Tumda, vagy Madal
Ez az Orissza tartományból származó dob India más, távoli vidékein is ismeretes. Közép-Indiában mindenhol népszerű.
Fellelhető Orissza-, Bihar-, Madhja Pradesh és az északibb Uttar Pradesh tartományokban, az Oraon és Szanthal etnikai törzsek zeneszerszámai között. Ezért az egymással kapcsolatos népcsoportok között maddale, maddalam, maddol, mandar, mardal névváltozatokkal találkozunk. A duplabetűs írás és a kettőzött ejtésmód kiemeli a hangszer kétmembrános formáját. A hangszer neve – „tum-da” – a dob hangjait, a leszorított és kinyitott mély hangzás két jellemző tánckísérő hang-tulajdonságait visszhangozza. Ötvözi tehát a mély dobtest zengését, meg a magasabb nyitott felhang feleletét. A tumdához hasonló hangszerek még Afrikában a bakongo, gendang, indigala, ndengere, nguluwusha, ingabe, kebero, mganda, ndungu, omele, tangala; Latin-Amerikában a batá és kebi; Indokínában a kendang és krumtungan, Jáván a kendang és lentik, de a török bongudu, vagy a bolgár tupán is ide sorolható.
A tumda teste nem kettőskúp, nem hengertest forma, hanem csonka kúp alakú. Testanyaga égetett agyag, melyet rovátkás felületén sűrű fonással megerősítenek. Kör alakú abroncsára majombőrt szíjaznak, amit erős tehénbőr csíkokkal feszítenek egymás felé a hangszertest oldalán, szinte elfedik az agyag testet a szemlélő elől. A jobb oldali játszófelületre, a bőr közepére vasporral és grafittal kevert rizspépet visznek fel, a bal oldalon nincs vaspor a zengő felületben. A nagyobbik, mélyebben zengő bőr a basszus, a kisebbik, magasabban pengő szóló a fürgébben járó „beszédesebb” bőr.
Használati módja, szerepe, feladata a mridangáéhoz és a pakhavadzséhoz hasonló – ezek általánosan elterjedt kétmembrános dobok. A játékos jobb kezével a kisebbik, magasabb, míg baljával a nagyobbik, mélyebb hangú bőrfelületet üti. Érdemes megjegyezni, hogy a bolgár és török népzenékben a táncok kísérőhangszereként szereplő kétfenekű basszusdobok játékmódja hasonló: a bal kéz bunkós fejű verővel basszushangot kelt, amire a jobb kézben rőzsenyalábbal, vagy vékony fapálcával keltett magas hang a felelet.
Az Orissza tartományban honos úgynevezett odisszi táncstílusnál elengedhetetlen kísérőhangszer, a tánc jellegzetes, sajátosan mély hangú ritmushangszere. Mint minden zene, így a jellegzetes orisszai táncstílus kísérőzenéje is együtt él, együtt mozog a láb és kéztechnika forgásaival, aprózásaival, amihez ez a hangszer adja a mély alapot, a szűnni nem akaró kíséretet.
A tánccal beszélt zene vallásos történeteket, Istenes párbeszédeket, vagy a Bhágavata-puránából idézett példa-történeteket játssza. A táncos/ok női öltözete nagyon díszes pandzsami, amihez évszázadokon át hagyományozott, formázott keményített papír fejdísz társul. A női arcon leheletfinom arany láncocska, fülönfüggők díszlenek, arcfesték emeli ki a szem, száj, orca vonalait; a kéz kifestése pedig a mudrák, kézjelek jelentéseit húzza alá. Így olyan ősi összművészeti remeket kapunk, amelyet szájtátva hallunk, látunk. Nézzük, hallgatjuk, együtt örülünk, vagy bánkódunk a szereplőkkel, s ahogyan az égieknek felajánlva kezdődik, úgy Isten felé hálával összefordított tenyérrel fejeződik be a csodás alkotás.
Váray László
Széchenyi István Egyetem, Győr
2008/48.
