Vallás és tudomány

“Egész munkásságom során az életet, a tudatot kutattam, de most látom,
az valahogy mindig kicsúszott a kezeim közül, s helyette csak részecskéket,
protonokat és elektronokat találtam, melyek egyáltalán nem élők.
Így hát öreg koromban másfelé kell indulnom.”

Szent-Györgyi Albert

Testvérek viszálya

Egy indiai mese szerint réges-régen a tudomány és a vallás olyan jó testvérek voltak, hogy nem is tudtak meglenni egymás nélkül. Ha valamelyik bajba jutott, a másik rögtön segítségére sietett. Bár időtlenek, mégis fiatalok és erősek voltak, s mindig azon fáradoztak, hogy boldoggá tegyék az embereket.

Mint minden mesének, ennek is valóság az alapja. A régi korok tudományai valóban elválaszthatatlanul egybefonódtak a misztikával, a vallással. Egy idő óta azonban úgy tűnik, vége e jótestvéri viszonynak. A tudomány egyeduralomra tört, ki akarván szorítani saját testvérét annak jussából: kizárólagos jogot akart formálni az ember életére, jövőjére. A sértődött testvér természetesen nem hagyta annyiban a dolgot, viszonzásul többször is kiátkozta önző fivérét. A veszekedés lassan odáig fajult, hogy ma már el sem tudjuk képzelni a kettő békés együttlétét életünkben. Legtöbben úgy véltük, s talán véljük mind a mai napig, hogy a tudomány és vallás kölcsönösen kizárja egymást. De nézzük csak: hogyan és mikor is kezdődött e viszály?

Sokan az ún. mechanikus világnézetet teszik felelőssé, úgy vélik, ennek köszönhető a tudomány és vallás kettéválása. Három tudóst tartanak e szemlélet atyjának – Francis Bacont, René Descartes-t és Isaac Newtont. Közülük Francis Bacon volt az, aki a gépi paradigma alapjait lefektette, amikor 1620-ban publikált művében, a Novum organumban általános támadást intézett az ókori görög filozófusok idealista világnézete ellen. Köny¬vében gúnyosan kijelenti, hogy Platón, Arisztotelész és Homérosz minden műve csupán “pörlekedő tanulásból áll”. Szerinte a görög filozófusok gyermekek módjára csacsogtak, ám semmi kézzel foghatót, semmi hasznosat nem teremtettek, “bölcseletük meddőnek bizonyult”. Bacon úgy vélte, a görögök világképe – bár nagyon hangzatos – egyetlen olyan konkrét kísérlettel sem hozakodott elő, amely az ember jólétét célozná. Ő maga persze másképp látta a világot: nem akarta szemlélni a természetet vagy elmélkedni azon, hanem minden áron meg akarta találni a módját, hogyan lehetne uralkodni felette. Kijelentette, új folyamat van kialakulóban a világgal való kapcsolatra, s ez majd képes lesz “kiszélesíteni az emberi birodalom határait”. Ezzel az úgynevezett tudományos folyamatra utalt, amely elválasztja a megfigyelőt a megfigyelttől, és egy semleges fórumot biztosít az “objektív tudás” kifejlesztésére.

Életrajzírója meséli, hogy amikor Descartes egy hideg téli napon kénytelen volt házon belül maradni, hirtelen rájött a titkok nyitjára, a világ megértésének módjára: matematika! Világszemléletében Descartes az egész természetet egyszerűen mozgásban lévő anyagnak látta. Minden minőséget mennyiségre változtatott, s kijelentette, hogy egyedül a tér és a helyzet számít. “Adjatok nekem kiterjedést és mozgást, s akkor én megalkotom a világmindenséget” – mondta egy alkalommal. Matematikai világa színtelen, szagtalan, íztelen és rideg világ volt. Ő oltotta az emberekbe azt a hitet, hogy a világ titkai megfejthetők mechanikus módon, sőt, le is igázhatjuk a természetet, s erre a leghatalmasabb eszköz a matematika. Mondhatni, ő volt a mechanikus világnézet első igazi hitvallója. Descartes mindent megtett, hogy revelációját minél gyorsabban népszerűvé tegye. Halálakor, 1650-ben világszemléletét már szinte egész Európa értelmisége magáénak vallotta.

Newton egy matematikai módszert fedezett fel a mechanikus mozgás leírására. Azzal érvelt, hogy egyetlen egy törvény elég lenne annak megmagyarázására, miért mozognak úgy pályájukon a bolygók, ahogyan azt teszik, s miért hull le egy levél a fáról egy bizonyos módon. Newton az egész természetet a matematikai szabályok alá rendelte, s nem sokkal azután, hogy elméletét publikálta, az a legtöbb európai egyetem tananyagává vált. Miután 1727-ben elhalálozott, királyi temetésben részesült.

John Locke a társadalom és állam működését egyeztette a gépies paradigmával, míg Adam Smith ugyanezt tette a gazdasággal. Locke arra a következtetésre jutott, hogy a vallásnak nem lehet helye a társadalomban, ha egyszer Isten megismerhetetlen. Az mindenki magánügye, hogy hívő ember-e vagy sem, de a vallás nem képezheti a közösség tetteinek alapját. Miként Bacon a természetből, úgy Locke a társadalomból próbálta elűzni Istent. A mechanikus világnézet térhódítása akkor tetőzött, amikor Charles Darwin 1859-ben publikálta A fajok eredete c. művét.

A gépies paradigma szinte kizárólag az anyagi testek mozgásával törődött, mert ez volt az egyetlen, amit a matematikával ki tudott számítani. Nem emberek, hanem gépek számára alkották. Létrehozói úgy vélték, e világnézetnek elsősorban teljesen kiszámíthatónak kell lennie ahhoz, hogy mint paradigma érvényesülni tudjon. Ebben természetesen semmi helye nem volt a szabályozó elveket kívánsága szerint megváltoztatni képes Istennek. E világnézet szerint a természet nem tökéletes, ezért emberi kiigazításra szorul. E logikának a végkövetkeztetése körülbelül így hangzik: minél több anyagi javat halmozunk fel, annál rendezettebbé fog válni a világ. A haladás tehát nem más, mint az egyre nagyobb anyagi bőség, a tudomány és technológia pedig arra valók, hogy ezt elősegítsék. Ez dióhéjban a vallás és tudomány testvériségét szétválasztó mechanikus világszemlélet jellemzője.

A mai ember már a mechanikus paradigma szülötte, a modern tudomány meghatározó befolyása alatt nőtt fel. Ennek elmélete befolyásolja gondolkodását, termékei pedig átszövik mindennapi életét. E tudománytól korunk embere sokat remél: kényelmes, gondtalan életet, az univerzum titkának megfejtését, sőt, akár az örök élet kulcsát, mellyel kinyithatja a boldog élet birodalmába vezető ajtót. Nem csoda hát, ha az egyre bővülő ismeretek, valamint az egyre fejlettebb technika birtokában úgy véljük, jövőnket a tudomány csak jobbá, tökéletesebbé teheti.

