Nem pusztába kiáltott szó

Miért választotta a tanító hivatást?

Oláh Béláné: Számomra soha nem volt kérdés, hogy tanító leszek, hiszen a mi családunk tősgyökeres tanító család, már a nagyapám is tanított, aztán később édesapám is, aki az első világháború áldozata lett. Négyen voltunk testvérek, édesanyánk egyedül nevelt fel bennünket. Ketten szereztünk tanítói oklevelet. Gyermekkorunkban mindig tanítósdit játszottunk, később pedig valóban itt találtam meg hivatásomat a felnőtt életemben. A gyermekek nevelése nehéz, de gyönyörű feladat. 1934-ben lettem Oláh Béla felesége, aki szintén tanító volt és a családi tradíció ezzel tovább gyarapodott.

Hogyan alakultak a tanyasi iskolák? Mi volt az oka létrejöttüknek?

Oláh Béláné: Kecskemét környékén az első pusztai iskola 1880-ban épült Ballószögön. Az első világháború után a tanyasi élet jobb megélhetést biztosított, így különösen a sokgyermekes családok nagy számmal költöztek tanyára. Ez úgy megnövelte a pusztai iskolák tanulói létszámát, hogy például az 1926–1927-es tanévben a városi iskolákba csupán 2741 tanköteles diák iratkozott be, míg a pusztákon 5019. Köncsögpuszta 1926-ban kapott új iskolát, jól megközelíthető helyen, az Orgoványt és Kecskemétet összekötő Kiskőrösi út mentén, Kecskeméttől 16 km, Orgoványtól 9 km, Jakabszállástól 4 km, Helvéciától pedig 6 km távolságra. Az iskolaépület előtt vadregényes környezetben, erdővel szegélyezve, egy 22 holdas szélvájta szikes tó, a Ludas-tó terült el, gazdag madárvilágával és halállományával. Az iskola körül lassan erdővé cseperedett faültetvények, a szép iskolaudvar, a közeli akácerdők és a nádasokkal övezett tó kiváló és gyönyörű környezetet biztosított az iskolának és a környéken lakóknak. Köncsögön akkoriban három nagy gazdasági tevékenységet folytató (lovász, gulyás, kanász) uradalom volt, melyek állandó munkahelyet biztosítottak az embereknek. Fizetségként földet, lisztet, csizmát, jószágot és egy kis pénzt kaptak.

Megvolt a megélhetésük. A környékbeli három major közelében egyre több tanya épült, egyre több gyerek született. Az iskolában egy tanterem, hat osztály és egy tanító volt. Férjem a Szegedi Királyi Katolikus Tanítóképző elvégzése után kezdett el ott tanítani 1931-ben. A tanítóképzőben nagyon jól kiképezték a leendő tanítókat, felkészítették őket a népiskolai sokrétű, egész embert kívánó szép hivatásra. A férjem jó sportoló, agilis fiatalember volt, az ott lakók örömmel fogadták, és nagyon megszerették. Első tanítói évében 99 tanítványa volt. Ahogyan viccesen meg is jegyezte, „ha még egy tanítványom jelentkezik, azt már csak az ablakba tudom ültetni”.

Mikor került a Ludas-tói iskolába?

Oláh Béláné: Második számú tanerőnek 1940-ben kerültem oda, amikor a 6 elemit 8 osztályra emelték. Az alsó négy osztályt én tanítottam, a férjem a felső négyet. Az egy tantermes iskolában a négy osztályt egyszerre, osztatlan formában tanítottuk. Az egyik csapat délelőtt járt iskolába, másik délután.

Miként ismerkedett meg férjével?

Oláh Béláné: Már ismertük férjem családját korábban is, de Bélával még nem találkoztam egészen a tanítóbálig, ahol a fiatal férfiak nyitótáncot szerveztek. Béla engem választott. Májusban volt az eljegyzésünk és augusztusban már össze is házasodtunk. Aztán jött a második világháború és őt is behívták katonának. A Don-kanyarhoz vitték. 1942. szeptember 9-én, az Uryw-i ütközet első negyed órájában lövést kapott, és meghalt. Fiunkkal már nem találkozhatott, néhány nappal az ő születése előtt kellett bevonulnia. Sajnos a képet, melyen együtt vagyok a kisfiunkkal, már nem kapta meg. Unokatestvére temette el, akivel egy helyen katonáskodtak. Férjem halála után mindennek folytatódnia kellett. Ott maradtam egyedül a pusztában. Velem sírtak az emberek, hiszen nagyon szerették őt. Sirattuk a vele együtt elesett fiatalokat is. Mindenki mellettem állt, volt tanítványai is mindig ott voltak. Ha éjjel havazott, mire felébredtem már elhányták a havat, fát vágtak, segítettek, amiben csak tudtak. Hálával emlékszem erre a sok szeretetre.

