Megismerhető-e a világ?

Hajdanán háromszögelési pontokkal hálózták be a vidéket s az utazók nem egyike kém vagy birodalmi ügynök volt, aki az útleírás vagy az expedíciós tevékenység örve alatt térképezte fel az ismeretlen vidékeket. Ma már nincs szükség erre, a műholdak és kémfelvételek mindent elintéznek. A helymeghatározást egyesek új kalandnak, szórakozásnak tekintik, a „ládázás” a GPS lokalizációs játéka, bár ha jobban belegondolunk, mindez a titkok leleplezését, a kiszolgáltatottság pucérságát jelenti.

Az ismeretek sokasága

Az antikvitás leáldozásával a barbárság, majd a kereszténység vette át a vezető szerepet. Hajdanán egy hűséges falusi keresztény ember évente mindössze ötvenkét alkalommal vetette alá magát a véleményformálásnak – legalább is, ha minden vasárnap elment a misére és meghallgatta a pap prédikációját. Ha a mise latinul zajlott, kevesebbet értett, ha fanatikus vagy részrehajló volt a pap, lehet többet értett, de tán rosszabbul is járt vele. Tán így lehetett a végítélet várakozásában tartani az embereket, s érthető módon a tekintély – értsd a szellemi-lelki vezető, a pap – véleménye mérvadó volt. Ezt persze nem mindig a valós személyes értékek vívták ki. Egyik apátságunk alapító levele bizony nem szép szóval, hanem valóságos sarccal, kötelező beszolgáltatással és az örök kárhozattal történő fenyegetéssel igyekezett építeni a szellemi elit tekintélyét.
Mire volt tehát utalva az alattvaló? A világ dolgaiban kénytelen volt maga eligazodni, amit nem sikerült megtanulnia, abban följebbvalói „segítettek”, a lelki kérdésekben pedig maradt a szellemi tekintély hallgatása – és a reménység az üdvösségben. Tulajdonképpen évszázadokig tengette így magát az emberiség nyugati, európai része. Aztán egyszer csak beköszöntött a felvilágosodás és a felfedezések kora, sorra nyíltak meg a távlatok a nyugati ember előtt. Az arab világ háta mögött élő mitikus János királyt keresték – s meglelték Indiát. Indiát kutatták – s eljutottak az Újvilágba. Hihetetlen expanzív növekedés lett az eredmény – amibe erkölcsileg egyik-másik európai birodalom bele is rokkant.
Gondolhatnánk, e kitárulkozás végre szabadabb utat engedett a szellemnek is, és végre megindulhatott a világ tényleges megismerése. Vajon mennyire volt elfogulatlan ez a megismerés? Mennyire festett hiteles képet az akkori világról? Jobb-e egy közép- vagy legújabb kori útleírás az ókor mitikus elemeket sem nélkülöző elbeszéléseinél? Strabon aranyásó hangyákat említ Indiával kapcsolatban – ma ezen csak nevetünk, de egy múlt századi útleírást forgatva inkább elképedtem. A svéd utazó, Sven Hedin egyik ázsiai útjáról szólt a tudósítás és meglepő elfogultság süt a lapokról – felekezeti és fehér elfogultság, vagy realitás? Önvédelem vagy agreszszivitás? Értetlenség vagy elfogultság – tulajdonképpen egyre megy. Hadd idézzek néhány képaláírást:

24. oldal
Két tibeti törzsfőnök üldögél sátra előtt. Az arcuk nem annyira vad és ijesztő, mint inkább bamba és bárgyu; ennek megfelel különösképpen a természetük is. Mert kegyetlenek, erőszakosak és tolvajok ugyan, ha büntetlenül tehetik, de máskülönben gyávák és hunyászkodók.

139.oldal
Kurd gyermekek a fotografáló gép előtt. Elfogultan, szinte félve állnak az idegen előtt és tekintetükből bizonyos gyanakvó aggodalom olvasható ki. Valami együgyű bambaság tükröződik arcukon, a sok százados kulturálatlanság bélyege.