Kétségtelen, a tudomány az univerzum számos csodálatos rejtélyét feltárta előttünk: távoli galaxisokat és a pillanat gyorsaságával lezajló atomi jelenségeket, de bármennyi új ismerettel is ajándékozott meg bennünket, testvére hiányát nem tudta pótolni – az élet igazi misztériumát mindeddig képtelen volt feltárni. Képtelen választ adni arra, mi történik a szívünkben, de a lélek és a halhatatlansággal kapcsolatos élet és halál nagy kérdésére sem tudott ezidáig választ adni. Még nem sikerült kiderítenie, honnan jövünk és hova tartunk, s nem találta meg sem a lelket (tudatot), sem Istent.

Az anyagelvűség zsákutcája

Valami történt világunkban, amire a The Chronicle of Higher Education egyértelműen rámutat: “Mai modern világunkat azzal jellemezhetjük a legtalálóbban, hogy odaveszett a transzcendensbe, a hétköznapi dolgainkat felölelő, egyszersmind túlhaladó realitásba vetett hit.” Mivel ez korunk rákfenéje, hadd vizsgáljuk meg alaposabban is a problémát. E.F. Schumacher a “Hüledezők kalauza” című könyvében olvasható egy anekdota: városnéző sétára indult (az akkori) Leningrádban, ahol sikerült eltévednie. Tanakodva forgatta térképét, mikor odalépett hozzá az Inturiszt egyik idegenvezetője, s rábökött a térképen arra a pontra, ahol éppen álltak.

– De hisz ezek a hatalmas templomok itt körülöttünk – ellenkezett Schumacher – nem is szerepelnek a térképen!

– Mi nem szoktuk feltüntetni a templomokat – válaszolt az idegenvezető.

– És az a templom, ott a sarkon, miért van rajta a térképen?

– Ja az? Az csak korábban volt templom, ma már múzeum.

“Pontosan erről van szó – folytatja Schumacher. – A legtöbb dolog, amiben az emberek többsége oly mélységesen hitt, nem szerepel az Oxford Egyetemen kapott valóság-térképemen. Vagy ha szerepel is – és itt kapcsolódik mondandójához az anekdota –, legföljebb mint kiállítási tárgyak, múzeumi darabok. Olyan dolgok, amikben hajdanán hitt az emberiség, de amikről ma már azt hallja lépten-nyomon, hogy nem is léteznek.”

A tudomány – miközben elhalmoz bennünket mindenféle földi jóval – egyszerűen kitörölte a transzcendenciát a valóság térképéről. Látván a modern nyugati társadalom lelki problémáját, a transzcendencia semmivé foszlását, nézzük, mik ennek a következményei?

A társadalomkritikusok újra és újra rámutatnak a Nyugat bajaira. Az elidegenedés, a társadalmi normáktól való eltérés (anómia), a nihilizmus, s az ezzel járó pesszimizmus, kilátástalanság mintegy melegágya a bűnözés, öngyilkosság növekedésének, vagy az ún. lassú öngyilkosság, a drógák, alkohol stb. egyre szélesebb körökben való elterjedésének. Egyre gyakrabban visszatérő kulcsszavak ezek, ahogy a józan ész kora átengedi helyét az aggodalom korának.

Manfred Stanley: “Mára már közhellyé vált, hogy világunk egyre korszerűbbé válásától elválaszthatatlan egy lelki betegség, az elidegenedés. Az elidegenedés végső oka abban keresendő, hogy a modernizálás olyan világot kényszerít ránk, emberekre, amit a tudomány ugyan valóságnak keresztelt el, de ami valójában minden humánus ismérvtől és tulajdonságtól meg van fosztva. Nincs benne szépség és ocsmányság, szeretet és gyűlölet, szenvedély és beteljesedés, üdvözülés vagy kárhozat. Persze nem állítom, hogy e tényezők hiányoznának az emberi élet realitásából. Inkább arra gondolok, hogy a tudományos világnézet szerint az ilyesmiket nem tekinthetjük objektíve a világ részeinek. Ehelyett kénytelenek vagyunk ezeket az értékítéleteket és érzelmi élményeket az ember belső világa szubjektív kivetülésének tekinteni.”

A világ, ez a hajdani “bűbájos kert” – mondja Max Weber – mára kiábrándítóvá, céltalanná és értelmetlenné vált, sőt ennek okán bizonyos értelemben élettelenné is. Mindazt, ami állítólag meghatározó szerepet játszik az embernek a természetben elfoglalt sajátos helyzetében, igyekszenek visszaszorítani a szubjektivitás zónájába, amit a modern tudomány egy legyintéssel az álmok és illúziók birodalmába utal.
Hannah Arendt humanista a transzcendens elhomályosulásának másik következményét ecseteli.

“Vége hát az érzékelhető és az érzékfeletti megkülönböztetésének s ezzel az a tétel is érvényét vesztette, ami legalább olyan idős, mint Parmenidész tanítása, nevezetesen, hogy ami nem adatik meg az érzékek felfogása számára, sokkal valódibb, sokkal igazabb és tartalmasabb, mint ami szemmel látható; hogy nem csupán az érzékfelfogáson túli, hanem az érzéki világnál magasztosabb dologról van szó. Időközben a metafizika csekély számú védelmezői egyre élesebb hangon figyelmeztetnek a fejlődés jelenlegi szakaszával együttjáró nihilizmus veszélyeire: az érzékfeletti világ eltörlésével elpusztul annak ellentétes párja, a jelenségvilág is – ahogy azt a pozitivisták tartják. Senki sem érezte ezt jobban Nietzschenél, aki Imígyen szólott Zarathusztra című munkájában költői módon, metaforákba ágyazva mutatja be Isten meggyilkolását. A Bálványok alkonyának egy fontos részében tisztázza, mit is ért az isten kifejezésen: az érzékfölötti birodalom szimbólumát, ahogyan azt a metafizika művelői is tartják. Az alábbi részletben Isten helyett az igaz világról beszél: “Megszüntettük az igazi világot. S mi maradt? Talán a szemmel látható? Nos, nem! Az igazi világgal együtt a szemmel láthatót is eltöröltük!”

Jacques Monod Nobel-díjas biológus:

“Egyetlen korábbi civilizációt sem gyötört annyi ellentmondás, mint a miénket. A primitív és a klasszikus társadalmak animista hagyományai közös gyökérből eredőnek tekintették a tudást és az értékeket. A történelem során először a mi civilizációnk próbálja úgy formálni saját magát, hogy elkeseredetten ragaszkodik animista hagyományaihoz – ezzel igyekezvén igazolni saját értékeit –, s ugyanakkor meg is tagadja azokat, nem tekintvén e tradíciót a tudás kútfőjének.

A tudományos gyakorlat választása – ez a kezdetben nem tudatos döntés – egyirányú utcába terelte kultúránk fejlődését. A XIX. század tudománya ezt az utat töretlenül felfelé ívelőnek tartotta ad astram, egészen az empiria csúcsáig, mára viszont egy előttünk tátongó, feneketlen mélység szélére jutottunk.”

