India múltja lesz Amerika jövője?

 

Múlt, jelen és jövő vizsgálatában talán megdöbbentően hangzik a címben foglalt tétel. Hogyan volna összemérhető a világ “legfejlettebb” állama a még mindig csak szendergő ázsiai óriással?

Amerikai adóbevallás

A címbéli kérdést ki is terjeszthetjük: vajon mit üzennek a Kelet nagy kultúrái a Nyugatnak? Összehasonlítható- e a gyökeresen különböző világok fejlődése, vagy mégis egy szervesen összefüggő világban élünk? Ismétlődik-e a múlt, vagy mindig van új a nap alatt? Taníthat-e bármit is a fejlődő India a fejlett Amerikának? Sokan bizonyára elborzadnak ezen az ötleten, pedig ne feledjük, a „szabad” kereskedelem folytán a nemzetállami határok főleg gazdasági téren feloldódni látszanak. Az amerikai gazdaság hét százaléka (!) például szaúd-arábiai kézen van, a szövetségi állam adóbevallásainak nagy része pedig – ügynökségek közvetítésével – éppen Indiában, az új szoftver nagyhatalomban készül!

Elszoktunk attól, hogy bármit is tanulnunk lehetne a világ más tájaitól, kultúráitól. Korunkban az „emberek, eszmék és áruk, szolgáltatások szabad (?) áramlását” biztosító demokratikus, pluralista és transznacionális eszmék kormányozta világban élünk, s mintha ebben a már-már minden eresztékében recsegő-ropogó tákolmányban vélnénk felfedezni a végső társadalmi rendszert, a győztes civilizáció beteljesülését. A Nyugat erős kritikai érzékkel viszonyul a világ további tájaihoz, ám az álszent pluralizmus nevében az egyet nem értést különösképpen nem díjazza.

Pedig kritikát a Kelet is fogalmaz meg a Nyugattal szemben. A nyugati rendszer kérlelhetetlen kritikusa volt például Gandhi, akinek köszönhetően India elnyerte függetlenségét. Nyugati műveltséggel és mély hittel felvértezve erőszakmentes politikája szellemében rokkájával térdre kényszerítette az akkori legerősebb nagyhatalmat, a Brit világbirodalmat.

„Ha India ezt az ősi bölcsességet új értelemben a magáévá tenni és Európa hibáit elkerülni akarná, ha India az Isten Országát e földön felépülve szeretné látni a Sátán Országának helyén, amely Európában bekövetkezett, akkor fiainak azt óhajtanám a szívükre kötni, hogy ne hagyják magukat mézes szavakkal megcsalatni, ne engedjék magukat megfogatni a rettentő fondorlatok által, amelyek minden oldalról körülvesznek bennünket…” (A szenvedés törvénye, 1920. június 16.)

Talán már a huszadik század elején is megmosolyogták egyesek az aszketikus politikust, aki holmi idejétmúlt erkölcsi elvekről papolt – mint a tisztesség, igazság, emberi hivatás… Mintha személyében egy középkori lovag éledt volna újjá, aki mély meggyőződéssel és kitartással folytatta Don Quijote-i szélmalomharcát, ami végül sikerrel járt.

„Vétkesek közt cinkos, aki néma” – ennek a magas erkölcsiségnek egyik követelményét az alábbiakban fogalmazta meg: ha egy atya vétkes jogtalanságot követ el, a gyermekek kötelessége elhagyni az atyai házat. Ha egy iskola elöljárója erkölcstelen elvek szerint vezeti intézetét, a tanulóknak el kell hagyniuk az iskolát. Ha egy egyesület elnöke korrupt, a tagoknak ki kell lépniük, hogy ezzel magukat a korrupció vádja alól tisztára mossák. S ugyanígy az alattvalónak is, ha a kormány súlyos jogtalanságot és igazságtalanságot követett el, meg kell attól vonnia együttműködését részben vagy egészben, de mindenesetre oly megfelelő mértékben, hogy a kormányon lévőket kigyógyíthassa gonoszságukból. E példák mindegyikében benne rejlik a szenvedés egy eleme, legyen az akár lelki, akár testi. Szabadságot szenvedés nélkül nem lehet kivívni. (A szenvedés törvénye, 1920. június 16.)