168. oldal

Mohamedán pap Kis-Ázsia belsejéből. Vad és fanatikus arc, melynek jellemző durvaságát még jobban kiemeli a csaknem bokáig érő fehér csuha és a szintén fehér turbán. Az európaiakat halálosan gyülölik s ahol csak lehet, izgatnak ellenük.

Az emberekre vonatkozó meglehetősen negatív megjegyzések mellett azért pozitívak is találhatók, amelyek a tevék kitartását vagy a lovak szépségét dicsérik.
A korszak emblematikus hőse a rettenthetetlen utazó, a felfedező, aki vakmerően, nehézséget nem ismerve vág neki a „civilizálatlan” világnak, hogy azt legyőzze, meghódítsa. Magelhaes, Eldorádó, Hegycsúcsok, Déli-sark, Óceánia, Livingstone – hosszú volna a sor. Mintha az utazók hivatásához tartozott volna az is, hogy a lehető legpontosabb információt adják az olvasóknak: igen, a mi világunk a világ közepe, a mi civilizációnk a legjobb, a mi istenünk a legerősebb. Mondhatjuk-e, hogy a felfedezések révén nem sikerült teljesen megismerni a világot? Legalább is a közvetített kép nem tűnt mindig elfogulatlannak, pontosnak, ha már a jóindulatot nem tekintjük követelménynek.

Felfedezések kora

Eltelik néhány száz év s a kifejezetten extrovertált, extenzív megismerés, bolygónk föltérképezése után egy másik ugrás következik: a tudományos felfedezések kora. Ettől joggal remélhettünk objektivitást, hitelességet, s a korábbi hiányosságok oly könnyedén kiküszöbölhetőnek tűntek. A sokáig az archimedesi csavar panoptikumában szunnyadó fizika hirtelen erőre kapott, az alaptudományok mellett előtérbe került az alkalmazott kutatás – a haszonelvűség a tudományokat is kezdte birtokba venni.
Talán ez volt a nyugati ember hurráoptimizmusának a kora, tekintélyes eredményekkel, s a csillagokig szárnyaló fantáziával. E büszke kor talán legtalálóbb emblémája a Titanic, az óriás luxusgőzös. A kék szalagos hajó sorsa nemcsak utólag, visszatekintve szimbolikus értékű. A katasztrófát éppen fél évszázaddal megelőzően valóságos próféciát közölt egy Morgan Robertson nevű úriember, aki 1868-ban megírta egy gigantikus hajó pusztulását, mely első útján süllyed el, s melynek neve: Titan. A Robertson által leírt hajó tonnatartalma, méretei és az utasok száma hihetetlen módon, de megegyezett az 1912 áprilisában első útján elsüllyedt Titanic adataival. Tán az is szimbolikus, hogy a jelkép-értékű hajó mentésére egy egyszerű gőzös, a Carpathia érkezett elsőként…
A nagy gőzös veszte azonban csak vékony karcolás volt az ember fényes önérzetének tükrén, komolyabb veszélyekkel csak később kellett szembenézni. A pacifizmus illúzióját is elsöpörték a világháborúk, amik egy kíméletlen világrend kialakulásának mintha szükségszerű lépcsőfokai lettek volna. Az atom-, hidrogén- és neutronfegyver birtokában mintha végre megszólalt volna az emberiség lelkiismerete is: a tudás mint hatalom csak morális alapon volna vállalható. A környezeti problémák pedig végre mindenkivel megértetik az utóbbi kétszáz év irányának helytelenségét vagy tarthatatlanságát. Az ember gyakorlatilag eljutott a fizikai korlátokig: sebesség, nagyság, távolság, parányok és galaxisok, adatátvitel – amit lehet, manipulálni igyekszik az ember, de azért néha közbeszól néhány egyszerű dolog, mint az időjárás, a hó, a fagy vagy az eső. A briológia sajátos tudományág – de vajon hogyan kell élni?
Mondhatjuk-e, hogy a természettudományok által jobban megismertük a világot? Nos, a jelenségeket illetően talán igen, de a lényeget tekintve aligha. Miguel de Unamuno 1925-ben mondotta, hogy a tudomány megfosztja az embereket a bölcsességtől, és a legtöbb esetben tényekkel töltött fantomlényekké változtatja őket. Mikor azt hittük, már mindent tudunk a bolygónkról, be kellett lássuk, alig tudunk valamit is, és még kevésbé értjük a jelenségeket. A tudomány elszegődött egyfelől az ideológia (kommunizmus), másfelől a kényelmi/uralmi életérzés (kapitalizmus) szolgálatába, így az egyre bonyolódó tudományosság mintha megfosztotta volna az embert a maga metafizikai potenciáljától, spirituális távlataitól.

