghatatlan szubsztanciává lett. Előbb csak szolgálni akartalak, de lótusz lábaid varázsérintésére ez a készségem spontán vonzódássá változott át. Már nemcsak távolról szeretnélek szolgálni, a spontán szeretetre vágyódom. Kérlek, emelj engem isteni szereteted és gyöngédséged magaslatára!”

6. vers
najanam galad-asru-dhárajá vadanam gadgada-ruddhajá girá
pulakair nicsitam vapuh kadá tava náma-grahané bhavisjati

najanam – szem, vezetés, irányítás; galat – ömlött, patakzott; asru – könny; dhárajá – patakja által; vadanam – száj; gadgada – akadozó, dadogó, elcsukló; ruddhajá – gátolt, akadályozott, elszorult által; girá – beszéd, hang, nyelv, szó; pulakaih – lúdbőrzéssel, borzongással; nicsitam – takart, borított; vapuh – a test; kadá – mikor; tava – tied; náma – név; grahané –elfogadás, kiejtés; bhavisjati – lesz

Mikor patakzanak könnyeim, dadog a szám, akad el a szavam, fut végig testemen a borzongás neved kiejtésekor?

A hatodik vers a lelki gyakorlatok során tapasztalható eksztatikus élmények iránti vágyódásról szól. Túlcsorduló emberi érzelmeket találunk itt: zokogás, beszédzavar, borzongás… Csaitanja számára Isten megszólítása ilyen katartikus élménnyel jár. Úgy tűnik, mintha a hívő teste a mennyei és a földi szféra metszéspontjává válna, parányi személyében találkozna egymással az örökkévalóság és a mulandóság. Az istenélmény elsöprő ereje szokatlan tüneteket vált ki – gondoljunk csak Krisztus színeváltozására. Az istenélmény kiváltó oka jelen esetben a szent nevek zengése, Isten néven nevezése. A vaisnava teológia azonban különbséget tesz Isten elsődleges és másodlagos neveinek hatásai közt. A másodlagos nevek – mint Teremtő, Atya, Úr stb. – zengése nem szül rajongó istenszeretetet, az elsődleges nevek – Hari (akadályhárító), Góvinda (pásztor), Krsna (mindenkit vonzó) – azonban igen. Ebben ragadható meg a Csaitanja-féle bhakti sajátsága a többi vallásos folyamathoz képest.

A vallást többnyire kulturális tradícióként, szabályozott lelki gyakorlatok követéseként, vagy egy bizonyos felekezethez való tartozás gyanánt értelmezik az emberek. Csaitanja számára azonban a vallásosság nem más, mint a gátját szakító lelki érzelmek megélése, a szív szerelemes szárnyalása az imádott Isten, Krsna felé. Mindez a Csaitanja-féle bhakti érzelmi többletére utal, mikor a rajongó emóció győz a félelemmel vegyes fenség tudatán, az előírásokon és szabályokon

Az isteni érzelmek rezdüléseit finom érzékkel elemző tudós szerzetesek nyolcféle testi tünetről beszélnek: (1) bénultság, (2) verejtékezés, (3) borzongás, (4) sápadtság, (5) beszédzavar, (6) reszketés, (7) zokogás és (8) ájulás.

A szív e gyöngéd érzelmei vagy a rajongás egyéb testi-lelki jelei csakis a nemkívánatos vonásoktól, hibáktól teljességgel mentes, makulátlanul tiszta emberben mutatkoznak meg. S az imitáció nem segít, aki mások vagy önmaga áltatása végett a mesterkélt eksztázis tüneteit igyekszik produkálni, csak akadályokat gördít lelki fejlődése útjába. A megtisztult lélekben állandósul a szerető rajongás, testét és gondolatait is hatalmába keríti a finom lelki érzésvilág, így olykor elveszti önuralmát. Vélhetnénk, a katartikus istenélmény kontrolálhatatlan kitöréseit érzelmi pauza követi, békés lecsillapodás, örömteli eufória. Ám a transzcendens csúcsélményt spirituális csüggedés követi.
Ezen a szinten a bháva másik értelme érvényesül, ami az isteni rajongás felsőfokára utal, aminek tünetei közé a megsemmisülés érzése is beletartozik.