Gandhi filozófiai alapon vallotta a világ összefonódottságát, együvé tartozását. „Sem egyén, sem nemzet soha büntetlenül meg nem sértheti az erkölcsi törvényt. A tolvaj önmagát lopja meg, a csaló önmagát szedi rá. Az igazságtalanság esetleg győzedelmeskedhet egy időre, de rettentő pusztulás vár reá előbb-utóbb. Az asszír vagy babiloni birodalmat igazságtalanság és helytelen cselekvés pusztította el. Midőn Görögország és Róma letértek az erény ösvényéről, még legbölcsebb és legjobb férfiaik sem menthették meg a végromlástól. A francia forradalom alapjában véve nem volt egyéb, mint lázadás a hosszas zsarnokság és igazságtalanság ellen. Viszont az az ember, aki az erény útját járja, mindig magasra emelkedik; a család vagy közösség, mely így tesz, gyarapodik és virul; míg a Béke, a Szabadság és a Boldogság áldása lészen jutalma minden bizonnyal annak a nemzetnek, mely az Igazságosság törvényét követi.” (Az erkölcsiség vallása: A törvény, mely minden törvény felett áll)

A kozmopolita nemzeti identitása

Az utóbbi két-három évszázadban megfigyelhető a nemzeti és a nemzetközi vagy nemzetek feletti eszme versenyfutása. A birodalmakból kiválni óhajtó nemzetek az önrendelkezési jogaikért küzdöttek, Magyarországon a reformkor óta. Az események megítélése természetesen attól is függ, ki melyik oldalon állt. Aki az egyik oldalon nemzeti hős, a másikon ádáz lázadó. Kossuthot ma valószínűleg terroristának bélyegeznék, a felelős kormányt pedig lázadó söpredéknek. Más országokban éppen az elkülönült fejedelemségek összerendezése jelentette a történelmi feladatot. Így a XIX. századi Európában egyszerre voltak jelen az integrációs és szeparatista mozgalmak. Az Osztrák- Magyar Monarchia felbomlásával szinte egy időben egy integrációs folyamat vette kezdetét, a munkásmozgalom, amelynek indulója szerint „nemzetközivé lesz holnapra a világ”. A második világháború után kialakult keleti blokkban az ideológiai alapú nemzetköziség különösen Magyarországon jelentette a nemzeti jelleg visszaszorulását. Ez a rendszer nyolcvanöt évet élt a világon – ma már csak néhány szögletben agonizál –, jó emberöltő hosszan. Ma egy másfajta nemzetköziség hódít, a szupranacionális tőke gazdasági összefonódása. Egyik városunkban az agreszszíven terjeszkedő nemzetközi üzletlánc bevásárlóközpontja éppen a volt szovjet laktanya helyén épült föl. A jelenség hasonló, uralom ez is, az is, a megszállás ténye nem változik, csak legföljebb a dolog illúziója más…

Mindemellett a nemzeti identitás keresésének aktiválódása talán nem csupán a kérdés évtizedes eltussolására adott kényszeres reflex-reakció. Hiszen Tagore után szabadon – rendeltetésünk nem a szerzés, hanem a létezés, márpedig ennek a nemzeti hovatartozás is szerves része, talán még a kozmopoliták esetében is.

A szerves összetartozás mellett az egyéni és nemzeti identitás létjogosultságát Gandhi is hangsúlyozta. „Nem akarok kerítést vonni a házam falai köré, sem befalazni ablakaimat. Azt szeretném, hogy minden kultúra szelleme olyan szabadon lebegjen házamban, amennyire csak lehetséges. Azt azonban nem tűröm, hogy bárki is otthonomból kiűzzön engem.”