Spirituális kvantum-ugrás

Nos hát, megismerhető-e a világ? A földrajzi és a technikai felfedezések után maradt-e még eszköz a megismerésre? Kielégíti-e a tudásszomjat az információözön? Hiába duplázódik meg a számítógépek kapacitása másfél évenként, s hiába biztatják egyes „mesterek” arra követőiket, hogy az internetről töltsék le az üdvözítő meditációs formulát – a spirituális tranzakció csak személyesen megy végbe. És éppen itt rejlik az emberiség harmadik nagy forradalma: a geográfi a, valamint a fizika feltérképezése után a metafizika megismerése. Mi maradt tehát hátra? A kvantum- ugrás, a tudatosság új határainak vizsgálata, a misztikus felfedezések feltérképezése.
Ez a vizsgálódás sem veszélytelen. Gondoljunk a botcsinálta prófétákra, a hamis tanítókra, az elvakult látnokokra vagy az önjelölt megváltókra, vagy a híg ezoterikus divathullámra.
A fizika és a geográfia hamisságával és tökéletlenségeivel az ember legföljebb saját tudati szféráját mérgezte, de a hiteltelen metafizikai kísérletekkel a lelkét is eladja a gonosznak. A vakbuzgóság és fafejűség a megvilágosodás legfőbb ellenségei, s valójában minden hagyomány arra tanít, hogy a tudás – lexikális, mentális, intellektuális stb. – egy idő után inkább akadályt jelent, mint segítséget. A gyakorlat, a felismerés, istenélmény sokkal fontosabb, mint az elméleti képzettség, vagy a meddő rendszabályozottság.
A tudatosság új határainak vizsgálatával a vizsgálódás kétszeresen is spirituális felhangot kap: egyfelől a fizikairól áttevődik a metafizikaira, másfelől a gyakorlatiról a misztikusra, mert szükségképpen fölmerül a mikro- és makrokozmosz párhuzama, s innen már csak egy lépés, hogy hiteles önismeret nélkül a világ sem ismerhető meg. Tegyük fel akkor a perdöntő kérdést: megismerhető-e az ember? Amennyiben igaz a misztika egyik alaptétele, miszerint amint fent, úgy alant – s tegyük hozzá, amint bent, úgy kint, sőt, amint a múlt, úgy a jövendő –, s eddig azt tapasztaltuk, hogy a kint sem geográfiailag, sem technikailag nem volt teljesen megismerhető, akkor logikusan azt kellene állítanunk, hogy a bent, a mikrokozmosz sem megismerhető, önmagunk számára sem feltérképezhető saját metafizikai lényünk. Az élet ugyan nagy tanítómester, s társas viszonyaink a legszelídebb emberből is kihozzák a vadállatot, melynek szunnyadó létét nem is sejtettük, mégis kérdéses, vajon valaha is szembesülünk-e igazi énünkkel?
Fizikai és metafizikai énünk elégikus párbeszéde így is szólhatna: „Vagyok-e anyag, vagy inkább lélek? Test vagyok- e, vagy inkább szellem? Vagyok-e érzékeim, vagy inkább érzékfölötti lény? Vagyok-e elme, vagy inkább lelki tudatszikra? Halandó, vagy inkább halhatatlan? Vagyok-e önző cselekedeteim, vagy inkább lelki önzetlenség? Vagyok-e rossz tulajdonságaim, vagy inkább transzcendens erényeim? Vagyok-e mások elvárása, vagy saját magam? Vagyok-e világi hivatásom, vagy inkább az isteni elhívatásom? Vagyok-e viszonylagos énem, vagy végső azonosságom? Vagyok-e minden és vagyok-e semmi – vagy inkább a semminél több, sőt, a minden része?”