7. vers
jugájitam niméséna csaksusá právrsájitam
súnjájitam dzsagat szarvam góvinda-virahéna mé

jugájitam – akár egy világkorszak (juga – világkorszak, hosszú évek, 4, 5 vagy 12 év); niméséna – egy pillanat által; csaksusá – a szemmel; právrsájitam – (úgy viselkedik,) mint a monszun, az esős évszak; súnjájitam – üresnek tűnő; dzsagat – világ; szarvam – egész, teljes, mindegyik; góvinda-virahéna – Góvinda elhagyása miatt (virahah – 1. elválás, távozás, elkülönülés; 2. szerelmesek elválása 3. hiány, távollét; 4. szükség, nélkülözés; 5. elhagyás, kiürülés, feladás; 6. elválásban érzett szerelem, 7. magány, egyedüllét); mé – enyém

Góvinda távollétében üressé vált az egész világ. Szememből záporoznak a könnyek, s egy pillanat felér egy világkorszakkal.

Az istenszerető remények beteljesülése helyett Csaitanja a reménytelenség, a kiüresedés, a beteljesületlenség apoteózisát fogalmazza meg versében. A juga szó egyik jelentése tizenkét esztendő, a másik kor, korszak, illetve utalhat korlátlan hosszú időre is. Egyes szakértők szerint azért jelenthet éppen tizenkét esztendőt is, mert Csaitanja Maháprabhu tizenkét évig élte át a Krsnától való elválás intenzív érzéseit, Rádhiká hangulatában. Az előző vers még vágyódásról szól, a mostani viszont átélésről. Megváltozott tehát az érzelmi töltés, keresőből, vágyódóból megtapasztalóvá minősült át a hívő; máskülönben a könnyek említése költői hiba volna, fölösleges ismétlés. A misztikus hagyomány azonban a könnyek hőfoka szerint különbséget tesz az érzelmek között: a vágyódásnak előzőleg említett reményteli örömkönnyei hűvösek, a beteljesületlenség keserű, sőt dühös könnyei forróak. Ez az érzelmi váltás jelzi, hogy Csaitanja már a legmagasabb eszménynek tekintett gópí-bháva szellemében fogalmaz.

Góvinda nem más, mint Krsna egyik aspektusa, megnevezése. A név jelentése: a Föld, a tehenek, a bráhmanák és a lelki érzékek öröme. Nem erőltetett talán a “jó pásztor” értelmezés sem, hiszen Góvinda-Krsnát teheneit terelgető pásztorfiúként ábrázolják, ami szimbolikusan az ember érzékeinek isteni megfegyelmezését jelenti. Ennek a beteljesítő, örömöt, elégedettséget nyújtó Istennek hiányában joggal tűnik üresnek a világ. Góvinda távolléte a szanszkrt árnyalt jelentései miatt kétféleképpen értelmezhető. Jelentheti azt, hogy Góvinda hagyta el hívét, aki így kénytelen nélkülözni imádott Istenét, de azt is, hogy a hívő került távol Góvindától, így saját “Góvinda-elhagyása” miatt szenved. A kétféle értelmezés pedig két életutat vázol föl: az utóbbi, mikor a hívő hagyja el az Urat, inkább bűntudatot ébreszt, s a hibák korrigálására serkent. Itt még van remény. Amikor azonban Góvinda hagyja el hívét, teljesen reményvesztetté válik a helyzet. Krsna-Góvinda idilli életének gyöngéd szívű résztvevői, a pásztorlánykák ilyen érzéseket éltek át. Csaitanja a legkiválóbb pásztorlányka, Rádhiká érzéseit éli át, s ez az érzelemvilág fogalmazódik meg az utolsó két versszakban. Csaitanja már nem az Isten után sóvárgó hívő szerepében fogalmaz, hanem a faképnél hagyott pásztorlánykák kiábrándult hangulatában. Ezért a könnyek most már nem az eksztázis áhított jelei, hanem a csalódottság tünetei. Az istenszeretet természetéhez tar¬tozik, hogy ha annak gyógyírjából egy cseppet elnyer a beteg, azt hiszi, meggyógyult már, ám helyzete még veszélyesebbé válik.

