Hagymaméz

Még az ötvenes évek elején történt, amikor a minisztériumban írták elő, mikor kell a búzát vetni és learatni. No, de ez még a kisebbik baj lett volna, hanem azt is előírták, hol, s mit kell termelni. Ahol addig csak birkarágó füvet termett a kunsági szik, föl kellett törni az ugart és búzát meg kukoricát vetni bele. A zsíros fekete alföldi szántókon, ahol elveszett az ember a búzakalászok között, gyapotot meg ricinust ültettek. Azt tervezgették, hogy lecsapolják a Balatont, és rizsföldeket csinálnak a helyén. Így született meg az a határozat is, hogy a Bakony lábánál meghúzódó kis faluban Balinkán vöröshagymát kell vetni.

Zúgolódtak is a gazdák, mert hisz’ ki hallott már ilyen esztelenséget?! A domboldalon rozs volt a honos, meg zab a lovaknak, a patak menti völgyben meg a krumpli. Nem való ide hagyma! Mire kiszedik a földből, annyi vizet kap, hogy a fele elrohad.… Nagyapám csak hallgatta őket a kovácsműhelyben, de mit mondhatott volna? A felsőbb utasítást végre kellett hajtani. Neki egy kapavágásnyi szántója sem volt, csak az a kis kert a ház végében, ahol a méhes is állt. Az ugyan nem mindegy, hogy két öklömnyi, gyönyörű krumplit kap-e a lópatkolásért, vagy apró, rohadt hagymát, de ő sem tehetett többet, minthogy a fejét csóválta.

Aztán eljött a tavasz, és a patak menti szántót mind teleduggadták hagymával. Nőtt is az szépen, a nyár elejére derékig ért a szára. Amikor elkezdett virágozni, olyan volt, mintha őszhajú, apró tündérek bólogattak volna a völgyben.

A méhek egészen addig az erdő és a rét virágairól gyűjtötték a mézet. Nagyapám gondos szakszerűséggel külön üvegekbe pergette a hársfáról, meg a mezei virágokról hordott nektárt. Úgy gondolta, ezzel pótolja majd a műhelyben elszenvedett veszteséget, mert oda biz’ ebben az időben alig tért be megrendelő. Egyik nap látja ám, hogy a méhek nem az erdő felé indulnak, hanem egyenesen a pataknak, a hagymaföldek irányába. Nagyon megijedt, hiszen a hagymavirágról gyűjtött méz épp olyan büdös és kesernyés ízű, mint a termése. Nem is méz volt az, inkább szirupos hagymalé.

Gyorsan kivett az üvegből néhány kanál illatos hársmézet, föloldotta vízben, és egy kis tálkában odatette a röpnyílás közelébe. Aztán elcsöpögtette az erdőig a maradékot, hogy az illatot követve arra induljanak a méhei. Azok azonban ügyet sem vetettek rá. Olyan odaadással hordták a hagymanektárt, hogy néhány nap múlva szinte kicsorgott a keretekből a fanyar illatú, csípős ízű méz. Nagyapám minden ügyeskedése csődöt mondott. Talán a haját is tépte volna tehetetlen dühében és elkeseredésében, ha nem lett volna kopasz.

— Mit csináljak ezzel a rengeteg értéktelen, hagymaillatú mézzel? – kérdezgette nagyanyámtól.– A kutya sem veszi meg. A faluban rajtam röhög a legapróbb gyerek is. Legszívesebben kiönteném a szemétdombra…

— Hát azért kiönteni kár lenne – vígasztalgatta nagyanyám. – Hátha jó lesz még valamire…

A hagymaméz meg egyre csak gyűlt. Már tele volt vele minden edény Ennyit még egyetlen évben sem gyűjtöttek be a méhek. Nemcsak az üvegek teltek meg vele, de jutott a zsírosbödönökbe, sőt a fürdőkádba is.

Jöttek a mézbegyüjtők. Mindig nekik adták el a fölösleget. A hársmézet meg az erdei virágokról gyűjtöttet azonnal megvették. A hagymamézet megszagolták, belekóstoltak, és undorodva lökték vissza. Még akkor sem kell, ha fizetnek az elszállításért – mondták.

— Én biz’ kidobom – fogadkozott nagyapám. – Mégiscsak bosszantó, hogy rajtam kacag az egész környék. Ahogy hallom már el is neveztek hagymamézes kovácsnak.

Eljött a tél. Egyik este azzal jött be nagyapám a műhelyből, hogy fáj a feje, reszel a torka, és úgy egészében kutyául érzi magát. A hársmézet kereste, de már egy csöpp sem volt az üveg alján. Nem volt mit tenni, befogta az orrát, és lenyelt egy jó nagy kanál hagymamézet. És csodák csodája reggelre kutya baja sem volt! Persze nagyanyám nem tudta megállni, hogy az esetet el ne mondja a szomszédasszonynak. Annak meg az unokája köhögött éppen. Adtak neki egy jó nagy kanállal, és lám, ő is meggyógyult tőle. Nem telt bele egy hét, egymásnak adták az asszonyok a kilincset. Mind a csodatevő mézből akart venni egy kis üveggel.
Tavasszal valami gyógynövénybegyűjtő érkezett a faluba. Amint meghallotta a hagymaméz hírét, azonnal megkereste nagyapámat.

— Van-e még abból a híres büdös mézéből mester uram? – kérdezte mosolyogva.
— No, ide figyeljen!… – csattant föl az öreg. – Ne csúfolódjon velem, mert fölrakom az üllőre, és lópatkót kalapálok magából!
— Dehogy csúfolódok – szeppent meg az ügynök. – Meg akarom venni. Kétszer annyit adok érte, mint a hársmézért. Gyógyszert csinálunk belőle.

Hát így esett, hogy a büdös hagymaméz mégiscsak szerencsét hozott nagyapámnak. Igaz, csak egyszer, mert a termés tényleg elrohadt a földben, még mielőtt fölszedtték volna, a későbbiek során pedig soha többet nem ültettek hagymát Balinkán. Bármennyire szerette volna is nagyapám, soha többet nem gyűjtöttek nektárt a méhei a kesernyés illatú hagymavirágról, pedig akkor már senki sem gúnyolta volna hagymamézes kovácsnak.

T. Ágoston László

1990/6.