Nagyon kevés ember képes szabatos önmeghatározásra. Az individualizmus hihetetlen dübörgéssel terjeszkedik a világon a közösségvállalás rovására, azt mégis csak fölöttébb narcisztikus embertársaink gondolják, hogy ők a világ közepe. A legtöbb esetben viszonyrendszerben gondoljuk el magunkat: apám fia, gyermekeim anyja, egy család, nemzet, haza gyermeke, vagy éppen világpolgár gyanánt. A viszonyrendszer biztonságérzetet nyújt – egy biztos pontra Archimédesznek is szüksége volt, hogy kibillenthesse a világot a helyéből. A viszonyrendszer pedig legalább két mércét jelent, egyfelől a miheztartás, illetve másrészt az önazonosítás mércéjét. Az ember igazodhat embertársaihoz, az általuk vagy velük közösen megfogalmazott normarendszerhez, saját konvencióihoz – vagyis a relatív ember nem önmagában álló entitás.
Ha viszonyrendszerében helyezhető el az emberi önismeret, akkor a világismeretben helyezhető el a relatív ismerethalmaz, illetve a metafizikai ismeretében értelmezhető a misztikus felismerés és azonosság. Nos, megismerhető-e a világ? Egyáltalán megismerendő-e a világ? Vagy elégedjünk meg azzal a parányi szelettel, amit látunk belőle? Mennyire lehet tág az ember észlelése?
Sokan az információt az atomi részecskéknél is fontosabb világmindenség-alkotó egységeknek tekintik, amelynek birtoklása az utóbbi időben egyre inkább felértékelődni látszik. Ám kozmikus szinten feltehetően nincs új a nap alatt, az univerzum anyagkészlete adott mennyiségű, s így a benne rejlő információ is egy adott határig terjedhet, s nem azon túl, még ha a variációk és permutációk szinte végtelen sokaságát figyelembe vesszük, akkor is. Az anyagi mindenség feltehetően nem képes meghaladni önmagát. A mindenségben jelenlévő információ – tegyük fel – régiókba, nyalábokba, szférákba rendeződik. Tekinthetjük ezt szférikus kozmográfiának, energia-mezőnek, információs halmaznak, pszi-régiónak, vagy aminek tetszik, lényeg az, hogy egymásba ágyazódóan, egyszerre áll rendelkezésre szinte minden információ. Miként a matematikáról is lehet elemi szinten és felsőfokon beszélni, a tényeket is lehet bulvár vagy tárgyilagos szinten elemezni, és örvendezni is lehet alantas és emelkedett szinten, úgy a mindenséget is lehet különböző szinten észlelni, attól függően, hogy az ember a rendelkezésre álló információk mely szférájába, rétegébe, olvasatába csatlakozik bele. Tehát az ember énképe igen jelentős mértékben függ attól, milyen a szellemi nívója, miként értelmezi önmagát, a világot és a felsőbb szellemi lényeget.

