Egy eretnek vallomása

Ha valaki szembeszáll az uralkodó műszaki-tudományos világkép alapelveivel, attól még lehet a haladás, a tudati fejlődés és a szabad megismerés elkötelezett híve – ez deklarációm legfőbb mondandója. Ebben a tanulmányban igyekszem bebizonyítani, hogy az általunk alapvető hittételként elfogadott “tudományos világkép” a valóságnak csupán egyik lehetséges megközelítése a sok közül. Ennek a felfogásnak velejáró hibái és korlátai vannak, amik nap nap után egyre nyilvánvalóbbá lesznek. Az ember sokféle módon közelíthet a tudományhoz, sokféle jövő közül válogathat. Remélem, ezt a következő generáció felismeri majd. Csak fojtogatjuk a szabad megismerést, és aláássuk az emberi tudat páratlan potenciálját, hogyha mereven elutasítjuk a világ újragondolásának, újraértékelésének lehetőségét.

E rövid tanulmány egyrészt szembe akar szállni az általánosan elfogadott tudományos módszerek ortodoxiájával, másrészt felhívás az emberi tudat jövendő új útjainak kijelölésére.

A fejlődés útja

Át kell értékelnünk a haladásról és a tudományos megismerésről vallott nézeteinket, újfent meg kell határoznunk az eszközökhöz fűződő viszonyunkat és gazdasági tevékenységünk elméleti alapjait. Kénytelenek leszünk előreigazítani óránkat, kitágítani tudatunk határait. Fantáziánknak újra szárnyalnia kell és új szemléletmóddal kell élnünk. Biztosan lesznek olyanok, akik az ilyesfajta nézeteket eretnekségnek tartják. Mások számára viszont új kezdetet jelenthet, megújult reményt. Én az utóbbiakhoz szólok. Ebben az évszázadban két jelentős felfedezés történt. 1942-ben egy amerikai fizikus beindította az első folyamatos nukleáris reakciót, az atomkorba taszítva korunkat. Egy évtizeddel később két ifjú molekuláris biológus felfedezte a kettős spirált, ami a genetika korának hajnalát jelentette.

A konvencionális bölcsesség szerint mindkét technológiai vívmány járt némi előnnyel, bár bizonyos árat is kellett fizetni érte. A világ két szempontból mégiscsak jobb lett e két felfedezés által. Először is többet tudunk a világról, benne saját magunkról, létünk alapjairól. Másrészt olyan új eszközök születtek e felfedezések során, amelyek jelenünket biztosabbá, jövőnket reménytelibbé tették. Manapság ez a konvencionális bölcsesség.

Ebben a témában olyannyira meggyőződtünk saját igazunkról, hogy amióta e két csoda szemrevételezés végett az emberi faj rendelkezésére áll, a legcsekélyebb ellenkezés sem fogalmazódott meg velük, vagy a mögöttük meghúzódó mentalitással szemben. Szó se róla, e csodák felhasználási módjáról lelkes vita folyt, de az föl sem merült, hogy talán nincs is rájuk szükség.

Félretenni ezeket a felfedezéseket, legyőzni a mögöttük húzódó koncepciót; elhagyni azt az intellektuális vonalat, ami idáig vezetett; nemet mondani a háttérben meghúzódó emberi indítékokra – a létező ortodoxia igaz hívei, sziklaszilárd szószólói számára minden ilyen gondolat eretnekség.

Az eretnekség persze nem új jelenség. A történelem során minden civilizációban szép számmal akadtak eretnekek, akik nem akarták, vagy nem tudták elfogadni az adott kultúrában uralkodó világnézetet. A modern kor leghíresebb eretneksége a tudományt képviselő Galilei és az egyház szembenállása volt.

Galilei esete azonban messze túlmutat holmi csillagászati vita keretein. Ha csupán erről lett volna szó, akkor bizonyára nem maradt volna fönn róla több, mint néhány rövid lábjegyzet a tudománytörténet lapjain. Csakhogy Galilei sokkal nagyobb bűnt követett el. Az egyház világnézetét, a valóságról és a lét mibenlétéről alkotott felfogását vonta kétségbe. Kénytelen volt szembeszállni az egyháznak a tudományról, az igazság kereséséről alkotott nézetével. Az egyházzal folytatott vitája legfőképp az egymással vetekedő világnézetek párbaja volt, csak másodsorban csillagászati véleménykülönbség.

A tudományos világkép

Napjaink vallása a tudományos világkép. A mai egyház a tudományos intézményrendszer. A Nobel-díjasok s tudósok e hit védelmezői, a nyugati civilizáció letéteményesei. A mai ortodoxia a felvilágosodás katekizmusán nevelkedett. Nem Péter és Pál, János, Márk vagy Lukács az igazság apostola, hanem Bacon, Descartes, Newton, Locke és Darwin. Ha létezik ma egyetemes vallás, amely túlnő a politikai ideológiákon, a gazdasági elméleteken és a vallásos tanokon, akkor az kétségkívül a tudományos világképbe vetett hitünk. Ennek alaptételei dogmává merevedtek, s mindannyiunkat e tudományos módszerek hívévé kereszteltek. Megtanultuk tisztelni a tudományos akadémiák prelátusait, a szakértők seregeit, akik fölfedezik és érthetővé teszik számunkra az igazságot.

