Összeesküvéselmélet

Ha az ember meghallja azt a szót, hogy „összeesküvés-elmélet”, általában a következő fogalmak villannak az eszébe: titok, összeesküvés, titkos társaságok, titkos tudás, titkos uralom, világuralom, új világrend, globalizáció. És ha tovább gondolkodik a témán, felidézve történelmi tanulmányait, illetve a közelmúlt politikai szenzációit, tucatjával ugranak be a példák a Caesar-gyilkosságtól kezdve a templomosok perén át egészen a 2001. szeptember 11-i merényletig. Egy dolog közös mindegyik eseményben: beleillik az összeesküvés-elméletbe. Tulajdonképpen összeesküvéselméletekről kellene beszélni – mint az a cikkből is ki fog derülni –, hiszen több változat is ismeretes az összeesküvés-elméletet kutatók jóvoltából.

„Az összeesküvés-elmélet néhány évszázaddal ezelőtt még naivitás volt, és babonának számított, ha valaki a dolgok mögött láthatatlanul mozgató személyek és érdekek jelenlétét feltételezte. Az előttünk álló évszázadban azonban épp az a naiv, aki a médiában bemutatott, színlelt valóság mögött nem feltételezi láthatatlan mozgatók és érdekek jelenlétét” – írja Matthias Bröckers (Összeesküvések, összeesküvés-elméletek és szeptember 11. titkai, 10– 11.). A kérdéssel mindenképpen érdemes foglalkozni, s azt sem árt megjegyezni, hogy a felmérések szerint a „művelt Nyugat” polgárainak egy tekintélyes része – legmagasabb arányban az Egyesült Államokban, egyes konkrét ügyekben 70–75%-ban – hisz az összeesküvés-elméletekben.

Mielőtt felvázolnánk az összeesküvés-elméletek típusait, érdemes előbb tisztázni, mit is jelent maga az „összeesküvés”, azaz a „konspiráció”. A „konspiráció” a latin „conspirare” szóból származik, ami szorosan vett értelemben azt jelenti: együtt lélegezni, összhangban cselekedni vagy gondolkodni. Az utóbbi időkben a konspiráció kifejezés pejoratív színezetet kapott. A legtöbb szótár ma két meghatározását adja a szónak: titokban együtt eltervezni, különösen valamely törvénytelen vagy gonosz tett elkövetését; vagy titokban megtervezni vagy kitervelni valamit. Az előbbi meghatározás egyértelműen gonosz szándékot sugall, az utóbbi kevésbé, inkább csak a hétköznapi titkosságra utal.

Matthias Bröckers szerint az összeesküvés-elméletek beteges megjelenési formái hosszú időn át hozzájárultak ahhoz, hogy a témát ne vegyék komolyan, és paranoiások, bolondok „szakterületének” tartsák – semmiképp se józan, kritikus tudománynak, a valóságérzékelés egy eszközének. A kritikus összeesküvés- kutatás számára az összeesküvések az információ korszakának „sötét ügyét” jelentik, az összeesküvéselméletek pedig konkrét ismertetőjegyeken alapuló elképzelések ennek a sötét ügynek az állapotáról és hatásrendszeréről. Az összeesküvés-elméleteket tekinthetjük félművelt amatőrök szánalmas próbálkozásainak vagy paranoiás emberek rögeszmés fantáziálásainak, elutasíthatjuk őket azzal, hogy hamisak, komolytalanok, primitívek és sokszor még veszélyesek is – és ebben általában igazunk is lesz. A téma magyarországi kutatója, Lakatos László szerint amiért mégis komolyan kell venni őket, az nem az a néhány kivételes eset, amikor valamelyik bizarr összeesküvéselméletről kiderül, hogy lám, mégiscsak igaz – bár ezek igencsak zavarba ejtő pillanatok. Hanem mert egy bizonyos értelemben, egy mélyebb (szociálpszichológiai) szinten mindegyik igaz. Mert bármilyen groteszkek is néha ezek az elméletek, valami nagyon fontosat mégis megfogalmaznak, és ezt nem olyan nehéz észre venni.

