Női archetypusok az Odüsszeiában

Az eposzban vannak vissza-visszacsengő sorok, melyek visszaidézik a különböző fejezetek történéseit, hangulatát, jelezvén, hogy az eposzban semmi sem elhanyagolható, nem felejthető, mindennek oka és kairosza (megfelelő ideje van), és szervesen illeszkedik a teljes egészbe.

Az Odüsszeia legfőbb színtere a tenger. A tenger az érzelmi élet szimbóluma. Odüsszeusz különböző nők karjaiban köt ki, akik más és más archetípusos mintát testesítenek meg, jelezvén a hős animaváltásait és ezek fejlődését.

Időrendi sorrendben: Kirkhé, a boszorkány; Kalüpszó, a szépséges nimfa; Nausziká, a szűz királylány és Pénelopé, a hűséges, ámde öregedő (és halandó) feleség.

Az eposzban először Kalüpszó foglyaként találkozunk a szomorkodó Odüsszeusszal dús szőlőtőkék és karcsú cédrusok árnyékában. Kalüpszó nympha pompás teste (halhatatlan istennőről lévén szó) messze felülmúlja az érett Pénelopét, Odüsszeusz mégis felesége után vágyódik.

Odüsszeusz segítői, Hermész és Pallas Athéné (a leleményesség, a józan ész, a racionalitás istenségei) billentik ki a holtpontról a történet „állóvizét”.

Kalüpszó hasonló archetípusos mintát, értéket képvisel, mint például Vénusz, vagy Aphrodité. A testi szépség, az esztétikum a fő attribútuma.

Az anima a lélek mély rétegeibe vezető tényező, de Hermész és Pallas Athéné megjelenése (illetve az őket jelképező „józan ész”) jelzi, hogy a férfinek nem szabad teljesen bűvkörébe kerülnie, mert akkor szeszélyeinek kiszolgáltatottjává válna, ahogy Odüsszeusz is már jó ideje rostokol a szépfonatú és fennkölt Kalüpszó fogságában. Ígérhetett a hősnek örök életet a szépséges istennő, Odüsszeusz már alig várta, hogy a ködbevesző vízen tovább indulhasson szilárdszívű feleségéhez. Útja az akhájokhoz vezet, ahol találkozik a szűziesen szép királylánnyal, hókarú Nauszikával („ki az égtől kapta báját”). Vele Szűz Mária (tisztaság, szeplőtelenség, szűziesség, romlatlanság) ősmintája állítható párhuzamba. Ezen a szigeten Odüsszeusz (retrospektíve) elmeséli az eposzbeli első női „prototípussal”, Kirkhével, a boszorkánnyal való találkozását is. Kirkhé a vamp, a „femme fatale”, a Végzet Asszonya megtestesítője, aki „disznóvá”változtatja a férfiakat, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Itt is Hermész az, aki kihúzza Odüsszeuszt a csávából, jelezvén, hogy az ellenkező nemű őskép (a férfiak esetében az anima) a legbensőbb, legmélyebb archetípusaink közé tartozik, iszonyatos energiával rendelkezik, ezért nem árt, ha racionális józanságunkat nem veszítjük el teljesen. Hermész csodás gyógyfüvet ajánl Odüsszeusznak, így nem fog rajta az „úrnő” varázslata.
Bennem Kirkhé alakjára rímeltethető egy hosszú, fekete csizmát viselő, ostort vagy korbácsot tartó fekete bőr, ámde hiányos ruházattal bíró nőszemély (ún. Donna, vagy domina = szado-mazochisztikus vágyakat kielégíteni kész prostituált) képe. Talán nem véletlenül.

A mítoszkutatók (lásd: Robert Graves: A görög mítoszok) véleménye szerint Aiaia („jajgató”) szigete, az „úrnő” lakhelye tipikus halálsziget. „A disznók elsősorban a halálistennő szent állatai, s a holtak piros eledelével, Kronosz somjával eteti őket”. Megjegyzem, hogy Kalüpszó szigetén is sok-sok halálszimbólumot találni a kutatók szerint, pl. a petrezselymet, amit az antik világban sírok díszítésére használtak.

Verena Kast, a nagyhírű jungi analitikus „Gyász” c. könyvében szerepel, hogy véleménye szerint a szadizmus „búcsúzva létezésünk” (tudniillik mindannyian a halál árnyékában élünk) elhárítása, tagadása, egy tökéletlen azonosulási vágy a Sérthetetlen Pusztítóval (= halál), ami embervoltunk esetében lehetetlen, ugyanis pusztítók lehetünk, de sérthetetlenek sohasem.

Hasonló a freudi analízis esetén az agresszorral való azonosulás mechanizmusa mint elhárítás, például a nácizmus vonatkozásában, amikor is a nem igazán egészséges lelkületű egyén úgy szabadul meg a kínzó, bántalmazó élménytől, hogy a másik oldalra áll át. Kast szerint pedig a mazochizmus egy feloldozási kísérlet lenne.

Odüsszeusznak azonban túl kell jutnia ezen a ponton, s ez egy évébe kerül. Kalüpszó azonban hét évet rabol el az életéből, míg Nausziká finom alakja csak átsuhan a színen, lévén ő már az utolsó lépcsőfok a beteljesülés felé.
Odüsszeusz bármelyikükkel van is, visszavágyik Pénelopéhez, aki az otthont jelenti számára, ahogy az érett férfi is fokról fokra fejlődik a jungi archetípusok vonzásában, a következők vonalán.

Odüsszeusz útja:

1. állomás: vamp, femme fatale, a Végzet Asszonya: Kirkhé

2. állomás: Vénusz, Aphrodité, esztétikai modell: Kalüpszó

3. állomás: szűzmáriai archetípus, tisztaság: Nausziká

4. állomás: Szófia, a házi tűzhely és a bölcsesség istennője: Pénelopé – az okosszívű feleség, aki az otthont biztosítja a férjének.

A férfi tehát végső soron az otthont keresné a nőben. Az animus és az anima nem teljesen ekvivalensek. Karikírozva ezt így érzékelteti Jung: „Míg a férfi egy nőt keres sokban, addig a nő sok férfit keres egyben.” Ez azt jelenti, hogy a nő érzelmeiben inkább monogám, lelke mélyén azonban ott lapul animusa, „aki” polygám.

A férfi érzelmeiben inkább polygám, de animája a tudattalanja legmélyén monogám. Emiatt sérülékenyebbek a férfiak párkapcsolataikban, emiatt viseli meg jobban őket a válás, amely után sok esetben nem is sikerül talpra állniuk, sokan közülük önsorsrontó életútba torkollva, például italozni kezdenek. (Az italozás, freudi oralitás, lsd. tápláló anyamell szimbóluma.)

Ha a látszat mást is mutat, valójában a férfiaknak nagyon nagy az igényük a kötődésre, főleg, ha már egy házasságban elkötelezték magukat. Erre mutat rá Odüszszeusz kalandos utazása is a női ősminták világában: bármilyen szép, értékes (isten)nővel tölti idejét, akár a halhatatlanság ígérete mellett is, Odüsszeusz visszavágyódik Pénelopéhoz, aki a lelke mélyén az otthont, a biztonságot jelenti számára. Igaz, ennek az otthonnak a bolyongások, a keresés, a zsákutcák és állomások után lesz igazi értéke.

(Jelen tanulmány megírásáért köszönetet mondok néhai Enzsöl Ellák hitoktatómnak, aki felnyitotta a szememet az irodalomban rejlő kincsek iránt!)

Dr Nagy Mária Magdolna

(Megjelent a Kláris magazinban)