Hogyan éltek a háború alatt? Mennyire befolyásolták a történések a tanyasi életet?

Oláh Béláné: Az oroszok ezekben az időkben természetesen a környező majorokban is ott voltak, de hallomásból tudtuk, hogy az iskolát tiszteletben tartják. Ezt valóban tapasztaltuk is. Maguk írták rá az iskola kapujára, hogy SKOLA és nem volt összeütközés. Az iskolaépület előtti Kiskőrösi út fontos összekötőútként működött akkortájt számukra, emiatt sokszor 200 tank is áthaladt rajta naponta, hatalmas robajjal és porfelhővel. 1944-ben Kecskemétet a külterülettel együtt teljesen kiürítették. Sokan otthagytuk az otthonunkat és menedéket kellett keresnünk. Egyszerűen csak becsuktuk az ajtót és mindenünk ott maradt. Mindenki a Dunántúlra menekült. Az egyik testvérem Balatonarácson lakott, így mindannyian odamentünk, hogy egy helyen legyünk. Egy évig, míg haza nem jöttem, szünetelt a tanítás. 1945-ben a bátyámat is elvitték a frontra, a sógornőmet kitelepítették a felvidéki házukból egyéves gyermekükkel és egy 25 kg-os csomaggal. Eljött hozzánk Köncsögre, s addig ott tanított nálunk, amíg a férje visszajött a hadifogságból.

Mi történt a háború után? Hogyan boldogultak?

Oláh Béláné: A háború után jött a milliós világ, a pénz teljesen elveszítette értékét, mire megkaptuk a fizetést, már nem ért semmit. Testvérem, sógornőm, meg mi a fiammal laktunk együtt, de három tanítói fizetésből nem tudtunk semmit venni. Sosem felejtem el azt a két szép zöldpaprikát, amit hármunk teljes fizetéséből tudtam venni a piacon. Csere világ alakult ki akkor kényszerűségből. Mindenki azzal fizetett, amit termelt: tejjel, vajjal, túróval, babbal, gabonával. Nekem maradt még két mázsa rozsom, azt megőröltük. Aztán jött az új forint, de addigra a fiamnak már nem volt cipő a lábán.

Milyen távolságból jártak be a gyerekek tanulni? Csak a közvetlen környékről vagy távolabbi tanyákról is?

Oláh Béláné: Általában két-három kilométerre laktak a gyerekek, de volt, aki kétórányira, és mindenki gyalog járt. Több szegény családnak a cipő és a ruha hiánya, különösen télen gondot okozott. Télen férjem egyedül takarította a havat az útról, hogy jöhessenek a gyermekek. Egy nagy farönköt kötött a ló után, ez volt a hótoló. Később már az Állami Gazdaság végezte ezt a munkát, korszerű gépekkel.

Az iskola melletti Ludas-tó egy időben akkora volt, hogy férjemmel a négy kilométerre lévő Jakabszállásig is át tudtunk menni ladikkal. Volt olyan kisiskolás, akit csónakkal kellett áthozni az iskoláig.

A Ratio Educationis értelmében 6-15 éves korig tartott a tanítás. Gyermekek hat osztály után még nem töltötték be ezt az életévet, így ők lettek az „ismétlősök” és még két évig jártak be szombatonként. „Öreg diák” létükre, nem tettek soha túl rossz dolgokat. Nem voltak fegyelmezési gondjaim, mindig tiszteletben tartották az iskolai rendet. Összevont osztályok voltak, míg az egyik olvasást tanult, a másik rajzolt, fogalmazást írt.

Hogyan zajlott az életük? Milyen volt a kapcsolat az ott élők között?