Az összeesküvés-elméletek fajtáinak bemutatásánál Lakatos László tipologizálását tekintettük mintának. Ezek szerint beszélhetünk: 1. négyféle, 2. hatvannégyféle, 3. háromféle és 4. kétféle összeesküvéselméletről.

1. Négyféle összeesküvés-elmélet

Az összeesküvés lehet valódi vagy képzelt. A vélt és valódi összeesküvések, illetve a (megalapozott) elméletek és a (megalapozatlan) spekulációk megkülönböztetésével az összeesküvés-elméletek négy fajtáját különböztethetjük meg:

i. elmélet valódi összeesküvésről – ez (törté net)tudomány,

ii. spekuláció valódi összesküvésről – ez megtörtént eset hamis magyarázata,

iii. elmélet vélt összeesküvésről – ez tudományos tévedés,

iv. spekuláció vélt összeesküvésről – ez pedig par excellence összeesküvés-elmélet.

2. Hatvannégyféle összeesküvés-elmélet

Finomabb módszerhez jutunk, ha az összeesküvés-elméleteket magyarázatoknak tekintjük, s a magyarázat három elemét keverjük a fenti négy kategóriával. Maga a három elem:

i. Valami, amit meg akarunk magyarázni (explanandum), mint pl. az AIDS, a Kennedy-gyilkosság vagy az UFO-k.

ii. Valami, amivel magyarázunk (explanans); az összeesküvés- elméletek esetében mindig egy összeesküvés.

iii. A kapcsolat (i.) és (ii.) között.

A gond az, hogy az összeesküvés-elméletek esetében sokszor az sem biztos, hogy az explanandum csakugyan létezik. Mindenesetre a 64 elméletileg lehetséges esetből e módszer szerint csak egy olyan magyarázat van, amikor a bizonyítottan létező összeesküvés bizonyítottan létező kapcsolatban áll a bizonyítottan létező explanandummal: ez a tudományos magyarázat, a négyféle összeesküvéselmélet első kategóriája. A második kategóriába 7, a harmadikba 37, a negyedikbe 19 magyarázat tartozik.

3. Háromféle összeesküvés-elmélet

Liberális, szabadságféltő összeesküvés-elmélet, amelyik azt feltételezi, hogy választott, tehát legitim tisztségviselők (a CIA, az FBI, a Pentagon stb.) viszszaélnek a nekik juttatott hatalommal.
Konzervatív, hagyományféltő összeesküvés-elmélet, amelyik azt feltételezi, hogy egy titokban működő csoport különböző legitim és illegitim eszközökkel megszerzi a társadalom fölötti hatalmat, hogy a hagyományos értékeket és az őket védelmező intézményeket és csoportokat felszámolva, a maga igényei szerint alakítsa át a társadalmat (Sztálin, a templomosok pere stb.).

A hatalomra alulról, s az alul lévőkre felülről, a hatalomból ferdén nézők mellett van egy ún. oldalra néző összeesküvés-elmélet is, ami gyakorlatilag az etnikai-, faji-, vallási kisebbségek ellen irányul (az USA kormánya a nemzetközi zsidó összeesküvők kezében van).

4. Kétféle összeesküvés-elmélet

A kétosztályos tipológia nagyon leegyszerűsítő módon csak kicsi és nagy, pontosabban túl nagy összeesküvésekről szóló elméleteket különböztet meg, azzal, hogy míg az előbbiek néha igen realisztikusak is lehetnek, addig az utóbbiak, melyek többnyire világméretű összeesküvést gyanítanak az események hátterében, majdnem mindig pusztán a fantázia termékei.

Érdemes még megemlíteni az összeesküvés-elméletekre általánosan jellemző jellegzetességet, miszerint hogy felvértezzék magukat a kétkedés és a hitetlenség ellen, egy sajátos kontralogikus csavar épült be a rendszerükbe: minden velük szemben felhozott kritika automatikusan további bizonyítékká válik a feltételezett összeesküvés valóságosságára.