Érdemes azt is megvizsgálni, vajon a személyes elfogultság, vagy éppen a titkolt elkötelezettség menynyiben befolyásolta például a brit uralom megítélését. Vámbéry Ármin magyar orientalista például így ír: „Az orosz birodalom, mely mindig csak területet akart szerezni és szaporítani alattvalói számát, meg lehet elégedve ezen 500 év munkájával. (…) Anglia is elsősorban embereket akar hódítani s nem csak területet, mert szüksége van az emberekre, mint kereskedelme piaczára. ’A kereskedelem követi a zászlót’, ez politikája vezető elve, s minthogy a kereskedelem első sorban békés és rendezett viszonyokat kiván s minthogy piaczának kedvező helyzete a fogyasztók kulturális fejlettségétől függ, Anglia főtörekvése mindig a gondjára bízott népek értelmi színvonalának emelése volt s a ’Pax Britannica’ alatt ép úgy igyekezett a maga czéljait szolgálni, mint alattvalói jólétét. Ez a különbség a két nagyhatalom eredeti czéljai közt, melyet koloniális politikájuk is mutat, maga után vonja azt is, hogy egészen más eszközöket használnak. Az orosz hódító megelégszik azzal, hogy ha alattvalói engedelmes, nyugodt, pontos adófizetők s szófogadó bábok. Fő igyekezete az általános nemzeti műveltség és felvilágosodás mezején, hogy orosz nyelven taníthassa az elemi tudományokat az ázsiaiaknak. Ennek az lett a következése, hogy a tatárok, kirgizek és szartok közül csak azok szánták magukat a magasabb kiképzésre, a kik teljesen oroszokká akartak válni. Oroszország sohasem törődött sokat az idegen alattvalói rokonszenvével, (…) Az angolokkal egészen másképp áll a dolog. Ők mindig tekintetbe veszik a gondjukra bízott nép jólétét; ügyelnek arra, hogy a behozott újítások pártatlanok és méltányosak legyenek; jótékonyságot és elnézést gyakorolnak, a hol csak lehet; s a mi a közoktatást illeti, láttuk, hogy az egyetemet végzett ifjak, valamint a jogi, orvosi és művészeti növendékek száma annyira nő évről-évre a bennszülöttek között, hogy inkább még értelmi proletariátus keletkezésétől kell tartani. Az angolokat korántsem gyűlölik és rettegik úgy Indiában, mint az oroszokat Közép-Ázsiában, mert a legtúlzóbb, idegenellenes hindu sem tagadhatja a szahib-ok igazságosságát, pártatlanságát és jó akaratát. Teljes, osztatlan szeretetet nem lehet kivánni, mert az idegen uralkodó sohasem imádat tárgya, de az a tisztelet, melyet a hindu nem tagadhat meg idegen urától, idővel rokonszenvvé alakulhat át s az úr és alávetett közötti viszony nem is oly hosszú idő mulva egészen tűrhetővé válhat.” (korabeli helyesírás szerint)

Vámbéry valószínűleg jól ismerte a közép-ázsiai helyzetet, lévén maga dervisruhában bejárta fél Ázsiát, ráadásul a legfrissebb adatok szerint épp az angol titkosszolgálat kötelékében végzett kémtevékenységet. Így nem csoda tárgyilagosnak tűnő, ám inkább propaganda célokat szolgáló megjegyzése.

Gandhi ellenben, aki a saját bőrén tapasztalta meg a brit elnyomó rendszert, másként nyilatkozik: „…erkölcsileg rossz, ha valamely nemzet önző céljait követve fennhatóságot gyakorol egy másik nemzet fölött. Ha egy magas fejlettségű nemzet fennhatósága alatt esetleg egy kevésbé fejlett nép áll, az elsőnek elháríthatatlan kötelessége, hogy eget-földet megmozdítva ugyanarra a színvonalra emelje alattvalóit, mint amelyen ő maga áll. Továbbá, az erkölcsi törvény szerint a király sem tarthatja magát különbnek az alattvalóinál; hiszen valójában csak népének szolgája. Azok, akiknek kezében hatalom van, ezt embertársaik javára kötelesek felhasználni. Az olyan köztársaság, amelynek nem az erkölcsi törvény az alapja s amelynek tagjai nem önzetlenek, rosszabb bármely önkényuralomnál.” (Az erkölcsiség vallása: Az erkölcsiség és az egyetemes jó)

A Nyugat jövője…

Klostermaier professzor, a kanadai Winipeg Manitoba Egyetem kutatója a hatvanas években ismerkedett meg India egyik történelmi múltú szellemi tradíciójával, a Csaitanja-mozgalommal. A különböző jóga-irányzatok, vallási szervezetek és szekták amerikai terjedése kapcsán megjegyezte, az egyéni és közösségi élet olyannyira eltorzult, hogy egy hétköznapi ember számára az akár túlidealizált formában bemutatott indiai múlt sokkal vonzóbb lehet, mint a jelenkori Amerika fejlődési tendenciáiból extrapolálható jövendő.

