Kjong Ho zen mester élete

Kjong Ho 1849-ben született Koreában. Édesapját korán elveszítette, édesanyja pedig olyan szegény volt, hogy a fiát szerzetesnek adta. Húszéves korában Kjong Ho már az egyik legnagyobb koreai buddhista templom fő tanítója, a Szútrák (buddhista iratok) mestere volt. Nagyon tehetséges előadó hírében állt, az előadásaira mindig tömött sorokban özönlöttek az emberek.

Kjong Ho élete

Kjong Ho nagyon magas, erős testalkatú férfi volt, rengeteg energiával. Az étkezések során gyakran három személynek elegendő ételt vett magához. Nagyon szeretett sétálni, s egyik nap elhatározta, hogy meglátogatja egyik barátját Szöulban. Az út mintegy hat napot vett igénybe gyalogosan. Kora reggel útra is kelt, s estére egy hegy lábához érkezett, amelynek a tetején egy fogadó állt, de odáig még vagy nyolc kilométernyi út várt rá, a hegyen felfelé. Kjong Ho nagyon fáradt és éhes volt, hiszen egész nap gyalogolt. Elhatározta, valahogyan megteszi a fennmaradó utat a hegy tetején álló fogadóig. Azon az éjjelen nem világított a Hold, s az orra hegyéig is alig látott. Az út kanyargós volt, és mindkét oldalon dzsungel övezte. Amikor véletlenül rálépett egy indára, azonnal a közelben ólálkodó tigrisek és kígyók jutottak eszébe. Az éjszaka zajai félelmetesek susogtak. Azzal tartotta magában a lelket, hogy elképzelte, milyen finom vacsora és kényelmes fekhely várja majd a fogadóban.

Végül megérkezett, és kopogtatott a kapun. A fogadós anélkül, hogy kinyitotta volna az ajtót, kikiáltott neki:

– Itt sem élelmet, sem szállást nem kaphatsz! Akárki is vagy, azt tanácsolom, hogy azonnal hordd el az irhádat!

– Hát nem érted, hogy egész nap egy falatot sem ettem? – szólt elkeseredetten Kjong Ho. – Hajnal óta úton vagyok!

A fogadós résnyire nyitotta az ablakot, és a következőket mondta:

– Nézd, barátom, az egész környéket járvány sújtja. Akik az elmúlt héten ebben a fogadóban étkeztek vagy aludtak, mindanynyian halottak! Az egyedüli dolog, amit fel tudok ajánlani neked: a halál. Ha nem hiszel nekem, nézd csak meg a ház mögött fekvő holttesteket, amelyeket még nem volt módomban elföldelni. Hacsak nem akarsz csatlakozni hozzájuk, azt ajánlom, hogy késlekedés nélkül hagyd el ezt a helyet! – a fogadós ezekkel a szavakkal becsapta az ablakot, és eltűnt szem elől.

„Ha itt maradok, egész biztosan meghalok – gondolta magában Kjong Ho, – ha pedig elindulok visszafelé, nyolc kilométernyi dzsungelen kell átverekednem magam. Halál előttem, halál mögöttem, halál mellettem! Mitévő legyek?”

Kjong Ho életében először találta magát olyan helyzetben, amikor nem kerülhette el a saját halálával történő szembesülést. Ez a szituáció arra késztette, hogy átgondolja az életét:

– Hagytam, hogy kiváló tanítóként kezeljenek, és nagy tudású embernek tartottam magam. Most mégsem tudok mit kezdeni a saját halálom gondolatával! Minek menjek Szöulba, amikor még a halálommal sem tudok mit kezdeni? Semmi értelme továbbmenni!

Ebben a pillanatban elhatározta, hogy a meditációnak szenteli élete további részét.

– Meditáció: ez az, amire szükségem van. A tudásom fabatkát sem ér! Buddha ugyanolyan ember volt, mint én, vagy bárki más. Az egyedüli különbség közöttünk, hogy a meditáció gyakorlata révén megértette valódi énjét és megvilágosodott. Én is meditálni fogok, megértem igaz természetemet, és buddha leszek!

Sákjamuni Buddha nem hozott létre semmit, egyszerűen felfedezett valamit, ami már eleve létezett. Az univerzum igazsága mindig is létezett, Buddha csupán a meditáció révén felfedezte ezt. Tévedés volna Buddhát az univerzum teremtőjének tekinteni. Mi is elérhetjük azt, amit Buddha elért, ha felismerjük a tudatunk igaz természetét.

Kjong Ho ez idáig csupán intellektuális megértéssel bírt, de nem ültette át az elméletet a gyakorlatba.

– Ki vagyok én valójában? – merült fel benne a kérdés, ahogy visszafelé indult a hegyen. Három napon keresztül ment, anélkül, hogy evett vagy aludt volna, és folyamatosan ez a kérdés világított a tudatában.

Amikor visszaérkezett a templomába, azonnal a szobájába ment, és bezárkózott. Nem fogadott látogatókat, és a tanítással is felhagyott. Alig evett vagy aludt valamit, egy héten keresztül csak ült meditációban, és a nagy kérdést forgatta a tudatában: – Ki vagyok én?

Egy nap a következő gondolat ötlött fel benne:

– Ha nem gyakorolom szorgalmasan a meditációt, ki tudja, mi lesz velem a következő életemben? – s kétségbeesésében elkezdett zokogni. Nagyon nyugtalanította, hogy vajon milyen sors vár rá a következő életében.

