Erdősi Károly

Erdősi (1890-ig Jedlicska) Károly Budapesten született 1873. május 12-én. Édesapja, id. Jedlicska Károly kocsifényezőként kereste kenyerét, édesanyját Kepes Máriának hívták. Apja a kis Károlyt egyházi pályára szánta, ezért az esztergomi érseki papnevelő intézetben tanult teológiát, s 1896-ban pappá szentelték.


1896–1906 között Budapesten hitoktató, 1898-tól egyben a Szent Szív Zárda (Sacré Coeur) lelkészi pozícióját is betöltötte. 1906-tól a Szent István Társulat igazgatójaként (1933-tól alelnökként) látta el teendőit. 1906–1914 között a Központi Katolikus Legényegyesület másodelnöke, 1914-ben címzetes apát lett, 1923-ban pedig pápai prelátussá nevezték ki. Ugyanabban az évben a Társulat alelnökévé választották.

A civil szférában is jelentős tisztségeket viselt: 1931-től a Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Országos Egyesületének tiszteletbeli elnöke, 1933-tól a Stephaneum nyomda vezérigazgatója. 1926. októbertől 1927. februárjáig négy hónapos utazást tett Simonyi- Semadam Sándor (1920. március és július között magyar miniszterelnök) társaságában Dél-Ázsiában és a Távol-Keleten. Eljutott Indiába, Srí Lankára, Szingapúrba, Penang és Jáva szigetére. Úti élményeiről az 1928-ban megjelent „Napsütéses Indiában” címet viselő könyvében számolt be. 1934-től 1945- ig az „Élet” című hetilap szerkesztője volt, s főleg egyházi témájú munkákat publikált, köztük „Az indiai hitterjesztés nehézségei és célkitűzései” címűt. Erdősi Károly Budapesten halt meg 1945. december 4-én.

Az Ádám-csúcsról

„Mi is megelégszünk azzal, hogy egy napig gyönyörködtünk a környékadta gyönyörű kilátásban. Az egész grandiózus hegyvidék a lábunk előtt terült el s illő tisztelettel megcsodáltuk a ceyloniak büszkeségét, a két és félezerméteres Adamspicket [Adam’s Pick, Ádám-csúcs]. A kúpalakú s némiképp a Matterhornra emlékeztető hegycsúcs diadalmasan emelkedik ki a környező hegyormok sokaságából s három felekezet is szent helyének tartja. A hegycsúcs tetején óriási lábnyomra emlékeztető mélyedés van s a hinduk Vishnu földi látogatásának, a buddhisták a búcsúzó Buddha lábnyomának, a mohamedánok pedig a paradicsomból kiűzött Ádám utolsó lépésének tartják. Mert természetesen Ceylon volt a földi paradicsom s ebben azután a mohamedánok, hinduk és buddhisták egyformán megegyeznek.”

(Napsütéses Indiában, 53.)

A buddhizmusról

„A buddhizmus, ahogyan az az erkölcsi élet irányítójaként kivetítődik, tagadhatatlanul tiszteletet érdemel. Öt főparancsolata, mely a világiakra is kötelező: ne ölj, ne orozz, ne paráználkodjál, ne hazudj, ne részegeskedjél – a keresztény ethikának is sarktételei. De ez a gyönyörű erkölcsi tan a levegőben lóg, nincs fundamentuma. Buddha szerint az egész élet szenvedés s az élet célja a szenvedés megszüntetése. De ez a szenvedés nem szűnik meg a halállal s amíg az emberben életszomj marad, ez az életszomj új életté inkarnálódik s az újjászületés, a reinkarnáció mindaddig tovább folyik, míg az ember ki nem öl magából mindent, ami az élet nagy kerekéhez köti. Ha sem szíve, sem esze nem ragaszkodik már semmihez, maga is élő Buddhává változik, nincs miért újjászületnie s beleolvad a Nirvánába, a létnélküliségbe. A buddhista filozófia itt megáll s nem kutatja, hogy ez a létnélküliség egyenlő-e a lélek megsemmisülésével, vagy a Nirvána mégis csak örök, aktiv életet jelent-e. Buddha e kérdés elől mindig kitért. A zárdák theoretikus papjai azonban következetesek s ma a buddhizmus, mint tan, a materialista világnézet alapján áll.”