A Csaitanja-mozgalomról és lehetőségeiről írott India múltja lesz Amerika jövője? című tanulmányából hosszabban idézünk: „Több okot is felsorakoztathatunk, ami miatt India múltját Amerika jövőjének is tekinthetjük. Bármely hosszabb ideig fennálló civilizáció szervezeti elméletének teljes érvényű elfogadása nélkül is megállapíthatjuk, hogy nemcsak az egyének, de a társadalmak fejlődése és növekedése is mutat bizonyos párhuzamokat. A népesség növekedése okozta feszültség olyan életmódbeli változásokat tesz szükségessé, ami a túlnépesedéssel történelmi távlatokban is együtt élő népek életmódjához közelít. Kisszámú népesség nagy területen főként az adott terület fizikai nehézségeinek „objektív” problémáival szembesül, míg a szűk területen összezsúfolódó nagyszámú népesség esetén éppen ellenkezőleg, a másik ember jelenti a legnagyobb megoldandó problémát. Következésképpen az első esetben a „gyakorlati” fizikális problémák megoldása emészti fel a legtöbb energiát, míg a második esetben a társadalomnak az emberi konfliktusok semlegesítésére irányuló szabályozása, az emberek egymás iránti ellenségeskedésének megszüntetése a legfontosabb. Amerika egyes frekventáltabb vidékei lassan abba a fázisba kerülnek, mikor a túlnépesedés valós problémát okoz, mert már nincsenek szabad határok, melyeken átlépve a gyarapodó lakosság újabb szabadsághoz jutna. Egyre több az ember, s egyre kevesebb a hely és a szabadság is korlátozódik. A klasszikus ind vallások akkoriban alakultak ki, amikor India már erősen túlnépesedett. Nagy figyelmet szenteltek a társadalmi béke fenntartásának, mégpedig oly módon, hogy az ember belső térségének meghódítására összpontosították energiájukat, a Föld hősies meghódításának és benépesítésének felmagasztalása helyett. A létbizonytalanság szükségessé tette a kedvezőnek bizonyult körülmények fenntartását, a lehető legkevesebb változtatással, mert az veszélyeztette volna a túlélést. Közel negyven évvel ezelőtt Heinrich Zimmer a következőket írta (India filozófiái, Bevezetés):

„Mi nyugatiak hamarosan olyan kereszteződéshez érkezünk, amivel India gondolkodói Krisztus előtt mintegy hétszáz esztendővel korábban találták szembe magukat. Ez az igazi oka bosszankodásunknak és izgatottságunknak, nyugtalanságunknak és érdeklődésünknek, mikor a keleti bölcsesség képeivel és képzeteivel találkozunk. Ehhez a válaszúthoz minden civilizáció a vallásos megtapasztalás iránti igényessége és képessége fejlődésének sajátságos fázisában jut el, s India tanai e válaszút problémájának felismerésére kényszerítenek bennünket.” Különösen a nyugati keresztények számára lehet kényelmetlen azt hallani, hogy a nyugat vallásilag fejletlen szinten áll, hiszen abban a szellemben nevelkedtünk, hogy mi vagyunk birtokában a teljes és egyedüli igazságnak, miénk az egyedül igaz, utolsó kinyilatkoztatás, mi vagyunk a választottak és a megváltottak stb. Ám a dogmákat félretéve el kell ismernünk, hogy Európához képest Indiában sokkal régebb óta és szinte megszakítás nélkül tanulmányozzák a vallás (és az élet) örök kérdéseit, alapos kutatás és élénk vita közepette igen alapvető alternatív nézeteket alakítottak ki. A Nyugatnak még több évszázadra van szüksége ahhoz, hogy tágabb értelemben is elmélyüljön abban a problematikában, amivel Indiában foglalkoznak.