A folyamatos nukleáris reakció és a kettős spirál a tudományos világkép eredményei. Sajátságos gondolkodásmódot, a világról alkotott tipikusan mai felfogást tükröznek. Ha a nyugati civilizációban más világnézet uralkodna, valószínűleg e felfedezésekre sem került volna sor. Lappangó lehetőség maradt volna mindkettő, s nem az emberi faj tudásának részét képezné.

Nehéz elfogadni ezt a gondolatot? Talán azért, mert túlságosan körülölel bennünket a modern tudományos világkép eszmerendszere, olyannyira, hogy elképzelni sem tudjuk, hogy egy másfajta eszmerendszer valószínűleg gyökeresen más felismerésekre vezetett volna.

Oly szilárdan hiszünk a modern tudomány tételeiben, hogy azok minden komolyabb bírálatát teljességgel irracionálisnak és rendkívül veszélyesnek tartjuk. Csak egy elmebeteg merné kétségbe vonni mindazt, amit mindenki réges rég evangéliumként tisztel. Civilizációnkat valósággal gúzsba köti a felvilágosodás tudományos tana, ezért is visel nehezen bármiféle, az alapelveket érő nyílt támadást.

Mégis muszáj vitába szállnunk. Civilizációnk, az emberi faj, sőt az egész föld jövője forog kockán. A tudományos világkép s az általa kitermelt technológiák a szakadék szélére sodorták a földi létet, így még saját életünkben megsemmisíthetjük jövőnket. Kétségkívül eljött az idő világképünk felülvizsgálatára, ezért perdöntő kérdéseket kell feltennünk alapvető elveinket illetően, hogy megértsük és szervezni tudjuk a világot, amelyben élünk.

Ki az eretnek?

Először is azt kell megtudnunk, miféle gondolatokat tekint eretneknek a mai tudomány ítélőszéke. Eretnekség például azt állítani, hogy az évszázadok óta dédelgetett tudományképünk egyre jobban elidegenít a természetes környezettől, amit pedig annyira szeretnénk megérteni?! Eretnekség-e, ha a tudomány gyümölcseit keser-édes áldásnak tekintjük, melyek gyakran több rosszat okoznak, mint jót? Vagy tán az is eretnekség, hogy századunk két tudományos felfedezése olyan tébolyult hatalmat biztosít a természet fölött, amit jobb volna nem gyakorolni? Eretnekség az alternatív tudománnyal és technikával kacérkodni és tenni is valamit az ügy érdekében? Talán igen. De talán a felvilágosodás tudományos világképe már betöltötte szerepét, és csak bizonytalanabbá, veszélyesebbé tesszük világunkat, ha feltétel nélkül ragaszkodunk általánosan elfogadott alapelveihez.

Réges-rég át kellett volna már gondolnunk e világnézet alapelveit. A második ezredforduló táján legsürgetőbb feladatunk gondolkodásmódunk megvizsgálása, mert meg kell találnunk a választ az emberi intellektus előtt tornyosuló kihívásokra.

Gyökeresen másképp kell gondolkodnunk egymásról s a világról, mert végső soron ettől függ, lesz-e jövőnk egyáltalán. E szemléletváltás híján aligha változik meg pillanatnyi irányvonalunk.

A génsebészet a természet befolyásolásának mind ez idáig leghatásosabb eszköze. Csoda-e, ha a kormányok világszerte mérlegelik ennek katonai lehetőségeit? 1984-ben a Wall Street Journal címoldalán szenzációs cikksorozat ecsetelte a szovjet vezetés ambiciózus programját a biológiai fegyverek új generációjának kifejlesztésére, aminek pusztító ereje felér a nukleáris fegyverekével.

Az amerikai hadsereg is egyre fokozódó érdeklődéssel fordul a DNS átkódolása felé. A Nemzeti Tudományos Alap szerint 1980 és 1983 között 59%-kal nőttek a biológiai kísérletekre fordított összegek. A Pentagon ugyan hangoztatja, hogy kutatásaik tisztán védelmi jellegűek, csak olyan vakcinákat szeretnének találni, amelyek kivédhetnek egy esetleges ellenséges támadást.

Katonai szóvivők rámutatnak, hogy a Szovjetunió, az USA és sok más nemzet is aláírta a támadó jellegű biológiai fegyverek gyártását és felhalmozását korlátozó 1972-es egyezményt. Ám ez a megállapodás lehetővé teszi védelmi jellegű készítmények, például oltóanyagok készítését.

