Bhágavata-purána 10. Ének 6. fejezet

Szólt Suka:

Útban hazafelé Nanda azon gondolkodott, hogy Vaszudéva intő szavai bizonyára megfontolandók. Rossz előérzete volt a (fiát) fenyegető veszélyről, így szívében (a Legfelsőbbnél,) Harinál keresett oltalmat.

Időközben a Kansza király által küldött szörnyűséges csecsemőgyilkos, Pútaná kicsiny áldozatait szedte a városokban, falvakban és tanyákon. Ám csak ott és akkor jelenthet veszélyt a gonosz, ahol munkájuk közben az emberek figyelmét nem a Jámborok Oltalmazója (Krsna) tetteinek hallása és dicsőítése köti le. Ez a levegőben is utazni képes Pútaná Nanda lakhelyére, Gókulába repült, majd misztikus hatalma által egy szépséges nőszeméllyé változtatta magát. Gyönyörű öltözékben volt, haja lélegzetelállítóan szép arcába hullott, kontyába jázminfüzér volt belefonva. Csípője szép kerek volt, s úgy tűnt, karcsú dereka alig bírja el kifejlett, kemény melleit. Fülönfüggői ragyogtak, s ahogy vonzón mosolygott mindenkire, szépsége magára vonta Vradzsa lakóinak, főként a férfiaknak figyelmét. Mikor a gópik megpillantották, azt hitték, a szerencse megejtően szép istennője jött el lótuszvirággal a kezében, hogy felkeresse férjét, Krsnát.

A csecsemőgyilkos Pútaná akadály nélkül hatolt be Nanda házába. Kisgyermek után kutatva megpillantotta az ágyában pihenő kisfiút, a démonölőt, akinek határtalan ereje még rejtve volt, akár hamu alatt a parázs. Krsna, a mindent átható Felsőlélek jól tudta, hogy a gyermekgyilkosságban járatos Pútaná vele akar végezni, azért lehunyta szemét, mintha megijedt volna tőle. Így Pútaná ölébe vette saját végzetét, (Krsnát), miként az ostoba ember, aki kígyót szorít a keblére, kötélnek gondolván azt. (Pútaná boszorkány) szíve kegyetlen volt, mégis olybá tűnt, mint egy szerető anya, akár a díszes tokban lapuló éles tőr. Bár az (idegen) asszony a szobában volt, a két anya (Jasódá és Róhini) a szépséges külsőtől lenyűgözve egy szót sem szólt, nem akadályozta semmiben. A félelmetesen veszélyes (Pútaná) ott a helyszínen ölébe vette a kisfiút és keblére szorította (a gyermek) száját. Emlőjét (azonnal ölő) gyilkos méreggel kente be, de Bhagaván (Krsna) nagy haraggal, két kézzel keményen megragadva mellét kiszívta a mérget s (a boszorkány) életét is.

(Pútaná) kibírhatatlan nyomást érzett minden létfontosságú szervében, s felüvöltött: “Hagyj engem, hagyjál! Ne szívd tovább keblemet!” Szeme kimeredt, karját-lábát szétvetve egyre kiáltozott és verejtékezve vonaglott. (Pútaná) félelmetes üvöltésétől megremegtek a Föld hegyei és az űr bolygói. Megrendültek az alsóbb bolygók s az égtájak, az emberek pedig a földre borultak, attól tartván, hogy mennykövek csapják agyon őket. Így vesztette életét (Pútaná,) a boszorkány. Kedves királyom (Paríksit), tátott szájjal, szétvetett kezekkel és lábakkal, szétszórt hajjal igazi alakját öltve, mint boszorkány rogyott össze a legelőn (ahová kitántorgott), mint ahogy Vrtra bukott el (Indra) mennykövétől sújtva. Kedves királyom, ahogy (Pútaná) lerogyott, gigantikus teste tizenkét mérföld hosszan elsöpörte a fákat. Óriási teste kétségkívül bámulatos volt. A boszorkány szájában ekéhez hasonlóan meredeztek a fogak, orrlikai mély hegyi barlanghoz, mellei pedig hegyszirtről leszakadt kőtömbökhöz voltak hasonlatosak. Szétterült haja rőtes színű volt, szemüregei pedig mélységes kutakra emlékeztettek. Félelmetes combjai folyópartként húzódtak, karja s lába pedig széles hídnak, hasa kiszáradt tómedernek tűnt. A pásztorok és asszonyaik szívét rettegés töltötte el már a fülsiketítő kiabálás hallatán is, s amikor a gigantikus testet megpillantották, még jobban megijedtek. A kisgyermek (Krsna) viszont semmitől sem félve játszadozott (Pútaná) keblének felső hajlatánál. A pásztorasszonyok nyomban odasiettek s a tőlük megszokott szeretettel és tisztelettel ölelték őt keblükre.