A történelem persze nem ismétli önmagát, s hogy ismét Heinrich Zimmert idézzem „nem vehetjük át az ind megoldásokat. Nekünk a saját utunkon kell eljutnunk ebbe az új korszakba, saját magunknak kell megoldanunk a problémáinkat, mert bár igaz, hogy a valóság tündöklése egy és egyetemes, más és más közegben mégis különféleképp tükröződik. Más korokban és más vidékeken másnak tűnik az igazság, annak függvényében, hogy miféle élő anyagból mintázták szimbólumait.” Ezt a meggyőződést nem egy ember osztja manapság nyugaton. A világosság reményében tekintenek kelet felé, mert a kelet már átélte a civilizációk és a vallás tradicionális jelentősége hanyatlásának traumáját, és érettebben, bölcsebben került ki belőle. Jelenkori civilizációnk betegségét megvizsgálva a gyógymód talán egy elmélyültebb tudatosságban lelhető fel, amely megbékíti a nyugati hitek, hagyományok, tudományok és külsőséges ambíciók nézeteltéréseit.

A tudatosság magasabb fokának kibontakozásához idő kell, melynek egy része India vallásai számára már a múlt, nekünk nyugatiaknak pedig még mindig a jövendő.”

Ezzel tehát új pólusosságot sikerült azonosítanunk: a Kelet–Nyugat, Észak–Dél megosztottság mellett a spirituális-tudatos és anyagelvű-intelligens törésvonalat. Ezzel vág egybe Baktay Ervin megállapítása: „A gandhizmus elveinek határozottságában és hitének megalkuvást nem ismerő egyenességében is az a bizonyos igazi középút, mely egyaránt távol áll a Nyugatnak máris összeütközött vagy összeütközésre készülő két világprogramjától: a kapitalizmustól és a kommunizmustól. Gandhi megtagadja a közösséget mindkettővel, jóllehet gyakorlati céljaiban benne foglaltatnak a tisztult szocializmus törekvései is. De nem árulhat egy gyékényen a két nagy irány egyikével sem – hiszen e kettő valóban csak irányában tér el egymástól: szellemi platformjuk közös: a materializmus, mint ahogy közösek az eszközeik is: az erőszak és a macchiavellisztikus elv, mely nem válogatja módszereit és nem ismer erkölcsi meggondolást, mikor céljait véli megvalósíthatni. A kapitalizmus görcsösen ragaszkodik a materiális javak és az anyagi hatalom megtartásához, ellenfelének pedig első törekvése az, hogy a materiális erőforrásokat erőszakos úton kiragadja a kapitalizmus kezéből. A kommunizmus, midőn így akarja a beteg kapitalisztikus társadalmat reformálni, veszedelmesen hasonlít az olyan orvoshoz, aki betegéhez fertőzött kézzel közelít és eszközeihez ugyanazok a baktériumok tapadnak, mint amelyek a kórt okozták. Az emberiséget nem lehet kívülről befelé reformálni: a külső körülmények nem változtatják meg az ember belső mivoltát. A természeti igazság éppen megfordított úton jár: a belső embere vetíti ki magából a materiális külső körülmények formáit. …

Az európai nemzetek – s ezeken belül az osztályok – gyilkos bosszúval néznek farkasszemet: a legyőzöttek és elnyomottak arra várnak, hogy ugyanazt az igazságtalanságot követhessék el a mostani győzteseken vagy elnyomókon, mint amit ezek rajtuk elkövettek. Ez nem vezet békéhez, nem vezethet igazi emberi emelkedéshez sem – pedig a megrokkant Európának s az egész emberiségnek békére, tisztulásra és felemelkedésre van szüksége.

S mi történik, ha megfordul a történelmi kérdés, és Amerika jelene lesz India jövője? Attól a Jóisten mentse meg Indiát…

Tornyai Ödön

Az együtt-nemműködés lényege

Szeretném a Young India olvasóinak figyelmébe ajánlani azt a gondolatokban gazdag levelet1, amelyet Miss Anne Marie Petersontól kaptam. Miss Peterson néhány év óta Indiában él s ez idő alatt figyelemmel kísérte az indiai ügyeket. Arra készül, hogy felbontva kapcsolatát a missziótársulattal, ezentúl egészen az igazán nemzeti szellemű nevelésnek szentelje magát.