A vakcinakísérletek leple alatt az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban az emberiség által ismert legveszélyesebb fertőző anyagokkal, például a diftéria vagy a mocsárláz, a légiósbetegség vagy a lépfene kórokozójával kísérleteznek.

Ezek a pusztító vírusok könnyedén összekapcsolhatók az olyan közönséges baktériumokkal, mint az E. coli, s oly tömegben állíthatók elő, ami elgendő minden élőlény elpusztításához. Az átszabott DNS-molekulák a gerillaháborúkban is alkalmazhatók. A kutatók azt állítják, lehetséges olyan szelektív toxinokat előállítani, amik csak arra a fajra, népcsoportra, etnikai kisebbségre veszélyesek, amelyek genotípusos felépítése folytán érzékeny az adott kórokozóra. De a génsebészet révén egy ország gazdasági élete is megbénítható, mert ki lehet irtani egy bizonyos fajta kultúrnövényt vagy háziállatot.

Bár mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió váltig hangoztatja kísérleteinek védelmi jellegét, tudnivaló, hogy ezen a területen szinte lehetetlen különbséget tenni a védelmi és a támadó karakterű kutatások között. Az Atomtudósok Bulletinjében Robert J. Sintzheimer, ismert biofizikus (University of California, Santa Cruz) azt írta nemrégiben, hogy e kutatások jellege folytán nem lehet különbséget tenni a mérgező anyagok békés, illetve katonai alkalmazása között. Véleménye szerint az ilyen kísérletek a biológiai fegyverkutatásban is felhasználhatók.

Világbéke?

A stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet biológiai- és vegyifegyverekkel foglalkozó tanulmánya egybecseng Sintzheimer véleményével: “a közönséges vakcinagyártás technikája igen közel áll a vegyi és biológiai fegyverek előállításához, így a békés célú termelést könnyű hadicélokra átállítani”.

Dr. Richard Goldstein, a mikrobiológus professzor (Harward Medical School) tekintette át a Védelmi Hivatal által folytatott biológiai kísérleteket. Biztonsági célokra hivatkozva a legfertőzőbb kórokozókkal kísérleteznek, módosított és még fertőzőbb kórokozókat állítanak elő, mert a katonákat meg akarják védeni az ilyen támadásoktól. A fertőzési láncolatokkal is foglalkoznak, hiszen azok ellen is kell védekezni. Ennek aztán egy új biológiai fegyverrendszer lesz az eredménye: fertőző kórokozó, ellenanyag és fertőzési rendszer. Ebből látható, hogy a konvenció által megengedett védelmi rendszerek és a tiltott támadórendszerek között alig van különbség.

Új fegyverkezési hajsza van a láthatáron. A szuperhatalmak egyre hangosabban suttognak a közöttük lévő “génszakadék”-ról, ami a hatvanas évek szóhasználatából ismert “töltet-szakadék”-ra emlékeztet.

A hivatásos békemegfigyelők nemigen bíznak abban, hogy a génsebészet nem kerül a hadigépezet kezébe. Tömegpusztító fegyver, ami vetekszik az atomfegyverekkel, viszont előállítási költsége csak töredéke a másikénak. E két dolog a jövendő kor ideális fegyverévé teszi a genetikát.

Az Egyesült Államok védelmi hivatala nem akar lemaradni a géntechnológiában. 1984-ben kért és kapott a hivatal felhatalmazást a Kongresszustól egy új biológiai kísérleti kutatóbázis létrehozására az utahi sivatagban. Caspar Weinberger, nemzetvédelmi tanácsadó ezzel egyidőben jelentette be, hogy bizonyítékok jutottak kezébe egy nagyhatalom agresszív biológiai fegyverprogramjáról, amely a génsebészetet is felvette arzenáljába. Weinberger ezért tartja nélkülözhetetlennek a biológiai és vegyi fegyverek elleni védekezés lehetőségeinek kutatását.

Az új utahi biológiai kísérleti bázis ugyan alapvetően védelmi jellegű, de bevallottan a legveszélyesebb fertőző anyagok garmadájával fognak kísérletezni. Ezeket némely ország minden bizonnyal saját biztonsága elleni nyílt támadásként értelmezi majd, s megteszi a megfelelő ellenintézkedéseket. Ez egyenlő saját “védelmi kutatásainak” felfuttatásával, ami a genetikai fegyverkezési verseny eszkalációjához vezet.

Századunkban a tudomány az atommaghasadással, majd nem sokkal később a DNS molekula felbontásával érte el tetőpontját. Az első felfedezés azonnal létrehozta az atombombát, minek következtében az emberiség, történelme során első ízben töprenghetett el a totális pusztulás lehetőségén. Lehet-e a leghalványabb kétségünk is afelől, hogy a másik tudományos “vívmányt” hamarosan ugyanilyen ártalmas módon fogják felhasználni, hasonlóképpen fenyegetve ezzel az emberiség, mint faj létét?

Jeremy Rifkin

1990/5.