Az összeesküvés-elméletek funkciói, jelentősége

Minden összeesküvés-elmélet elsősorban arra a kérdésre ad választ, hogy miért mennek rosszul a dolgok világban, miért nem működik zökkenőmentesen a világ. És a válasz mindig ugyanaz: azért, mert a háttérben meghúzódó erőknek („Ők”) ez áll érdekében.

Az összeesküvés-elméletek – melyek az urbánus folklór részei – gyakorlatilag politikai ideológiaként is funkcionálnak, de ebben az esetben hatásuk jellemzően negatív, hiszen egyrészt növelik a bizalmatlanságot a társadalom különböző rétegei között, másrészt az előítéletek erősítésével és az ellenségkép kreálásával táptalajt adnak a gyűlölet politikájának, melynek célpontja így a vallási-faji-etnikai kisebbségek közül kerül ki (pl. a Cion bölcsei jegyzőkönyveinek hatása vagy legutóbb az arabok, mint „potenciális terroristák”).

Az átlagpolgár számára azért is vonzó lehet az összeesküvés- elméletek adta magyarázat, hiszen egyszerű, világos, közérthető választ ad a világban történő sokrétű, bonyolult eseményekre, amelyekre a hatalom képviselői csak hiányos magyarázatokat – vagy néha még azt sem – adnak, nem beszélve a felelősök hiányáról s a nehezen érthető személytelen folyamatokról (pl. pénzpiac). Az összeesküvés-elméletek az összetett okokat gyakorlatilag egyetlen, egyszerű bűnbakra redukálják. Így nem meglepő, hogy ideális eszköz a propaganda és az agitáció kezében, gondoljunk csak Hitler vagy Sztálin zsidó-bolsevista, illetve zsidó-imperialista összeesküvésére. Néha konkrét személyt is megneveznek, aki felelős minden rosszért, aki így pótolja a személytelenségből adódó bizonytalansági tényezőt. A háttérben megbújó Gonosz, aki a szálakat mozgatja és akit nyugodt szívvel utálni lehet, sőt, kell, megnyilvánulhat pl. Soros György, Oszama bin-Laden (vagy korábban Szaddam Huszein) személyében is. Az összeesküvés-elméletek elfogadásánál nem elhanyagolható az a tényező sem, hogy a „hívő” titkok birtokába jut, amit akár beavatásként is felfoghatunk.

Összeesküvés-elméletek, titkos társaságok és a hatalom

A történelem egyben az összeesküvések és a titkos társaságok története is, hiszen számos szerző szerint ez utóbbiak mozgatják, irányítják a történelem eseményeinek szálait. Azaz az összeesküvés-elméletek olyan kísérleteknek is felfoghatók, melynek segítségével felvázolható a történelem „nagy egésze”. Elég gondolni a különféle titkos történetekre, mint pl. Bohumil Vurm Európa titkos története c. munkájára (Ford.: Barna Ottilia. Sziget, Budapest, 2002. 2004. Eddig az első két kötet jelent meg.) „A titkosság az emberi nem egész múltját behálózó kötőszövet. Léteznek egyéni és csoportok közötti titkok, mint ahogy vannak olyanok is, melyeket mind az egyházi, mind a kormányzati hatalomnak meg kell őriznie. Vannak politikai, sőt még gazdasági és kereskedelmi titkok is” – írja Jim Marrs a Titkos uralom c. könyvében (12.).

A tudás hatalom, és a hatalom a legértékesebb árucikk a kormányzatban. Tehát aki ismeri a titkokat, az ellenőrzi a tudást, ezért nála van a hatalom. A titkosság, a hatalom és az összeesküvés kapcsolatáról már az ókori szerzők is írtak. Az i. e. VI. században élt kínai Szun Ce A hadviselés tudománya c. művének XIII. fejezete a kémek alkalmazásáról szól: „Amikor a kémeknek ez az öt típusa [helyi, belső, átfordított, halálra ítélt és túlélő kémek] mind alkalmazásban van, senki sem tudja felfedni a titkos rendszert. Ezt nevezik a «szálak isteni manipulálásának ». Ez az uralkodói hatalom egyik legfontosabb része.” De az indiai Csánakjának (i. e. IV–III. század; a másik neve Kautilja, azaz „Fondorlatos”, „Csavaros”) a műveiben is (Artha-sásztra, Rádzsa-nitisászta, Csánakja- szútrák) találhatunk a témával kapcsolatos útmutatást, tanácsot, aforizmát. Csandragupta, a Maurja- dinasztiát megalapító nagy király az ő segítségével buktatta meg a Nanda-dinasztia utolsó uralkodóját, s építette ki majd egész Indiára kiterjedő birodalmát. Csánakját az indus Machiavellinek is mondják, ám a hasonlat kicsit sántít, mert Machiavellivel ellentétben az ő élete sikeres volt, s a politika- és államtudományi munkái metafizikai alapokon nyugodtak.