Oláh Béláné: A környékbeli családokkal közösen zajlott az életünk. Az iskola egyfajta kultúrközpont szerepet is betöltött. Férjem indítványára sok tanfolyamot szerveztünk, s ezt hagyománnyá alakítottuk. Először fafaragó tanfolyamot szervezett, mely miniszteri emberek által felügyelt vizsgával zárult. Az ünnepélyes alkalomból, a vizsgabiztos pesti urakért négyesfogattal ment ki az egyik gazda, én pedig az egyik kislányt magyaros ruhába öltöztettem, pruszlikkal és nagy piros masnit kötöttem a hajába, hatalmas mezei virágcsokrot szedtünk. Ez a kislány köszöntötte kezében a virágcsokorral az elöljáró urakat. Nagy tetszést aratott.

A Népművelési Bizottság adott ki rokkákat még a háborús időben. Emlékezetes esemény volt, mikor ezeket hoztuk el a kocsinkon. Légitámadás volt. Achtung! Achtung! – kiabálták a németek. Meg kellett állni, a lovat fához kötni, földre feküdni. Az állomás épülete mellett voltunk, ami elsődleges célpont. A fejünk felett röpültek a repülőgépek, de szerencsére nem történt semmi és a rokkák is túlélték a háborút.
Később a háború után gyapjúfonó tanfolyamot szerveztem, a rokkákat felhasználva. Minden résztvevő megtanult fonni, nagyon ügyesek voltak. Szerveztünk kukoricacsuhé fonó, szabó-varró és gazdatanfolyamot is. Ruhákat készítettünk, ami nagyon fontos volt akkoriban a nélkülözés idején.

És az ötvenes évek?

Oláh Béláné: Mikor jött a tsz-esítés, mindenkinek „önkéntesen” oda kellett adnia a földjét, majd beköszöntött a békekölcsön jegyzések ideje is hasonló módon. Nehéz idők jártak akkoriban. Jöttek sorra a népnevelők a városból az emberek „meggyőzésére”. A jó tanítónak nagy szerepe volt. A tanyai emberek ismerték, bíztak benne, tisztelték. Az érkező agitátorok magukkal vitték a tanítót a családokhoz. Ő ismerte a tanyavilágot, az emberekkel ő volt jó kapcsolatban. Jelenlétemmel sok tragédiát előztem meg. Gyors helyzetfelismerésre volt szükség, sokszor adtam az emberek szájába a szavakat. Egy-egy közbevetett szó, hogy mit kell mondani, mit kell ajánlani és elfogadni a meghurcoltatás ellen, vagy a megmenekülés érdekében fontos segítség volt.

Az ötvenes években mozi is működött az iskola épületében. Kezdetben kis benzinmotoros aggregátorral, majd a Középdunavölgyi Vízügyi Igazgatóságtól nagy dízel motorral hajtott aggregátort kaptunk, és elérték azt is, hogy a helyi önkormányzat az aggregátor működéséhez szükséges gázolajjal támogassa az iskolát. Hatalmas hangja volt, de ennek megvolt az az előnye, hogy a környéken minden ember pontosan tudta, mikor kezdődik a vetítés, majd később a televíziós adás.

Mindig számíthattam a fiatalokra is. Színdarabokat készítettünk közösen (A falu rossza, A bor, Ludas Matyi), melyek után mindig bált rendeztünk. Minden alkalommal előre kikötöttem, hogy az első hangos vitatkozó szóra véget vetek a bálnak. Tőlem elfogadták, nem volt probléma. Ha két legény mégis összekülönbözött, jelenlétemre szó nélkül szétváltak, abbahagyták a vitát. Mindig megbízhattam bennük. A lakásom éjjel-nappal nyitva volt, de egy esetet leszámítva, melyet az érintettek, az egész puszta előtt örökre szégyenlettek és bántak, soha nem tűnt el semmi. Sok-sok kirándulást is szerveztünk a gyermekeknek.