A letapogatható világ

Az ember pillanatnyi adottságai folytán becsatlakozik a valóság valamely régiójába, s a felismert látványt a valóság hű képének fogadja el. Mindaddig, amíg ki nem derül egy mélyebb összefüggés, egy rejtett igazság, az addig eltitkolt valóság. Ezért halad a nyugati típusú ismeretelmélet meghaladásos módon: az állítás, cáfolat, következtetés; tézis, antitézis, szintézis, vagy a hegeli spirál nyomvonala mentén. Nagy igazságokról derült már ki, hogy az alaptalan botorság, s hasonlóképpen hajmeresztő elképzelésekről, hogy azok valóságosak. Ezért tartja az ősi bölcselet, hogy „végtelen a nézetek különbsége, s az érvelésre alapozott egyetlen nézet sem perdöntő” (Nárada: Bhakti-szútrák, 75.)
Az emberi történelem szempontjából nyugodtan tekinthetjük geocentrikusnak a kozmoszt, ugyanis számunkra a kék bolygó a legfontosabb, lévén ez a pillanatnyi otthonunk. Ahogyan a teleszkópjaink a távoli csillagok évmilliókkal korábbi kisugárzott képét érzékelik most, s az ottani éppen aktuális valóság már más, úgy ilyen jelek, képek a Föld bolygóról is folyamatosan kisugárzanak. Ha a Föld felszínét ily módon egy adófelületnek tekintjük, amely az adott időpillanatok képét folyamatos sugárzásban közvetíti a világűrbe, akkor a múlt utolérhető, ha e kisugárzás gömbhéjainak erednénk a nyomába. Csakhogy a kép egyre ritkább, ugyanis a felszíntől mért távolsággal hatványozottan „ritkul” a kép, csökken az adás intenzitása. A megfelelő képességek birtokában azonban talán mégis tetten érhető a múlt, elolvasható a kozmikus lét akasa-krónikája, sőt, az idő mindkét irányában, a múltban és a jövőben is letapogatható a mindenség.
Ehhez hasonlóan a valóságnak is különböző dimenzióit képzelhetjük el: intenzívebb és felszínesebb, valósabb és illuzórikus vetületeket, amiket az ember tudata a maga képességei, lehetőségei szerint közelíthet meg.
Ráadásul érdekes paradoxonnal kerülünk szembe, ugyanis a világ magába foglalja az egyént, az egyén pedig saját tudatában képezi le a mindenséget. Ha az egyik – akár az egyén, akár a mindenség – megismerhető, akkor a másik is az, ám ha bármelyikük nem megismerhető, akkor értelemszerűen a másik sem az. Különleges viszonyrendszer köti tehát az embert ahhoz a tudatosság-nívóhoz, amely a sajátja, s ahhoz a képhez, amely a körülötte lévő mindenségről benne kialakul – tapasztalatainak, tudományának, hitének vagy reménységének, esetleg csalódottságának vagy más impresszióknak köszönhetően. Létezik-e akkor objektivitás? Vagy minden kép csupán?
Ameddig az ember elidegenedett lény, a mindenség számkivetettje, aki – a vélekedés szerint – a teremtés koronájaként kozmikus magányban tengeti életét, a világ megismerendő marad, ám ugyanakkor megismerhetetlen is, hasonlóan ahhoz, ahogyan a tudomány szerint, egy fraktál-fa területe állandó, kerülete azonban gyakorlatilag végtelen. Ám ha ezzel szemben a világmindenség egylényegűségét felismerjük – akár az isteni teremtés közösségének, akár az ősrobbanás eredendő forrásának szellemi platformján –, akkor a világ már nem idegen, megismerendő hely, hanem otthonos, ismerős közeg, szerves környezet. A mindenség – beleértve az egyéni univerzumok, az individuálkozmoszok sokaságát és a Nagy Mindenséget is – megismerésének van egy misztikus kulcsa: amit megismerve minden ismertté válik.
Ezért kelt reményteli képet az emberiség eme harmadik nagy forradalma, a misztikus felismerések kora, mert remélhetően elvezet a teljesebb világlátás békességéhez, a mögöttes rend felismeréséhez és a mélyebb megbékéléshez.

Erdei Levente

2008/48