Amikor a tanítványai meghallották a sírást, berohantak hozzá, és megkérték, hogy egyen valamit, s folytassa az írások tanítását, magyarázását. Kjong Ho azt felelte:

– Ez engem már egyáltalán nem érdekel. Ti nem halhattok meg helyettem, és a pokolba sem mehettek helyettem. Ha állatként születek meg a következő életemben, azt sem tehetitek meg helyettem. Sőt, gyakorolni sem tudtok helyettem. Saját magamnak kell gyakorolnom a meditációt. Nincs időm folytatni ezt a beszélgetést, kérlek, hagyjatok magamra!

A nap folyamán Kjong Ho egy levelet juttatott el a tanítványaihoz, amelyben így írt:

„Kérlek benneteket, többé ne keressétek a társaságomat. Nincs időm a beszélgetésre. Elrepült felettem az élet, és most csak a gyakorlásra összpontosítok. Ifjú korom óta az írásokat tanulmányoztam, de ez a tudás mit sem segített nekem annak megértésében, hogy ki vagyok valójában. Nem tudtam befejezni az Élet és Halál Nagy Művét. Most csak a gyakorlással akarok foglalkozni!”

A levelet elolvasván a tanítványok szétszéledtek a környéken, és nem tudták, mit kezdjenek magukkal.

Élt a közelben egy teljesen hétköznapi férfi, Li Csou Sza. Egyszerű kis kunyhóban lakott a hegyek között, s minden nap gyógynövényeket gyűjtött, hogy eladja őket a piacon, így tartotta fenn magát. Egy napon Li éppen arra sétált, ahol Kjong Ho tanítványai tartózkodtak. Gúnyosan odakiáltott nekik:

– Ezek aztán a kiváló szerzetesek! Itt szórakoztok, és elfecsérlitek az időtöket, ahelyett, hogy a meditációt gyakorolnátok. Nem féltek, hogy tehénként fogtok újraszületni?

A nemesi családból származó, tanult szerzetesek felháborodva válaszoltak:

– Mit képzelsz? Mi szerzetesek vagyunk, tehát ki van zárva, hogy tehénként szülessünk meg a következő életünkben! És különben is, te csupán egy közönséges, világi ember vagy, hogy jössz ahhoz, hogy minket kioktass?

– Igazán gyatra választ adtatok a kérdésemre. Miért nem azt feleltétek, hogy ha tehénként születünk is újra, olyan tehenek leszünk, aminek nincs orrlyuka? – felelte nevetve Li.

– Orrlyuk nélküli tehén?! Ez meg miféle ostobaság?

Li mosolyogva válaszolt:

– Miért nem kérdezitek meg a „mester”-eteket, aki csak éhezik és sanyargatja magát, de nem képes megtalálni az igaz természetét?

A tanítványok a mester szobájához siettek, bekopogtak, és az egyikük így szólt:

– Mester, az a Li nevű férfi csúfot űzött belőlünk, és belőled is! Kérlek, válaszold meg azt a kérdést, hogy mit jelent az orrlyuk nélküli tehén?

Ahogy Kjong Ho ezt meghallotta, diadalmasan kiáltott fel:

– Igeeeen, ez az! – s jókedvűen táncra perdült.

Az ilyen, értelmetlennek tűnő kérdések, vagy más néven koanok, azt a célt szolgálják, hogy egy pillanatra elvágják az analitikus gondolkodás folyamát. A tudat tiszta természetét, akár a felhők a Napot, az állandóan áramló gondolatok és érzelmek homályosítják el. Amikor a gondolati folyam egy pillanatra megáll, lehetőségünk van a tudat tiszta természetének felismerésére. Kjong Ho a hosszú és szigorú meditatív gyakorlatok révén eljutott abba az állapotba, ahol már csak ez az utolsó „csapás” hiányzott ahhoz, hogy a tudatot körülvevő vastag fal darabokra hulljon, és elérje a megvilágosodást. Ezt az élményt a következő versben örökítette meg:

Hallottam az orrlyuk nélküli tehénről,
S hirtelen az egész világ az otthonom lett.
A hegy laposan húzódik
meg az ösvény alatt,
A földműves dolga végeztével
nyugodtan dalol.

Kjong Ho ezután Li kunyhójához sietett. Mindketten sírva fakadtak, mikor megölelték egymást.

– Egész életemben rád vártam! – zokogta Li. – Mindig arra vártam, hogy találkozzak a megfelelő személlyel, akinek átadhatnám a tanításomat. Most már nyugodtan meghalhatok, elvégeztem a feladatomat.

Pár napra rá a férfi nyomtalanul eltűnt, senki sem tudta, hová ment.

Kjong Ho zen mester az elkövetkezendő húsz évben utazott, tanított, kolostorokat építtetett, verseket írt és kalligráfiákat festett. 1903-ban végleg felhagyott az ilyesfajta tevékenységekkel, s egy északi halászfaluba költözött. Levetette a szerzetesi ruhát, és teljesen úgy öltözött, mint az ottani lakosok. Írni és olvasni tanította a falusi gyerekeket, s emellett egy gazdaságban kétkezi munkát végzett, vagyis úgy élt, mint bármelyik egyszerű falusi ember. Tíz esztendővel később, a halálos ágyán magához hívatta két kiváló tanítványát, s a következő verssel búcsúzott el tőlük:

A tudat teliholdja világos és kerek,
Fénye mindent elnyel.
De mi van akkor,
Ha mind a tudat, mind a tudat fénye eltűnik?

Ezekkel a szavakkal lehunyta a szemét, és elhagyta a világot.

Erdődy Péter

2008/48