Abban az időben a tanyai emberek nem könnyen jutottak el más vidékekre, a városba is csak ritkán. Nem volt sok közlekedési eszköz, sem autó, és kezdetben vasút sem. Nagy esemény volt még az agitátorok „Csepel” motorkerékpárja is. Az úttörőmozgalomból kihasználtuk, hogy kirándulni mehettünk. Akik már kimaradtak az iskolából, azokat segédvezetőnek neveztem ki, így ők is velünk utazhattak. Volt egy pesti tanár rokonom is, akivel csereprogramot szerveztünk. Először a mi gyermekeink mentek Pestre, ahol mindennel ellátták őket, és megcsodálhatták szép fővárosunk nevezetességeit, legközelebb pedig a pesti gyermekek jöttek hozzánk. Nagyon élvezték a természetet, nem tudtak betelni vele! Rácsodálkoztak a kisbékákra, tábortüzet raktak, egész nap a szabadban játszhattak, tanyai ételeket ehettek. Életre szóló barátságok kötődtek családok között, gyermekek között.

Ön szerint mi az oka, hogy ennyire megváltoztak mind a tanítási, mind a fegyelmezési módszerek?

Oláh Béláné: Akkor még másként volt, a tanítónak a szülők teljes bizalmat adtak. Ha a gyermek büntetést kapott, természetesnek vették. A szülő és a pedagógus a gyermek szemében közös mérce volt. A büntetéssel ezért nem volt érdemes otthon büszkélkedni. A szülő tudta, hogy a tanító tekintélye nélkül nem lehet a gyermekekből becsületes embert faragni. Ha nincs szigorú követelményrendszer, akkor a gyermek erre hamar rájön. Régen a szülők megbíztak a tanítóban, bizalommal hagyták az iskolában a gyermeket. Manapság mindenki nagyot és újat akar létrehozni, ezért találnak ki mindenféle új pedagógiai módszert, így alakult át teljesen az oktatás az évek során. Nagyon sok jó, bevált pedagógiai módszer volt már abban az időben is, sőt a lassúbb élet még inkább kipróbálhatta azok alkalmasságát. Az olvasás, a betűvetés a fő feladata az alapozó elemi osztályoknak. A jól olvasó, szépen író és számtani alapműveleteket jól ismerő kisdiákoknak később volt mire építeni.

Ezeket a készségeket nem lehet túl gyorsan kialakítani, ehhez kellő időt és gyakorlást kell biztosítani, egyéb lelki, érzelmi és gyakorlati (házimunka, barkácsolás, kertészkedés, gazdálkodás) fejlesztések közben. Csak ha ezek kialakultak, akkor lehet a további építkezést megkezdeni és folytatni. Most túl sokat lehet hallani, hogy milyen jogokkal rendelkeznek a gyermekek, és a pedagógus milyen hibákat követ el. Ez éppen a gyermek egészséges személyiségének kialakítását akadályozza. Túl sok az új módszer és talán nem elég a figyelem az alapokra. Talán a követelményeket is következetesebben számon kellene kérni. Azt tapasztaltam, ha a gyermek ismeri a követelményeket, akkor azok elmulasztásáért vagy megszegéséért járó büntetést is jogosnak fogja tekinteni. Régen a tanító a tanítás mellett talán több időt fordított a gyermek viselkedésének, jó modorának, tisztelettudó magatartásának kialakítására is. Ez persze csak jól képzett, megfelelő tekintéllyel rendelkező, rátermett pedagógusokkal működhetett, akik mindezt nem munkának, hanem élethivatásnak tekintették.

Mi volt az oka, hogy elköltözött Köncsögről?

Oláh Béláné: 1973-ban mentem nyugdíjba, utána Helvécián a központi iskolában még két évig napközi otthont vezettem. Akkor beköltöztem Kecskemétre egy minigarzonba. A tanyasi iskolákban egyre csökkent a gyermekek száma. Nem volt már munkalehetősége ott az embereknek. Rohamosan megindult a városiasodás és kihalt a tanyavilág.

Nem volt könnyű az elköltözés. A hosszú tanyai élet alatt szinte minden hozzám nőtt. Az emlékek körülvettek és jól éreztem magam ebben a környezetben. Mégis búcsúzni kellett.

Hogyan kerültek Veszprémbe?