Tudomány kontra vallás

“Korunk tudományos-technikai forradalma sokszorosan felgyorsítja a környezet emberi átalakítását. Az ember mindinkább uralma alá akarja hajtani a természetet. Növekszik a tudomány szerepe annyiban is, hogy fontos tényezőjévé válik a társadalmi valóság átépítésének és szabályozásának. E humánus rendeltetésében az ember önigenlésének eszközeként lép fel, szembenáll a vallással, és kéz a kézben jár az ateizmussal” (Marx).

Napjainkban kétféle ellentétes vélemény él az ember mivoltát illetően. Az egyikről a szentírásokból, illetve a templomokban szerezhetünk tudomást: az ember a Teljességből származó rész, akit Isten minden tulajdonságában maximálisan fölülmúl. Ezzel párhuzamosan az iskolákban a Darwin-féle származástant oktatják, miszerint az alantasabból származó magasabbrendűek vagyunk; a tompa anyagból egy mechanikus rendező elv, a természetes kiválasztódás véletlenszerű mutációinak játéka folytán kialakult főemlősök. Ez magyarul azt jelenti, hogy az iszapból kikászálódva értelmes lényekké váltunk. E két ellentétes eredetelméletet képtelenség kibékíteni, bár sok nyugati ember tudathasadásos módon mindkettőben hisz. Még azok is a vallás uszályában sodródnak, akik azt hiszik, rég kinőtték már a teológiát, hisz nap mint nap hitet tesznek az egyén szabadságának és elidegeníthetetlen jogainak szentsége mellett, bár az ilyesfajta hitvallást az evolúciós elmélet cseppet sem támogatja. A transzcendencia alkonyán egyre nagyobb zavarba ejt bennünket a kérdés: kik is vagyunk valójában? Az eredmény az identitás válsága.

Dr. Huston Smith ezt a “Fogalomzavar a modern nyugati gondolkodásban” című munkájában az alábbi szakaszokban tárgyalja:

1. A tudomány az emberi ismeretek szakrális gyűjteménye. Az igazság döntőbírájaként a tudomány – izomorf módon – pontosan ugyanazt a szerepet tölti be, mint a középkorban a kinyilatkoztatás.

2. A modern tudomány gyönge pontja a kontrollált kísérleti módszer. A tudomány általában, pontosabban a bölcselet – ami legalább olyan idős, mint a művészet vagy a vallás – alapos megfigyeléseket tesz, majd felsorakoztatja érveit. A modern tudomány viszont bevezette a kontrollált kísérleti módszert, s kizárólagos érvénnyel csakis ennek eredményeire támaszkodik. Ez nyomban magyarázattal szolgál, miért hiszünk oly szilárdan a tudományban, hiszen az a kontrollált kísérletekből meríti bizonyítékait – így képes átrostálni hipotéziseit, és félretenni az elavultakat. Itt viszont adódik egy nagy probléma:

3. Csakis azt kontrollálhatjuk, ami alacsonyabbrendű, mint mi magunk. A jobb-rosszabb, felsőbbrendű-alsóbb¬rendű viszony meghatározásában az általunk ismert összes értékmérő kritériumot figyelembe kell venni, sőt, esetleg olyanokat is, amiket nem ismerünk. Sok dolog terjedelmesebb, mint az ember – például a Hold –, vagy erősebb nála – mint a földrengés –, de mindent tekintetbe véve egyik felhozott példa sem több az embernél. Tudomásunk szerint egyik sem intelligens, egyiknek sincs szabadsága, és könyörülettel sem rendelkeznek.

4. A tudomány csakis olyasmit tárhat fel, ami az embernél alacsonyabb szinten áll. Legyünk őszinték: találkoztunk-e valaha is egy tudományos cikkben vagy tanulmányaink során olyasvalamivel, ami az embert minden pozitív attributumával együtt fölülmúlja? Sokan vannak, akik nem értenek egyet ezzel a kategorikus válasszal, akik körmük szakadtáig ragaszkodnak a tudományhoz, s nem hajlandók elismerni, hogy az egyértelmű nemleges válasz oka épp a tudomány módszerében keresendő. A határozott nem helyett szívesebben válaszolnak úgy: még nem. Csakhogy a megelőző harmadik pont logikusan bizonyítja e kitérő válasz tarthatatlanságát. Gondolkodjunk el egy pillanatra, miféle lények lehetnek az embernél hatalmasabbak? Test nélküli lelkek, angyalok, netán Isten? Ha ilyen lények léteznek, akkor őket a tudomány – ami csak kísérleti úton képes igazolni feltevéseit – sohasem fogja bemutatni nekünk. Méghozzá azért nem, mert ha léteznek ilyen lények, akkor ők figyelnek minket s nem fordítva. Nyilvánvaló, hogy ők többet tudnak minálunk; kísérleteinkkel nem akadhatunk a nyomukra, legfeljebb, ha ők ezt akarják, s így feltárják előttünk létüket.

Tehát a szűken értelmezett tudomány, ami képes állításainak bizonyítására, csakis olyasmiket tárhat fel, amik az embernél alacsonyabb szinten állnak. Ennek tisztázása nagyon fontos, ezért vegyünk egy újabb példát: tudományos módszereinket hasonlítsuk egy zseblámpához. Ha lefelé, a lábunk elé világítunk vele, akkor a fénye határozott és tiszta. Ha azonban vízszintes irányba fordítjuk, hogy megnézzük, ki közeledik – mintha tudományos módszereinket azonos szinten, embertársaink megismerésére használnánk –, a kép homályossá válik, s már nem látunk olyan tisztán. Hasonlóan, a pszichológia s a társadalomtudományok csak általánosságokat közölnek: hogyan viselkednek az emberek általában, milyenek lelki funkciói. A személyiséget a maga teljességében – a másik ember lényének teljességét, sajátságos vérmérsékletét, egyéni szabadságát, elkötelezettségeit (a szellemről s a lélekről nem is beszélve) – a tudomány képtelen föltárni. Mindez bizonyíték arra, hogy a tudomány csakis az embernél alacsonyabb szintű dolgokat tárhat fel. Tegyük a hasonlatot teljessé: ha zseblámpánkat az ég felé fordítjuk, a homályos kép még gyöngébbé válik.

5. Mivel a tudományban az embernél alacsonyabb¬rendű dolgok megismerésének zálogát látjuk, így nyilvánvaló, hogy beteljesedett (vagyis magasabbrendű) életet próbálunk élni egy nálunk alantasabb világban – tökéletes életre vágyunk egy tökéletlen világban.

Természetesen a mechanikus világnézetből született tudomány vallásellenes hadjáratában komoly fegyvereket, érveket is harcba vetett. A leegyszerűsítő kritika szerint a vallás a fejlődés gátja, mert 1) a problémák megoldását és elrendezését nem kívánja megoldani a Földön, hanem a másvilágba utalja; 2) kulturális hatalma védelmében az egyházak intézményi önérdeke a változatlanság őrzése; és 3) a fennálló politikai rendszerbe beilleszkedett egyházat az uralkodó rétegek is a status quo legitimálására, sőt, szentesítésére ösztönzik.