Ezt követően Jasódá és Róhiní a többi idősebb gópival együtt tehénfarkat lengetve igyekezett minden bajtól megvédeni a gyermeket. A kisfiút az oltalom érdekében alaposan megmosdatták tehénvizeletben (amit éppoly szentnek tartanak, mint a Gangesz vízét), majd a tehenek által felvert porral dörzsölték be. Ezután testének tizenkét helyére (az Úr) szent neveit festették fel. A gópik először (megszentelt) vizet hörpintve megtisztították saját testüket és karjaikat a nyjásza mantrával, majd a gyermekkel is így cselekedtek. (A gópik a következő mantrákat mondták:) Adzsa védje lábadat, Manimán védje térdedet, Jagja a combodat, Acsjuta a felsőtestedet, Hajagríva a hasadat. Késava oltalmazza szívedet, Ísa a mellkasodat, a napisten a nyakadat, Visnu a karjaidat, Urukrama az orcádat és Ísvara a fejedet. Elölről óvjon Csakrí, hátulról meg Harí vagy Gadádharí, a buzogányos. Kétoldalról őrizzen Madhu ellensége, az íjász, valamint Adzsana a kardhordozó. Urugája, a kagylókürt hordozója védjen minden szeglet felől, Upendra meg fölülről. A földön oltalmazzon Garuda; Haladhara, a Legfőbb Személy pedig óvjon minden oldalról. Hrsikésa védje érzékeid, Nárájana meg az életlevegőd! A Svetadvípa bolygó ura (Visnu) őrizze szívedet, Jógésvara pedig az elmédet. Prsnigarbha védje értelmedet, az Istenség Legfelsőbb Személyisége meg a lelkedet. Játék közben Góvinda mentsen meg minden bajtól, alvás közben Mádhava vigyázzon rád. Séta közben Vaikuntha, ha meg ülsz, a szerencse istennőjének ura (Nárájana) hárítson el minden rosszat. S miközben az életet élvezed, mindig Jagjabhuk, a szerencsétlen bolygók félelmetes ellenfele oltalmazzon. A dáksiní, Játudháni és Kusmánda boszorkányok a kisgyermekek legfőbb ellenségei. A rossz szellemek, mint a bhúták, préták, pisácsák, jaksák, ráksaszák és vinájakák, valamint a boszorkányok, mint Kotará, Révatí, Dzsjesthá, Pútaná és Mátrká mindig készek testi bajokat kelteni, megzavarják az életlevegőt s az érzékeket, feledékenységet, őrültséget és rossz álmokat okoznak. Mint a legnagyobb befolyású baljós csillagok, ők is nagy bajt kevernek, főként a gyermekeknek, ám az úr Visnu nevét kiejtve mindannyiuk legyőzhető, mert (Visnu nevének hallatán) megrettennek és eltávoznak.