(Napsütéses Indiában, 54–55.)

A madurai Siva-templomról

„A templomok temploma azonban mégis csak a madurai Shiva templom. Kisebb, mint a Sri-Rangam, de itt vannak India legszebb gopurái [faragásokkal díszített, emeletsoros kaputornyok] s az egész templom maga a sötét titokzatosság. Csupa félhomályos, néha majdnem feketén sötét fülke és oszlopcsarnok: az ezer pillérek oszlopcsarnokában még nappal is mécsek csillognak és szinte ijesztő, amint a főszentély nagy kapuja elnyeli a zarándokok ezreit. A nyitott ajtón át csak azt látjuk, ahogy a sok színes köntös egyre halványul és végre beleolvad a mély éjszakába. Mérhetetlen távolról csillog egy-két kis mécs és csak zümmögve hallatszik a templomi énekesek sípja és tam-tamja. Titokzatos nagy kriptában vagyunk itt s az egész nagy templomnak csak két világos pontja van. A márványlépcsőkkel, árkádos oszlopcsarnokkal körülvett szent fürdő, aminek azonban virágos nyelvük sokkal szebb elnevezést adott: az ezer liliom tava; – s a zarándokok kifestett oszlopcsarnoka, ahova a messzi földről jött vándorok gyűlnek össze.”

(Napsütéses Indiában, 90.)

Jáváról

„Aki a mai csenevész, nagy dolgok megteremtésére képtelen jávaiak között jár, érthetetlenül nézi egy gigászi kornak e [a parambanani fennsíkon lévő] hatalmas maradványait. A történelem jóformán azt sem tudja megállapítani, mikor jött s vonult vissza a hindu bevándorlás s a mai utódok leszármazottjai-e a régi nagyoknak. Egy bizonyos csak: csodálatos föld, csodálatos ország ez; mindenki megtalálja itt, amit keres. A dekadens bennszülött a mindennapi kenyeret, a hódító idegen a pénzzé és vagyonná átváltoztatható természeti kincseket; de mindez elmúlik, nem marad nyoma sem. Maradandót csak az tudott alkotni, aki – mint az árja hindu – lelkiséggel jött és kultúrát teremtett.” (Napsütéses Indiában, 179.) A benáreszi Gangesz-partról„Minden jámbor és ájtatos cselekedetnek betetőzése azonban a gangesparti fürdés. A Ganges általában szent, hiedelmük szerint fenn a Himalayában Shiva fejéből született meg s azért neve is Ganga Anya: A Folyam. Partja minden részén áldott a fürdés s megmenekül az újjászületéstől, akit ott égetnek el. De a benaresi Ganges- part azért különösen szent, mert itt a folyam mégegyszer visszakanyarodik északra, születési helye felé s ezért minden hindu legfőbb vágya, hogy ott fürödjék meg. Ennél már csak egy óhajuk nagyobb: hogy itt is hallhassanak meg s itt égessék el őket. Ezért azután minden gazdag hindunak van palotája, vagy legalább is kis házacskája Benaresben. Évek hosszáig lelakatolva, elzárva állanak s csak akkor nyílnak meg, ha gazdájuk ide jön meghalni.”

(Napsütéses Indiában, 245.)

Delhiről

„Delhi egészen a hinduké és mohamedánoké, sőt valójában elsősorban a mohamedánoké. Igaz, a hindu kultúra maga is több ezeréves múltra tekint itt Delhiben vissza, felette lebeg a Mahabharáta levegője, de igaz karakterét mégis az izlam hódítás nyomta rá. Sehol a mohamedanizmus előretörése úgy nyomon nem követhető, mint itt. Az üstökös csillag itt tünt fel, soha vissza nem térő fényt varázsolt Indiára s itt hanyatlott is le. A delhii várból egyformán láthatni a láthatár szélén a dicsőséges Kutabminárt, az első mohamedán hódítás emlékét s a Humayun-síremlék sötét kupoláit, aminek egyik földalatti üregében fogták el az angolok a sipoyi lázadás leverése után az utolsó mogul sarjat, Bahadur szultánt.”

(Napsütéses Indiában, 263.)

Szendrei László

2007/46.