Sajnos az is sokszor bebizonyosodott, miképpen merevedik egy-egy vallásos irányzat tanítása előíráshalmazzá, a fejlődési dinamikát miképpen gátolja az intézményesülés. Ugyanakkor ez nem feltétlenül a vallással járó folyamat, főleg, ha a hinduizmus és buddhizmus mintájára a vallás céljának a fejlettebb, transzcendentális tudatsík elérését vesszük, ami pedig inkább egyéni lelki evolúciót sejtet, mintsem egyházi aktivitást.

Tudat, mint kritérium

A modern tudomány mindig azt tanította, csak azt fogadhatjuk el valósnak, amit előbb megfigyeltünk, tanulmányoztunk, majd tudományos kísérletekkel sikeresen be is bizonyítottunk. Sokáig úgy tűnt, ezzel a levezetéssel senki sem ellenkezhet, ám a későbbiek során éppen ez vált a tudomány legmegtámadhatóbb pontjává. Az ellentábor ugyanis a következőkkel érvelt: a tudomány megfigyelésen alapszik, ám a tudat éppen a megfigyelésnek az eszköze. Még a legerősebb óriás sem tudja felemelni azt a dobogót, amelyen áll. “A nehézség abból adódik, hogy a tudomány mindig egy működési meghatározással dolgozik. Bármilyen felfogás tudományossá tétele érdekében egy működési meghatározásra, definícióra van szükség, mert így válhat hamisíthatatlanná. A működési meghatározás már önmagában is egy érdekes felfogás. Valójában azt jelenti, hogy bármilyen jelenséget fel lehet vetni, mint ahogy Newton felvetette a gravitációt, de alá kell támasztani fizikai mérésekkel. A meghatározás szerint azonban a tudat az, ami végzi a méréseket és megfigyeléseket. Hogyan lehet akkor egy működési meghatározást adni rá?” – teszi fel a kérdést Ashok Sharma indiai tudós.

A tudat megtapasztalása tehát nem más, mint a tudat megfigyelése; a tudomány mindaddig hozzá sem szólhat a tudat kérdéséhez, amíg az empirikus redukcionizmus szorításában vergődik. Bármilyen hatalmas is, jelenlegi keretei között nincs kielégítő magyarázata a tudatról. A mechanikus világnézet ellenzői azzal is előhozakodnak, hogy amennyiben a modern tudomány képtelen a tudatot megfigyelni, azt anyagi eszközökkel, bizonyos alapanyagok arányos elrendezésével előállítani, akkor mégiscsak létezik olyan valóság, amely meghaladja a tudományos módszereket.

A tudósok századunkban a tudat kérdését is a metafizika, illetve a vallás körébe utalták. A nyugati tudomány tulajdonképpen vallásellenes mozgalomként indult. Mivel a vallás belső út volt, a tudomány kötelességének érezte, hogy külső utat mutasson. Minél tovább jutottak a tudósok a külvilág vizsgálatában, annál közelebb kerültek az atom belső szerkezetéhez, ahol meglepetésükre a tudattal találták magukat szemközt. Ez nem meglepő, hisz mielőtt Rutherford 1911-ben kettéhasított egy atommagot, a tudósok az atommag mibenlétét vallásos kérdésnek tekintették. Elég volt nekik annyi, hogy az atom, mint hipotézis alkalmas bizonyos fizikai folyamatok magyarázására. Kekule, a benzol felfedezője írta: “Kémiai szempontból aligha érdekes, vajon létezik-e az atom, vagy sem. Ez a kérdés inkább a metafizika körébe tartozik.” Ma viszont az atom belső szerkezetének vizsgálata maga a fizika!

William James szerint a tudat tudományos felismerése olyan eredmény lesz, ami mellett minden egyéb tudományos vívmány eltörpül majd.

A tudat porondra lépésével úgy látszik fordulóponthoz érkezett a tudomány. Vajon milyen jövő vár a tudományra? W. Penfield, századunk egyik legkiválóbb ideggyógyásza “A tudomány, az ökör, valamint a szellem” című cikkében írja: “Az elme fizikális alapja minden egyes élőlényben az agyműködés. Ez kíséri a lélek aktivitását, bár maga a lélek szabad, sőt bizonyos fokú kezdeményezőkészséggel is rendelkezik. A szellem az, aki tud, s kómában vagy alvás közben is megőrzi folytonosságát. Ezért feltételezem, hogy a lélek valamiképpen tovább él a halál után. Nem kétséges, sokan Istennel kerülnek kapcsolatba és egy felsőbbrendű szellem irányítása alatt állnak. Ha az embernek csak agyveleje lenne, akkor ez a nehéz döntés nem lehetne a sajátja.”

A darwini evolúciós elmélet biológiai szemléletű, s a biológiai rendszerek fejlődéséhez szükséges feltételekkel foglalkozik. Az első biológiai rendszer megjelenését azonban nem tudja kielégítően megmagyarázni. Ezért fogalmazódott meg a biológiait megelőző kémiai evolúció elmélete. Cairns-Smith, mint a kémiai evolúció szakértője rámutatott a tudat páratlan jellegére, ami minden más fizikai jelenségtől megkülönbözteti, ugyanis a tudat visszahat az őt létrehozó rendszerre. A tudat kétoldalú kölcsönhatását Cairns-Smith interakciónak keresztelte el, aminek az anyag legprimitívebb szintjein is léteznie kell. Nem hirtelen, váratlanul bekövetkező jelenségről van szó, s állítja, hogy a tudat anyagi eredetét feltételezni éppoly ostobaság, mint azt állítani, hogy a televízió a hűtőgépből alakult ki.

A modern tudománytörténetet vizsgálva nyilvánvaló, hogy a legnagyobb ugrások akkor következtek be, amikor a tudósok sikerrel építettek be tudományukba egy látszólag oda nem illő tényezőt. A legjobb példa erre a kvantummechanika. Ez két látszólag teljesen különböző birodalmat kapcsolt össze, a fizikális mérőeszközöket és az embert, mint megfigyelőt. (Meg kell jegyezni, hogy a kvantumelmélet nem teljes mértékben fedi a tudatot, erre atyamesterei, Wigner Jenő és Neumann János is rámutattak: “A fizika nagyszerűen fejlődött, érdekes és hasznos tudománnyá vált. De hiányosságai is vannak. Elsősorban nem elég következetes, másodsorban még csak meg sem próbál foglalkozni a világ néhány fontosabb vetületével, nevezetesen a tudat és az élet létezésével. A kvantumelmélet hiányos; nagy akadályba ütközünk, mert nem értjük meg a tudatot. Be kell ismernünk, hogy tudásunk nagyon korlátozott… Mi nem gépek vagyunk. Ha az ember gép volna, le lehetne őt írni atomokkal, molekulákkal, de én nem hiszem, hogy ez lehetséges lenne. Azt hiszem, szükséges egy új eszköz kifejlesztése a tudat megértéséhez, mint ahogy ki kellett alakítsuk a kvantum elméletet a kémia megértéséhez. Hasonlóan új dolog, új elméletek kellenek a fizikának, hogy megérthessen egy olyan jelenséget, mint az élet… Az önazonosság megköveteli a tudatosságot. Nem lehetne beszélni azonosságról tudat nélkül. Tudom, hogy én én vagyok, ezt a tudatom mondja nekem. Az állatoknak is van tudatuk, de valószínűleg korlátozottabb. Nem tudom, hogy a hangya rendelkezik-e azzal az érzéssel, hogy »én hangya vagyok«, de valószínűleg igen.” – Wigner Jenő)