Suka folytatta: Az anyai szeretettől fűtött gópik így mindent megtettek a gyermek védelmére. Jasódá megszoptatta gyermekét, majd lefektette őt ágyába. Időközben a pásztorok Nandával az élen hazaértek Mathurából Vradzsába. Amikor megpillantották Pútaná gigantikus testét, igen elcsodálkoztak. (Nanda s a pásztorok szóltak): “Kedves barátaim! Ánakadundubhi (Vaszudéva) nagy szent vagy misztikus lett, máskülönben nem láthatta volna előre a bajt, s nem jósolhatta volna azt meg nekünk!” Vradzsa lakosai baltákkal aprították fel a (hatalmas) testet, darabjait messzire hajították, majd farakással beborítva elhamvasztották azokat. Mivel Krsna (Pútaná) mellét szívta, mikor a boszorkány meghalt, teste nyomban mentessé vált minden anyagi tulajdonságtól. Ezért amikor óriási testét elhamvasztották, a felszálló füst olyan illatos volt, akár az aguru füstölő. Pútaná folyton emberi csecsemők vérére áhítozott, s azzal a szándékkal jött el Krsnáért is, hogy megölje őt. Mégis, mivel a keblét kínálta neki, a legnagyobb lelki eredményt érte el. Mit mondjunk hát azokról, akik természetes anyai vonzalommal és szeretettel viszonyulnak Krsnához, megszoptatják őt, vagy kedveskednek neki, mint ahogy az anya dédelgeti gyermekét? Bhagaván (Krsna), az Istenség Legfelsőbb Személyisége mindig tiszta bhaktája szívében lakozik. Az imádatra méltó (Brahmá és Siva is) mindig őt magasztalja. Mivel Krsna átölelte Pútaná testét, és szívta a mellét, boszorkány mivolta ellenére anyaként tökéletességet ért el a lelki birodalomban. Mit mondjunk a tehenekről, akiknek tőgyét Krsna oly örömmel szopta, s akik boldogan és nagy szeretettel kínálták tejüket, akárcsak egy anya? Királyom, Dévakí fiaként megjelent Bhagaván (Krsna), az Istenség Legfelsőbb Személyisége adományoz minden áldást, a felszabadulást s a Brahmannal való eggyéválást is. A gópik mindig természetes anyai érzelmekkel viseltettek iránta, ezért ő is mindig nagy örömmel szívta tejüket. Mivel pedig a gópik mindig oly féltőn gondoskodtak róla akár egy szerető anya, elképzelhetetlen, hogy testük elhagyása után még visszatérnének a szamszára forgatagába.

(A Pútaná testét égető máglyák) füstjének illatát megérezvén Vradzsa lakosai még a távolban is meglepődve kérdezgették: “Mi ez a finom illat? Honnan származik?” – csodálkoztak. Így értek oda (Nanda otthonához). Az odaérkezők csodálkozva hallgatták Pútaná történetét, s mikor meghallották, hogyan ölte meg őt (Krsna), megáldották a gyermeket. Óh, királyom, Paríksit, Kuruk legkiválóbbja, az egyszerű és nagylelkű Nanda nyomban ölébe kapta kisfiát, mintha az a halál torkából tért volna vissza, s mikor beszívta hajának illatát, a legfelsőbb lelki békesség szállt reá. Aki pedig hittel és odaadással hallgatja végig Krsna gyermekkori kedvtelését, miképpen végzett Pútanával, abban minden bizonnyal ragaszkodás támad Góvinda, a legfelsőbb, eredeti személyiség iránt.

Így végződik a dicsőséges Bhágavata-purána, más néven Paramahansza-szanhitá tizedik énekének hatodik fejezete, Pútaná felszabadítása.

A fordító jegyzete

A tudós vaisnava tanítómesterek szerint a démonok a lelki életet veszélyeztető különféle akadályokat jelentik, melyekkel meg kell bírkóznunk, melyeket le kell győznünk, miként azt Krsna is tette. Az isteni szeretet ösvényén tizennyolc fő akadály magasodik elénk, melyek – ha nem győzzük le őket – különféle negatív dolgokat szülhetnek, beszennyezvén a tiszta ideát.

Az első ilyen akadály az áltanító (aszat-guru). Pútaná az áltanítót személyesíti meg: álköntösben kínálja a szellemi táplálékot, azzal a rejtett szándékkal, hogy elpusztítsa a lelki életben járatlan szívében az újszülött Isten-koncepciót.

A védikus szentírások szerint nemcsak “külső” tanítómester van, hanem belső is. Eszerint a veszély az ún. belső hangra is vonatkozik, mert aki csak az észre és a logikára hallgat, az hamis tanítót követ – így nem fejlődhet. “Külső” tanítómesternek olyat válasszunk, aki helyes forrásból jutott tudáshoz, a bhakti szellemében él és tanít, de nem a hírnév s nem a pénz kedvéért, hanem önzetlenül, szeretetből. A “belső” tanító legyen a tiszta lelkiismeret, mert az nem mond ellent sem a Védák tanításának, sem pedig a bhakti eszményének.

1990/5.