A régi és az újabb titkos társaságokkal kapcsolatban annyi könyv született, amivel meg lehetne tölteni egy nagyobb könyvtárat, így mi most csak a ténykedésük vizsgálata által leszűrt főbb következtetéseket tudjuk megosztani az Olvasóval. Azt senki sem vitathatja, hogy ma is léteznek titkos társaságok (pl. Trilaterális Bizottság, Külkapcsolatok Tanácsa, Bilderberg-csoport, Halálfejes Rend stb.). Ami még tisztázatlan, az a világ jelentős eseményei feletti hatalmuk és befolyásuk mértéke. Az sem kétséges, hogy e titkos társaságok tagjai hihetetlen hatalommal rendelkeznek a világ óriásvállalatainak (multik) és bankjainak nagy része felett. E vállalatok ugyanakkor az alapvető ásványi anyagokat, az energiaipart, a közlekedést, a gyógyszergyártást, a mezőgazdaságot, a távközlést és a szórakoztatóipart felügyelik, egyszóval a modern élet létfontosságú részeit. E titkos társaságok jelölik és képezik ki a magas rangú kormánytisztviselők belső magvát alkotó embereket is, akik egymás között állandóan cserélődnek ugyanazon a posztokon. Ezek a hivatalnokok legtöbbször a titkos társaságok által kimunkált és kívánatosnak tartott célkitűzéseket valósítják meg. Befolyásolják továbbá az országos választásokat és a nemzetpolitikát, ám különös módon a legkisebb hatással sincs rájuk semmiféle vizsgálat, sem a kormányzat, sem a tömegtájékoztatás részéről. Mindezek alapján azt a következtetést lehet levonni, hogy a modern titkos társaságok fő célja az egységes világkormány létrehozása, mellyel együtt központosított társadalmi ellenőrzés jön létre és megszűnik a nemzeti önrendelkezés. Ez a terv megvalósulni látszik, főleg a kormányok és nemzetgazdaságok feletti egyre növekvő nagyvállalati és pénzügyi hatalomnak köszönhetően. Egy dolog azonban egészen biztos. A globalizáció (egységes világkormány, Új Világrend) nyilvánvalóan nem pusztán a konspirációkkal foglalkozó szerzők és paranoiások fantazmagóriája, hanem a titkos testvériségek, szervezetek és csoportok határozottan kinyilvánított célja – ezek pedig a régi rendek, a szabadkőművesek, a Kerekasztal és az illuminátusok örökségét viszik tovább (Marrs, 127–128.).

Vitathatatlan tény, hogy kialakult egy nemzetek feletti hatalmi elit, amely a világ népességéhez képest kisebb, és a korábbi hatalmi viszonyokhoz képest hatalmasabb, mint azelőtt bármelyik uralkodó osztály – de ez érdekes módon mindeddig elkerülte a társadalomtudomány és a politológia figyelmét. Magánkézben nem összpontosulhatna túl akkora hatalom, mint manapság (egy nagyobb multi költségvetése megegyezik egy közepes országéval), s a közhatalom – legalábbis elvileg – pedig csakis az előírt célokra lenne használható. Ez az, ami az összeesküvés-elméletek szerint nem áll fenn, és ezt nehéz lenne tagadni.

Valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha megállapítjuk, hogy a XXI. század elején az összeesküvés-elméletek fő fogyasztói a modernizáció és a globalizáció hatásmechanizmusával szemben védtelen kisemberek, átlagpolgárok közül kerülnek ki.

Szendrei László