Mindez azt mutatja, hogy a látszólag össze nem illő tényezők összekapcsolása vezetett a nagy tudományos ugrásokhoz. Talán már eljött egy újabb furcsa párosítás ideje, amikor megvalósulhat az anyag és a tudat harmóniája. Ehhez azonban új koncepcióra van szükség. Ezért igyekeznek egyesek kibékíteni a tudományt és a vallást, ami kétségtelenül egy újabb nagy lépéshez vezethet.

A kvantummechanika mellett a tudomány más területein is központi szerepet kezd játszani a tudat. Példa erre a mesterséges intelligencia, ahol a kezdeti hangulat hasonló volt Newtonék eufóriájához. A newtoni fizikusok azt hitték, az alapvető mozgások törvényszerűségeivel a világon mindent meg lehet magyarázni. A mesterséges intelligencia kutatói is azt vélték, az emberi megismerés minden eleme magyarázható a viselkedésünket befolyásoló szabályokkal. Csakhamar világossá vált azonban, hogy az emberi tudat a legsematikusabb módon sem reprodukálható. A mesterséges intelligencia kutatása csak akkor járhat sikerrel, ha alapjaiban ismerjük meg az emberi tudatot.

A probléma az, hogy a tudomány mindig operációs meghatározásokkal dolgozik. Egy elgondolást azzal lehet tudományossá tenni, ha operációs definíciót is adunk hozzá. Ezáltal ugyanis akárhogy facsarható, és ettől máris tudományossá válik. Az operációs definíció önmagában is érdekes dolog. Valójában nem más ez, mint egy elmélet megfogalmazása – mint Newton esetében a gravitáció leírása – amit valamilyen ad-hoc fizikai dimenzióhoz rendel hozzá az ember. A tudat azonban definíciójánál fogva az, ami mér, ami vizsgálódik. Miként rendeljünk hozzá operációs meghatározást?

Úgy tűnik, a válasz az, hogy a tudat és a durva fizikai világ kölcsönhatásában a tudatnak finomabb síkjai is szerepet játszanak, ahol a jelenleg használt mértékeink helyett mást kell használnunk. Robert Jahn és mások kísérletei már mélyebbre hatoltak a durva anyag síkjánál. Az ő operációs meghatározásaik az elméig jutottak. Ha a tudomány a durva anyag és a tudat között a lét más síkjait is fel tudja fedezni, például az elme vagy az intelligencia szféráját, akkor a tudósok minden bizonnyal könnyebben meg tudják fogalmazni a végső jelenségeket.

A tudat kérdéséhez közelítsünk a mesterséges intelligencia felől. Az első és legfontosabb lépés az új paradigma szükségszerűségének ecsetelése. A mesterséges intelligencia szükségszerűvé teszi az új világszemléletet, hiszen a tudattal kapcsolatban kezelhetetlen problémákkal találtuk szembe magunkat, például az észlelés, a természetes nyelvfejlődés, a tudományos állítások vagy az automatikus érvelés területén. Egyelőre nem ismerünk olyan egyetemes számítástechnikai elméletet, ami gépekben lenne képes reprodukálni az emberi tudatot. Egy egyéves gyermek felismeri szülei arcát. A szupercomputerek számára ez az egyszerű feladat reménytelenül bonyolultnak tűnik.

A mesterséges intelligencia kutatói is úgy vélik, hogy az integrált áramkörök miniatürizálása révén egyszer csak eljutnak az elméhez. Capra és a hasonló úton kutató tudósok szerint viszont ez nem így van, az elme más síkot jelent. Feltételezik, az anyagnak különböző síkjai léteznek, így az elmét az anyag finomabb síkjának tekintik, ami teljesen más törvényszerűségek szerint működik, mint a számítógépes chipek, és sokkal gyorsabb is azoknál. Nanotechnológiával nem lehet eljutni erre a síkra.

Az emberi elmét már régóta hasonlítgatják technikai szerkezethez, mindig az adott kor műszaki színvonalának megfelelően. Így korábban az elmét nevezték gőzgépnek, óraszerkezetnek, de katapultnak is. Ma az agyvelővel igyekszenek azonosítani az elmét. Ezzel kapcsolatban érdemes idézni Ludwig Wittgensteins “Utolsó írások a pszichológia filozófiájáról” című munkájából: “Mi sem valószínűbb számomra, mint hogy az emberek egyszer arra a határozott álláspontra jutnak, miszerint az idegrendszerben nincs olyan kópia, ami az adott gondolatnak vagy emlékképnek megfelelne.”

Megállapíthatjuk tehát, hogy az emberi agynak, mint fizikális szerkezetnek éppúgy, mint a számítógépeknek, megvannak a maga abszolút korlátai, függetlenül a belső szerkezetétől. Ha az emberi megismerésnek egyedüli eszköze az elme volna, akkor nem lennénk képesek azokra a bonyolult kognitív tevékenységekre, amiket végzünk. Ezért láthatjuk, az emberi megismerés valójában több, mint puszta adatfeldolgozás, hiszen sokkal gyorsabb és finomabb szinten történik, mint az agyban.

Ha el tudjuk fogadni azt, hogy az emberi megismerés több, mint puszta agyműködés, akkor máris előttünk áll a tudat, intelligencia, elme és agy modellje, ami megegyezik a keleti vallások, főként az óind védánta filozófia felfogásával, és pontosan megfelel a jelenkor követelményeinek. A védánta modellje szerint az elme finomabb síkja az anyagnak, mint az agyvelő. E modellben a gondolat ugyanaz az elme számára, mint a mozgás a tárgynak, vagy a viselkedés a testnek. Vagyis a gondolatoknak nincs önálló szemantikus tartalma. Jó példa erre az autóvezető. Az utazás gondolata nem szükségszerű része a jármű mozgásának, mert az a vezető felsőbb elrendezése. Hasonlóképpen a jelentés sem elidegeníthetetlen az anyagi elme gondolataitól, hanem a szubjektív tudat felsőbb hatása.

A nyugati tudományban újdonságot jelent ez az elmélet, miszerint a gondolat csupán az anyag működésének az elme finomabb síkján megnyilvánuló mechanikus terméke, aminek nincs elidegeníthetetlen jelentéstartalma. Ha ez az elmélet a gyakorlatban, a mesterséges intelligencia terén is használható, akkor a tudomány mindenképpen közeledni fog a tudat paradigmájához. Máskülönben nem várhatjuk el a tudománytól, hogy egyszeriben eljusson a tudatig. A szükséges lépés: megtalálni az anyag és a tudat közötti határzónát, így bővítve a tudomány jelenlegi területét.