E vers tehát az elválás fájdalmát tükrözi. Az anyagi világban az elválás csak fájdalmat szül, lelki síkon azonban ujjongó eksztázist eredményez, még ha fájó gyötrelemnek tűnik is a külső szemlélő számára. Az elválás érzése táplálja a találkozás örömét. Az együttlét és elválás olykor mégis fényévnyi távol¬ságra van egymástól. Az elválás érzésének változatos emocionális rezdülései (préma-vaicsittja) között – jóllehet külsődlegesen – de megvan a találkozás (szambhóga) is. Az elválásban a hívő ember folyton emlékezik imádott Istenére és kedvteléseire s egy percre sem tud megfeledkezni róla. Ez pedig az imádat (bhadzsana) tetőfoka.

Csaitanja földi kedvteléseinek titkos jelentése az elválás érzelmeinek fölmagasztalása. Az egyéni lélek alárendelt fél az istenszeretetben, s ahhoz, hogy találkozhasson Istennel, s eme érzelmeit kifejezhesse, föltétlenül meg kell tapasztalnia a távollétben érzett szeretetet.
Sajátos értékrendről tanúskodik e vers: a világ kiüresedéséről. Miként a világi szerelemben egyedül az imádott személy a fontos, minden egyéb elveszti jelentőségét, úgy a rajongó istenszeretetben is porszemmé válik a világ. Ha ez alapján ítélnénk meg a hindu világképet, meglehetősen negatív, világtagadó értékrendet találnánk. Márpedig a világtagadás az illúzió szülte matéria világára vonatkozik: ezt mint nem-valóst elutasítja az indiai filozófia, ám a bhakti ezoterikus látásmódja mindenben feltárja a híve közeledésére válaszoló Istent. Így minősül át a hívő szemléletében a matéria világa az isteni kedvtelések relatív szférájává, melyben az anyag is a Legfelsőbb dicsőségét tükrözi. S miként a test élettelen a lélek jelenléte nélkül, úgy a világ is élettelen, üres Góvinda távollétében.

Az áhítat útján nem ritkák az érzelmes megnyilvánulások. A rendkívül érzelemgazdag bengáliak számára természetes, hogy istentiszteleteik során könnyezve ajánlják fel imáikat és szolgálataikat, ez nem mesterkélt képmutatás. A könny, mint szimbólum igen gazdag hátteret sejtet. Nem csupán az érzelmi érintettség képe, hanem a kiüresedett, így értelmetlenné vált, azaz a teremtés előtti potencialitás állapotába visszarendeződött világot övező kozmikus ősóceán szimbóluma is lehet. Mintha felállíthatnánk a képletet: Istennel együtt kozmosz, azaz rendezettség, nélküle káosz, azaz ősállapot.

8. vers
áslisja vá páda-ratám pinastu mám
adarsanán marma-hatám karótu vá
jathá tathá vá vidadhátu lampató
mat-prána-náthasz tu sza éva náparah

áslisja – átkarolva; vá – vagy; páda-ratám – láb(hoz) vonzódót (nőnem tárgy); pinastu – hadd taposson, zúzzon; mám – engem; adarsanát – nem látás miatt; marma-hatám – megszakadt szívet (nőnem tárgy); karótu – tegye; vá – vagy; jathá – ahogyan; tathá – úgy; vá – vagy; vidadhátu – tegye!; lampatah – csalfa, kéjsóvár, élvhajhász; mat-prána-náthah – lélegzetem, életem ura, a szemem fénye; tu – de; szah – Ő; éva – bizony (nyomatékosító szó, az előtte álló szót hangsúlyozza); náparah – nem más

Átkarol vagy eltipor engem, a lábaihoz vonzódót, vagy megszakad a szívem, mert nem láthatom, bárhogy cselekedjék ez a csalfa/hűtlen, akkor is ő a szemem fénye, senki más!

Ha az előző vers a beteljesületlenség apoteózisa volt, az utolsó versszak a gópík örök és feltételek nélküli hűségének bizonyságtétele. Csaitanja ezt a feminin hangulatot éli át, ezért is fogalmaz nőnemben: a lábakhoz vonzódó és megszakadt szív is nőnemű tárgyként szerepel.
A versszak két végletes szituációt említ: a szerető ölelést, valamint a megtiportatást. Az előbbit hiányolja, az utóbbit elviseli az ember, mert legalább mindkét viszony érzelmi töltést, odafordulást, foglalkozást jelez. A harmadik érzelem a rejtezkedés, mikor az ember nem láthatja imádott Urát. Ennél már csak a közömbösség rosszabb, mikor sem pozitív, sem negatív visszajelzést nem kap az ember.