A levelet csupán kivonatosan közöltem. A tisztán személyes vonatkozásokat mind kihagytam, de a levél mondanivalóját ez egyáltalában nem befolyásolja. Nem a nyilvánosság számára íródott. Miss Peterson röviddel az én Vellore-ban tartott beszédem után írta meg. De minthogy lényegesen fontos jelentőségű, engedélyt kértem küldőjétől, hogy közzé tehessem, amit készséggel meg is adott.

Annál szívesebben nyomatom le a levelet, mert alkalmat ad rámutatnom arra, hogy az együttnemműködés mozgalma sem keresztény- ellenes, sem angolellenes, sem Európa-ellenes. A vallás és vallástalanság, a Világosság hatalma és a Sötétség hatalma közötti küzdelmet jelenti.

Szilárd meggyőződésem, hogy a mai Európa nem Isten vagy a kereszténység szellemét testesíti meg, hanem a Sátánét. A Sátán pedig olyankor éri el a legnagyobb sikereit, midőn ajkán Isten nevével jelenik meg. Európa manapság csak névleg keresztény. Valójában a Mammonnak hódol imádattal. „Könnyebb egy tevének átbújnia a tű fokán, semmint egy gazdagnak a Menynyek Országába jutnia.” Ezek valóban Jézus szavai. Jézus úgynevezett követői anyagi birtokaikkal mértékelik erkölcsi haladásukat. Már maga az angol nemzeti himnusz keresztényietlen. Jézus, aki azt kívánta híveitől, hogy szeressék ellenségeiket, mint önmagukat, nem venné ajkára e verssorokat: „Pusztítsad el ellenségeinket, hozzál szégyent gonosz terveikre!” Legújabb könyvében dr. Wallace azt a határozott meggyőződést fejti ki, hogy Európát a tudományoknak sokat dicsőített haladása egy arasszal sem juttatta előbbre. S a legutóbbi háború minden egyébnél világosabban bizonyította az Európán jelenleg uralkodó civilizáció sátáni voltát. A győzők az Igazságosság nevében minden erkölcsi törvényt megszegtek. Semmiféle hazugság nem volt elég aljas ahhoz, hogy ne alkalmazzák. E gaztett indítóoka azonban távolról sem vallásos vagy szellemi eredetű, hanem durván materiális. Ezzel szemben a mohamedánokat és a hindukat, akik a kormány ellen küzdenek, becsületük és vallásuk ösztönzi. Még annak a kegyetlen gyilkosságnak is, amely alig az imént döbbentette meg az országot, vallásos indítóokot tulajdonítanak. Bizonnyal szükséges a vallást megtisztítani kinövéseitől, de éppúgy szükséges megbélyegezni azokat is, akik igényeket támasztanak az erkölcsiség látszatára, holott az anyagi előnyöket az erkölcsi nyereség fölé helyezik. Egy tudatlan fanatikust könnyebben ki lehet gyógyítani tévedéséből, mint egy gazembert a gazságából.

Mindemellett ez nem akar személyek vagy nemzetek ellen irányuló szemrehányás lenni. Ezer meg ezer európai egyén túlemelkedik környezetén. Én arról az európai szellemi irányzatról beszélek, amely a jelenlegi vezetőkben jut kifejezésre. Anglia a vezető férfiainak tettein át a legszemérmetlenebbül erőszakot követ el India vallásos és nemzeti érzelmein. Az önrendelkezési jog örve alatt Anglia azon igyekszik, hogy a mezopotámiai olajmezőket kizsákmányolhassa. Franciaország a vezetőin keresztül odáig süllyed, hogy emberevőket képez ki katonának, és mint Szíria védnöke rútul elárulja a beléje vetett bizalmat, midőn a szíriaiak szellemét elnyomja. Wilson papírkosárba dobta tizennégy értékes pontját.

A gonosz hatalmaknak ez a társulása az, amely ellen India végső céljában, az együtt-nemműködés fegyverével küzd. S azok a keresztények és európaiak, akik Miss Petersonnal együtt úgy érzik, hogy ezeket a tévedéseket ki kell küszöbölni, meg is tehetik azt, amennyiben az együtt-nemműködés mozgalmához csatlakoznak. (Az együtt-nemműködés lényege, 1920. szeptember 8. teljes szöveg)

2006/44.