Egy dolog biztos: a tudat és tudomány vizsgálatának legfőbb eredménye látókörünk kitágulása. Ehhez persze segítségre van szükségünk, s a védikus irodalom tagadhatatlanul a legterjedelmesebb forrás, ami mélyrehatóan elemzi a tudomány és tudat problematikáját – az első szótól az utolsóig a tudatról szól.

Vallás és az ember

Mondják, vallás azóta létezik, mióta a gondolkodó, érző ember. Nem létezett soha egy olyan civilizáció sem, amely ezt kizárta volna. A legkorábbi kulturális termékek többsége vallási hitre és rítusra utal. Tény, hogy a néprajzkutatók és az antropológusok még ezidáig nem találtak olyan kultúrát, amelynek ne lett volna vallása. Joggal mondja tanulmányában Tarnay Brunó: “A kérdés nem az: volt-e vallása az ősi idők emberének, hanem: milyen vallása volt?” Sokkal későbbről, Kr. e.-i első évezredek idejéből származik, az ember első, indiai definíciója. Eszerint “az ember az egyedüli állatfaj, amely áldozatot hoz”.

Az emberiség történelmében századunkban vált olyan elmélet először uralkodóvá, amely főbb céljai egyikének tartotta a vallás kiiktatását az ember életéből. Néhány évtizeddel ezelőtt több (szocialista) szociológus és tudós állította, hogy a vallás fokozatosan visszahúzódik, elveszíti jelentőségét a közéletben. Marx úgy vélte, a szocializmus és a tudomány terjedésével az emberek “felvilágosodnak”, minek következtében a vallás egyre inkább a háttérbe szorul, hogy végül végleg megsemmisüljön. Közismert, hogy Marx ópiumnak tekintette a vallást. Lenin óta pedig a hamis tudat, a téves és káros világmagyarázat, az evilági cselekvéstől való elfordulás, sőt menekülés társul a vallás fogalmához. A politikusok és az általuk pénzelt tudomány és média mindent megtett, hogy a köztudatban a vallásos ember egyre inkább vaskalapos, maradi embernek számítson. (Itt el kell ismerni, az ópiumot gyógyszerként is alkalmazó Marx számára a vallás a konfliktusfeloldás nem kizárólag negatívan értékelt szubjektív lehetősége is volt.).

Ha figyelembe vesszük az elmúlt néhány év alatt történteket, könnyen meggyőződhetünk arról, hogy a vallás eljelentéktelenedésének állítólagos tendenciája a közelmúltban több helyütt egyértelműen megcáfolódott. Hazánkban s a többi volt szocialista országban is igen nagy vallásos megújhodás tapasztalható, de ugyanez elmondható a Föld legtöbb országáról. A mohamedán országokban például az utóbbi években váltak uralkodó erővé a vallási mozgalmak, az ezekre támaszkodó pártok és politikai rendszerek. Ez nemcsak az eleve vallási alapokon álló Szaud-Arábiára és a sah uralmának megdöntése óta kifejezetten teokratikus jellegű Iránra érvényes, hanem a legtöbb arab országra, sőt olyan felekezeti szempontból vegyes összetételű afrikai országra, mint Nigéria és Szudán, valamint a Szovjetunió mohamedán lakosságú tagköztársaságai. A hindu és buddhista tanok, s az ezzel együttjáró különféle jóga és meditációs tanfolyamok egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek a nyugati világban, de Indiában is tapasztalható egyfajta hindu reneszánsz. A katolikus egyház feje, II. János-Pál pápa népszerűsége és világméretű misszionálása a katolicizmus iránti megújult érdeklődést bizonyítja.

Az 1970-es és 80-as években sok fejlett országban a vallás iránti érdeklődés és a vallási összejöveteleken való részvétel fokozódását figyelték meg. Ennek a megnövekedett érdeklődésnek egyik megnyilvánulása az “új vallási mozgalmak” (new religious movements) megjelenése, melyeknek puszta jelenléte is bizonyítja, hogy az anyagi jólét nem hozta meg a várva-várt boldogságot a nyugati ember számára. Az új vallási mozgalmak névvel illetik a pünkösdista csoportoktól kezdve a “Jézus mozgalom” és más keresztény, szekta jellegű csoportokon keresztül a Moon-féle egyesülési egyházig, a különféle távol-keleti vallásokhoz lazán kötődő csoportokig a legkülönfélébb vallási mozgalmakat, amelyek az 1960-as évek óta jelentek meg elsősorban az USA-ban, de ezt követően Nyugat-Európában is.

A különböző kultúrák szerint az alábbi három csoportra osztják a vallást: profétikus, misztikus és etikai. Az első a zsidó-keresztény és muzulmán kultúrkörhöz, a második az indiai, a harmadik a kínai kultúrához kötődik. A hinduizmusnak és a buddhizmusnak minden különbözőségük (és belső differenciáltságuk) ellenére van több közös vonása, amely elválasztja mind a prófétai vallásoktól, mind a kínai univerzalizmustól: az idő, a történelem körkörös elképzelése; a tökéletesedés sok életszakaszon át vezető útja, a lélekvándorlás vagy reinkarnáció; tisztelet minden élő iránt; a radikális erő¬szakmentesség és a vallásban a gyakorlat elsőbbsége a hit előtt. Mindkét világvallás szerint az ember adottságai, megelőző tetteinek következményei, illetve jelenlegi tettei határozzák meg következő életbeni jutalmát vagy büntetését. Ily módon érvényesül az igazság és a kozmikus rend. A karma és a lélekvándorlás törvénye magya¬rázatot ad a fennálló rendekre és társadalmi különbözőségekre is: sorsáért mindenki csak önmagát okolhatja, és sohasem a környezetét.

Misztikus hagyomány helyett a hinduizmust és a buddhizmust tapasztalati vallásoknak is lehetne nevezni. Legtöbb iskolájuk megegyezik abban, hogy az életmód, az erkölcs, az emberi viszonyok rendje, s – különösen a hinduizmusban – a vallásgyakorlatok az igazán fontosak. Úgy a hinduizmusban, mint a buddhizmusban a tudatiság szerepe a meghatározó. Tanításaik segítik rávezetni az embert a szemlélődésre, s a különféle gyakorlatok – jóga, meditáció, mantrák ismételgetése stb. – által a magasabb tudatsík elérésére, a megvilágosodásra. Vallásos irodalmuk természetesen beszél a hitről is, de az összefolyik a gondolkodás és a kultúra egészével. A hit ott is alárendelt jelentőségű a gyakorlattal szemben, ahol tanként megfogalmazódik. Mindenképpen leszögezhetjük: a hinduizmusban távol áll az átlagos hívőtől a dogmatika. A Védák tana nem tart igényt a kizárólagosságra, inkább egy lehetséges értelmezésmód kíván lenni. Mindennek igen fontos következményei vannak: a misztikus vallások toleránsak az egyéb felfogásokkal szemben. A hinduizmus elfogadja az egyéb meggyőződéseket is, így képes integrálni azokat. Napjaink kiemelkedő hindu tanítói között sok a különféle tudományokban jártas, diplomás ember. India gurujai s Tibet lámái nem kívánnak elzárkózni a tudomány elől, inkább fel szeretnék azt “tölteni”, hogy teljessé váljon, s így ne az emberiség pusztulását, elkorcsosulását, hanem valóban annak fejlődését szolgálja. Ezért e kettő esetében ősrégi, mégis fejlődőképes, dinamikus vallásról beszélhetünk.