Ismétlődik a lótuszvirághoz hasonlatos láb képe, amelynél porszem szeretett volna lenni Csaitanja. Ebben a vonzódásban – a ratám szó jelentésárnyalatai szerint – benne foglaltatik az elégedettség, az örvendezés, a szolgálatkész hajlandóság s az ebből fakadó szeretet, de az elszántság is. A gyöngéd figyelem, az eltiportatás vagy a közömbösség egyre megy, a végletes elszántság jelzi az eltökéltséget.

A szívszaggató érzésekre is felkészült Csaitanja, amit a bántás, a megsebzés okoz (pis jelentései: 1. őröl, darál, porít, zúz; 2. (+gen.) bánt, megsebesít, megsemmisít, elpusztít, öl, gyilkol). Ez a kifejezés a fékevesztett eksztázis (vjabhicsári bháva) pusztító érzelmeit sejteti, melyek között a megsemmisülés érzése is megtalálható. A “láthatás” nem csupán objektív lehetőség, hanem szubjektív misztikus képesség is. Az áhítat írjával megkent szemű (értsd misztikus látásmóddal rendelkező) ember mindig a szívében láthatja imádott Urát.
Márpedig a megsemmisítő rajongás érzelmei az ember létfontosságú szerveit veszi célba, ráadásul nem az ember erős, hanem inkább a gyönge pontjain támad (marma – létfontosságú szerv, életbevágó testrész, gyönge pont (testé, szervezeté), méghozzá megsemmisítő erővel (hata – megölt, elpusztított, lerombolt). Ezeknek a kritériumoknak leginkább az emberi szív felel meg. Tedd hát! – kiált fel Csaitanja, amiben a pörölés is benne rejlik, mikor mindenre elszánta magát az ember és már semmi nem számít. A vidadhátu szóban ugyanakkor nem csupán a végrehajtás, befejezés tükröződik, hanem a teremtés, létrehozás is, vagyis az ember mindenre elszántsága teremti meg azt a spirituális kiszolgáltatottság-érzést, ami oly közel hozza az embert s Istent. Ezzel az elválás érzése megteremti a közeledés, az együttlét lehetőségét, ebben is tükröződik Csaitanja hihetetlenül kifinomult spirituális dialektikája.
A csalfa, hűtlen, élvhajhász kifejezést Krsna földi kedvteléseinek tükrében lehet igazán értelmezni, hiszen nagy élvezetet merített barátai és barátnői társaságából. Mindkét érzelmi közeg igyekezett kisajátítani Krsnát, s ha nem velük volt, azt sokszor hűtlenség gyanánt élték meg. Ez utal a Csaitanja által filozófiailag is megalapozott sajátságos odaadó mentalitásra, amivel a pásztorlánykák rendelkeztek, akik a személyes találkozás boldogságánál milliószor nagyobb örömöt merítettek abból, ha más valakit segíthettek hozzá Krsna társaságához. Krsna hűtlen – én viszont feltétel nélkül odaadó vagyok. Micsoda önhittség, csalódottság, s ugyanakkor meghittség ez! Ezért hajlandó akár az életét is feláldozni az ember.
A szeme fénye kifejezés jellegzetes magyar fordulat, azért is helyes, mert a szemnek “világa” van, s ez világlátást is jelent, ami a bhakti szeretetmisztikája szerint istenközpontú is emocionális. A szanszkrt eredeti azonban az életem, lélegzetem ura (prána-nátha) kifejezés, ami hasonlóképpen elementáris létdimenzióra utal. Ez a fordulat az utolsó szakasz, s ezzel az egész vers sarokpontja. A prána szó tucatnyi értelmezése mind figyelemre méltó. A lélegzet, légzés (1) sokkal elementárisabb életszükséglet, mint a táplálék vagy a víz. A légzés kontrolljával a jógík képesek fegyelmezni elméjüket, s a heves érzelmekkor a zaklatott légvétel a jellemző. A szeretet jógájában az elme fegyelmezésének eszköze nem a ritmikus pránajama, hanem az emócióktól elakadó lélegzet. A lehelet (2) szintén isteni összeköttetést jelez, aki által minden létező lélegzik. Az elsődleges életlevegő (3) az a Visnut képviselő erő, melytől a többi életfunkció függ, ennek eltávozásával a test működésképtelenné válik. A szél, beszívott levegő (4) az egyik legerősebb elem, szikkasztó erejénél fogva képes a vizet, így a könnyeket is felszárítani. A prána a hívő lélek energiája, életereje (5), élete mozgatója, hajtóereje, egyben a testtel ellentétben a lélek, a szellem (6). De nem csupán az egyéni lélek (átman), hanem a Legfelsőbb Lélek (Paramátman) is (8). Prána ugyanakkor érzékszerv is (8), melyekkel a világ s az átman között megvalósul a kapcsolat. Márpedig az érzékszerv tapasztalatszerzésre való, lelki értelemben az istenélmény megközelítésére. Ennek érdekében kell megtisztítani az érzékszerveket. További jelentés a szeretett személy (9), s a hívő imádottjának, bizony egyetlen ura (nátha), pontosabban úrnője van: a tiszta istenszeretetet megtestesítő Rádhiká. További értelem a költői ihlet (10), amit később részletezünk, valamint a kilélegzés (11). Csaitanja panasza kiszakadt belőle, akár egy heves kilégzés. Prána jelent emésztést (12) is, s tudnivaló, az emésztés tüze Istentől való; de jelent lélegzetet, mint időegységet is (13), végül gumiarábikum értelemben is szerepel, ami ragacsos voltánál fogva tapadást, összeköttetést eredményez, akár csak a szenvedélyes istenszeretet.