Oláh Béláné: Fiam, dr. Oláh Béla, Szegeden, az egyetemen biológusként végzett és a család hagyományai őt sem kerülték el: két évig tanított Kecskeméten a Katona József gimnáziumban. 1968-ban Veszprémben telepedett le mikrobiológus kutatóként dolgozva. Feleségével három gyermeket – Szabolcs, András és Zsuzsa – neveltek fel. Hamarosan kiderült, hogy a távolság Kecskemét és Veszprém között túl nagynak bizonyul. Így költöztem Veszprémbe egy lakáscsere segítségével, ahol aránylag rövid idő alatt megszerettem, és élveztem a kis unokáim közelségét. Egy ideig itt is vállaltam még napközi-otthonos pedagógusként feladatokat. A városi pedagógus klubban is és az iskolában is sok új jó barátra leltem. Öreg napjaimban családomban és kedvenc virágaimban lelem örömömet, gyakran felidézve a régi emlékeket. Körülvesz volt tanítványaim szeretete is, akik többször felkeresnek otthonomban, vagy nagyobb látogatást szerveznek nagy örömömre.

Mi történt az iskolaépülettel?

Oláh Béláné: 1981-ben szűnt meg, mint iskola, és az épület holland tulajdonost kapott, akinek felesége helvéciai származású. Lovakat akartak tartani, és egy ahhoz szükséges gazdálkodást folytatni. Kisebb belső szerkezeti átalakítások után nagyon szépen berendezkedtek. Sajnos távollétükben, amikor Hollandiában tartózkodtak, többször is betörtek az egyedül álló házba. A tanyai élet szép, de nem könnyű. Csak úgy folytatható, ha az ember komolyan gondolja, hogy erre szánja életét.

Később többféle próbálkozás is történt, a Helvéciai Önkormányzat sokat tett az épület fennmaradásáért, állagának megóvásáért. Most örömmel látjuk, hogy végre stabil kezekbe került. Gondoskodó kezek csinosítják és ápolják, és a Magyar Vaisnava Hindu Misszió központi épületeként újra nemes célokat szolgál, folytatja a hivatását.

Bár az idők szele a puszta lakóit nagyrészt szétsodorta, azért a köncsögi emberek szülőföldjüktől, gyökereiktől és szeretettől vezérelve ma is összetartanak, a Ludastó partján tartott kedves találkozókon idézik fel az ifjúkor szép emlékeit. Ez mindig alkalmat ad az öreg iskola meglátogatására is. Jól esik, hogy a ház mai gazdái mindig szeretettel fogadnak minket, többször is élveztük vendégszeretetüket, pedig több mint százan veszünk részt egy-egy ilyen összejövetelen. Örömmel látjuk, hogy a régi iskola gondos gazdákra lelt. Kívánjuk, hogy közösségük sokáig működhessen, és hasonló szeretettel szolgálják a jót, további sok éven át, erőben és egészségben ezen a szép és nemes emlékekkel rendelkező helyen.

Boga Áron és Boga Mónika
Köszönetet mondunk dr. Oláh Bélának a fotókért.

A Ludas-tói Iskola

2006 júniusában több száz ember gyűlt össze a Kecskemét közeli Köncsög pusztában, hogy részt vegyenek egy hajdani tanyasi iskola, a Ludas-tói iskola emléktábla-avató ünnepségén. A több generációt képviselő régi diákok gyűrűjében ott állt Oláh Béláné Kati néni is, aki negyven évig tanított és élt az iskolában. Emlékezik a sok küzdelmes napra, háborús évekre, férjének elvesztésére, de emlékezik a szép sikerekre, eredményekre és a mindennapok sok-sok apró örömére is. Mind emberként, mind tanítóként a tanyai emberek szeretetét és bizalmát élvezte, melyből az ottani élet sokszor nehéz körülményeihez mindig erőt kapott. Szerette a pusztát, az itt élő dolgos, becsületes embereket. Életét erre áldozta és ma is szeretettel emlékezik a kedves tanítványokra, kartársakra, a tanyavilágban élő családokra, idősekre, fiatalokra, és azokra, akik már nem lehettek közöttünk.
Az iskolában egy tanterem, hat osztály és egy tanító volt. Férjem a Szegedi Királyi Katolikus Tanítóképző elvégzése után kezdett el ott tanítani 1931-ben. A tanítóképzőben nagyon jól kiképezték a leendő tanítókat, felkészítették őket a népiskolai sokrétű, egész embert kívánó szép hivatásra.

„Széjjel szóródni – eső a homokra –
Sivatagnyi reménytelen dologra,
S ha nyár se lesz tőled – s a táj se zöldebb:
– kutakká gyűjt a mély: soká isznak belőled!”

(Váczi Mihály: Eső a homokra)