Kereszténység és tudomány

A katolikus vallásban a II. Vatikáni zsinat újító vona¬lának elfogadása előtt az Aquinói Szent Tamás (1225-1274) skolasztikus tanítására, a tomizmusra visszanyúló nézetek domináltak. A tomizmus fő célja az volt, hogy az ész segítségével alapozzák meg az istenhitet. A tomizmus az ész hivatását abban látta, hogy bizonyítékokat dolgozzon ki Isten létezésére. Az I. Vatikáni zsinat (1869-1870) e vonalat követve főként amellett a tétel mellett kardoskodott, hogy Isten megismerhető “az ész természetes fényénél”, az általa teremtett világ megismerésén keresztül. A teológusok egyben óva intettek attól, hogy akár Isten, akár a világ megismerésében túlzott reményeket tápláljunk az emberi ész iránt; a létről való legmélyebb igazságok, amennyiben az isteni létről van szó, az ész számára elérhetetlenek, a lét csak a hitben tárul fel. A tudományos megismerésekben elért igazságokat a tudás tökéletlen fajtájának nyilvánították a hitbéli igazsággal szemben. Hangoztatták, hogy az igazság csalhatatlan próbaköve a kinyilatkoztatásnak való megfelelés.

A XIX. század második felében az egyház abban a reményben fordult a tomizmushoz, a hit és a tudás közötti harmónia tanításához, hogy a kereszténységet szintézisre tudja juttatni a kortárs kultúrával. A tomizmusból olyan erőt vélt meríteni, mely képes az észt összebékíteni a vallásos hittel, a tudományt alárendelni a vallásnak. Az ész, a filozófia, a tudomány csak azzal a feltétellel kapott elismerést és jóváhagyást, hogy nem kerülnek ellentmondásba a “hitbéli igazságokkal”, hanem azok megalapozását mozdítják elő: a “természetes ész” feladata, úgymond, hogy Isten létére bizonyossággal szolgáljon.

1950-ben XII. Pius a Humani generis kezdetű enciklikában annak a kívánságának ad hangot, hogy a tudomány szolgáljon bizonysággal Isten létére, s ha a tudomány által megfogalmazott “hipotézisek közvetlenül vagy közvetve a kinyilatkoztatás ellen szólnak, úgy semmi módon sem megengedhetőek…” Így például az evolúciós elmélet csak hipotézisként engedhető meg, mivel ellentmond a teremtés bibliai tanításának. Az evolúciós elmélet enciklikabeli értékelése módot adott némely általános elv felállítására, a zsinat előtti katolicizmus ezekhez tartotta magát a tudományhoz való viszonyában. Eszerint a kinyilatkoztatás az igazság legfőbb kritériuma, mely a tudományos ítéletekre is érvényes.

VI. Pál pápa a II. vatikáni zsinatot berekesztő beszédében arról szólt, hogy korunkat nem annyira az Isten országára való törekvés, mint inkább a világon való uralom törekvése jellemzi. Általánossá vált, hogy megfeledkeznek Istenről, s ezt a tudományos haladás követelményeivel igazolják. Az egyház nem fogadhatja el a modern tudományos haladást eredeti jelentésében és terjedelmében, mert az a teremtő képzetét emberi célokkal és értékekkel váltja fel. Az egyház ezért arra szólított fel, hogy a földi haladást különböztessük meg Isten országának elérésétől. Az egyház csakis úgy szentesítheti az elsőt, hogy a második ne veszítsen értékéből az emberek szemében. Az egyház elismeri a földi haladás szerepét az emberi életfeltételek megjavításában, de nyomban figyelmeztet is arra az óriási veszélyre, mellyel a haladás mint a “bűntől megrontott” emberi tevékenység megnyilvánulása fenyeget.

Teilhard de Chardin (1881-1955) jezsuita atya megkísérelte, hogy az ortodox tomizmustól elütő eszközökkel teremtsen szintézist a tudomány és a vallás között. Szükségesnek látta, hogy megfelelő helyesbítéseket végezzen a keresztény istenfelfogáson, Istennek a világhoz és az emberhez való viszonyán, a teremtés fogalmán stb. Nem a tudománynak a valláshoz, hanem a vallásnak a tudományhoz való alkalmazkodására tette a hangsúlyt. Abban a törekvésében, hogy a vallást hozzáigazítsa a tudományhoz, Teilhard olyan nézetre jutott, melyet hittestvérei a “természefeletti naturalizációjának”, az isteninek a világiban való feloldásának minősítették. Ezért a Humani generis bírálta a “keresztény evolucionizmus” koncepcióját. A tudás és hit szintézisére törekedve Teilhard a tudomány oly értelmezését javasolta, amely szerint a tudomány nemcsak az igazság keresésében egyenrangú partnere a kereszténységnek, hanem az üdvözülés útján is. Ezzel Teilhard a tudomány társadalmi-etikai aspektusát kívánta hangsúlyozni. Célul tűzte ki, hogy a kereszténységet egyesítse a tudománnyal és az ember jövőt teremtő tevékenységével, és így a vallástól elvegye a ráragasztott “ópium” igencsak pejoratív jelzőjét.

Az utóbbi évtizedekben egész sor olyan nézet átértékelésének lehettünk tanúi, melyet a katolikus doktrína hagyományosan vallott a tudományról. A II. vatikáni zsinat (1962-65) elfogadta a “haladás” – az aggiornamento – vonalát. Eszerint kiállnak a tudománnyal folytatott dialógus mellett, s egyidejűleg ama teológia ellen, mely továbbra is kerüli a találkozást a mai tudománnyal. Szerintük a tudomány a vallással folytatott párbeszéd nélkül hamis vágányra siklik, eltévelyedik, és ki van téve az “elembertelenedés” veszélyének. G. Ruffino katolikus szerző szerint a konfliktus azzal magyarázható, hogy a XV-XVI. században kifejlődő természettudomány pozícióharcra kényszerült, és arra, hogy tágítsa illetékességi körét, szétfeszítve a metafizika és a vallás által kimért határokat. A keresztény hit Ruffino véleménye szerint azért keveredett konfliktusba az új tudománnyal, mert ennek születésekor a hamis, kívülről belevitt “emberi” elem terhe nyomta. Ha a “kulturális lerakódást” a hit alkotó részének tekintik, akkor támadhat az a benyomás, hogy konfliktus áll fenn a tudomány és a vallásos hit között, holott helyesen értve, az “emberi” elemtől megtisztítva, minden átmenetit elhagva, a hit Ruffino szerint nem mond ellent szükségképp a tudománynak.