Kiemelkedően fontos a prána szó életlevegő jelentése, olykor vitálesszencia, egyéni életerő értelemben is használatos, a Védánta-szútra s az Upanisad-irodalom azonban Brahmannal is azonosítja. Amennyiben a személyes életerőt tekintjük, annak Isten az Ura (nátha), ha viszont megfordítjuk a viszonyrendszert, s a pránát Brahman jelentésben értelmezzük, annak ura csakis a tiszta érzelmekkel rendelkező hívő lehet.

Ez a bonyolult keresztező kontextus az istenszerető érzelmek dinamizmusára is utal. A Bhágavata-purána (9.4.63.) szerint az Úr saját híveinek rabszolgája, egyéni sza¬badsága nincsen, az ő szívükben lakozik. Márpedig a szerető szív az ember esetében is nagyon sebezhetőnek bizonyult, s a bhakti személyes istenkoncepciója szerint az Isten szíve is gyöngéd, s a szeretet képessége miatt sebezhető: “Makulátlan tisztaságukkal és odaadásukkal rabul ejtették szívemet”. A vallás hagyományos értelemében a szerető érzések alanya, oltalma (ásraja) a hívő ember, objektuma, célpontja pedig (visaja) Isten, de ezt a viszonyrendszert az intim szeretetfilozófia szakértői megfordíthatónak tartják. Így cél és oltalom, objektum és szubjektum, Isten és a híve egymás nyomába szegődnek, szaladnak egymás után. Az ember feledi a kötelező tiszteletet, az Isten feledi az elvárható tekintélyt, s egymást kutatják. Találkozási pontjuk pedig a bhakti, a rajongó istenszeretet, aminek legszebb, poétikus szimbóluma a szerelmi körtánc. Hiszen a prána egy további jelentése költői ihlet, költészet lényege, veleje, költői tehetség. A bhakti magas fokú szereteteszményét kizárólag a művészi esztétikából kölcsönzött fogalmakkal, kifejezésekkel lehet megközelíteni. Ezt igazolja a bhakti fogalomkészlete, műfajai, transzcendens esztétikája, az erotikus költészettől a táncművészet érzelmi felfokozottságáig, vagy a megsemmisítő eksztázis fogalmáig. Csaitanja szerzetesi rendbe tartozó férfiként a pásztorlánykák érzelemvilágát éli át, így tapasztalja a legmagasabb fokú érzelmi töltést.

S bár a vers szellemében a leggyötrelmesebb elválásra is fel kell készülnünk, a valóságban mégsem olyan kínos a helyzet. Krsna mindig a híveivel tart, s ahol egy odaadó híve van, ott ő is megtalálható: mint az árnyék kíséri, láthatatlanul. Ezért e vers témája az együttlét az elválásban, ami Csaitanja Maháprabhunak, az arany avatárnak az üzenete a világ számára: ami távol van, azután tud csak igazán sóvárogni az ember…

38/2004.
B. K. Tírtha