E. McMullin katolikus szerző megjegyzi, téves az a nézet, miszerint minden teológus harcolt Galilei nézetei ellen. Szerinte ezt csak a “megszállott arisztoteliánusok” tették, mert az ő nézeteiket cáfolta Galilei. Eszerint Galileit Arisztotelész filozófiájának megsértésében marasztalták el. Ennek eredményeként ütötte fel fejét a katolicizmusban a tudománnyal szembeni gyanakvás, bizalmatlanság hagyománya.

Európa keresztény szellemben nevelkedett gondolkodói is sokat foglalkoztak a vallás és tudomány kérdésével. Különféle, sokszor egymásnak ellentmondó vélemények alakultak ki a hitről és a tudományosságról. Reimarus véleménye szerint például mindazt ki kell iktatni a vallások tartalmából, ami ésszel felfoghatatlan. Kant ezzel szemben úgy vélte, hogy a legélőbb hit a legfőbb értelem (“Der lebendigste Glaube ist die höchste Vernunft”).

Tudósok és a keleti misztika

Az utóbbi évtizedek tudományos felfedezései alapjában megváltoztatták a tudósok világszemléletét is. Feléledt az érdeklődés a misztika, a lelki tudományok iránt. Mondhatni, ma már nyíltan bevalljuk lelki természetünket és a vallás elengedhetetlen szerepét életünkben, ugyanakkor mélyen bennünk maradt az igény, hogy mindent tudományosan magyarázzunk meg. Ez az igény szülte aztán napjaink egyre gyakoribb kezdeményezéseit, amikor is vallásos, vagy a vallás iránt komolyan érdeklődő tudósok találkoznak teológusokkal, lámákkal és gurukkal, hogy megvitassák nézeteiket, s hogy a felvetett kérdésekben közös nézőpontot alakítsanak ki.

Természetesen vallásos tudósok mindig akadtak a történelemben. Annak azonban csak a XX. században lehettünk tanúi, hogy tudósok éppen a tudományos vizsgálódás következtében jutottak el a vallásos meggyőződésig. Legjobb példa erre századunk talán legkiemelkedőbb tudósa, Albert Einstein.

Einsteinre már viszonylag fiatalon is erősen hatott a pozitivista típusú filozófia. Korábbi dolgozataiban is jelen van az a törekvés, hogy a természetben univerzális elveket találjon. Tudományos munkássága során a későbbiekben meggyőződésévé vált, hogy a kozmosz nem valamiféle véletlen törvények vak halmaza, van alapvető terv az univerzumban, és ezt a kutató elme képes megérteni. Ez a megvilágító élmény vezette őt a pozitivista filozófiától a metafizikáig. Ettől fogva szilárd meggyőződésévé vált a Kozmikus Törvény; nyilvánvaló, hogy a természetet nem lehet elszigetelt rekeszekbe dugni. Úgy vélte, léteznie kell egy univerzális törvénynek, amelyből az összes fizikai jelenség következik. Hitt egy univerzális szellem létében is, amely szerinte betölti az egész világot. Vallásos meggyőződésére utal sűrűn használt, kedvenc kifejezése is: “Isten nem játszik kockajátékot”, amivel nemcsak az ateizmust, hanem a véletlent, mint az anyagelvű tudósok végső menedékét, a minden megoldhatatlan kérdésre ráhúzható választ kritizálta.

Az utóbbi időkben annak lehettünk tanúi, hogy az igényes tudósok némelyike a keleti misztikus tanokhoz fordul, azoktól vár tudományos választ arra, amit a tudománynak még nem sikerült felderítenie. Fritjov Capra munkássága volt a kezdet, ő volt az, aki a modern tudomány reflektorfényébe állította a keleti vallásokat. Álláspontja szerint a tudomány és a misztikus tradíciók ugyanannak az igazságnak eltérő megközelítési módjai. Sikerült párhuzamot vonnia a tudomány születőben lévő problémái és a keleti miszticizmus létező világnézetei között.

Ken Wilber és mások jelentették a második vonalat. Ők már felismerték Capra, Zukav és társaik hiányosságait. Rámutattak arra a tényre, hogy a spirituális tradíciók – legyen az akár keresztény misztika, a szufik vagy a Védák hagyománya – ontológiája más, mint a tudományé. Ken Wilber ezért erőteljesen rámutat az etika művelésének fontosságára, aminek érdekében aztán tennünk is kell valamit. Ám ennek a megközelítésnek is megvolt a hiányossága: nem mutatott olyan ösvényeket, amik mentén a tudomány közelebb juthatott volna a tudathoz. Sőt, eleve kizárta egy olyan kiterjedt tudomány létét, ami egyszer majd megbízhatóan, közvetlenül foglalkozhatna a tudat kérdéseivel. A tudomány és misztika elválasztásával Wilber egy új karteziánus dualizmust vezetett be. Az elme-test problematika helyett a tudomány-szellemiség ellentéte fogalmazódott meg.

A harmadik hullámnak az adott lökést, hogy maguk a tudósok is hajlandók újféle irányba is kiterjeszteni a tudomány birodalmát. Megalapozott tudományágak, például a mesterséges intelligenciakutatás, a molekuláris biológia vagy az elméleti fizika, valamint új tudományok, mint az anomália-manipuláció eredményei egyaránt segítik ezt a terjeszkedést. Ezek az eredmények egyre határozottabban alátámasztják a fizikális világban, az anyag mélyebb szintjén is a tudat oksági szerepét. Csupán arra van szükség, hogy a kutatások eredményeképp a tudományban automatikusan megfogalmazódjanak a tudat vizsgálatának logikai keretei. Az anyagnak olyan finomabb dimenziói is feltárulnak majd, amik pillanatnyilag még ismeretlenek a tudomány előtt. E tudomány új rendszert alkot majd, mely empirikus bizonyítékokkal is szolgál a tudat elsődlegességének igazolására. Semmi kétség, újfajta elméleti és kísérleti eszközökre is szükség lesz.

Karteziánus és védánta pluralizmus

Descartes azt mondta: “Gondolkodom, tehát vagyok,” ami végül is arra utal, hogy a gondolkodás, érvelés és a lélek egy és ugyanaz volt a számára.Capra és a hozzá hasonló nézeteket valló tudósok szerint ez a kartéziánus dualizmus nagy hibája, mert a megismerés hierarchikus szintjeit egyetlen fogalomba sűrítette, amit elmének nevezett. Hozzáteszik, ezért nincs ennek a dualizmusnak értelme a tudomány terén, míg a védánta pluralizmusa – a tudat, elme és test hármassága – rávilágít az anyag hierarchiájának különböző szintjeire.

Ha például azt szeretnénk megtudni, miért fordul egy autó jobbra vagy balra az utcán, akkor talán akad olyan ember, aki azt állítja, hogy elegendő az autó szerkezetét tanulmányozni, mert a gépkocsi önálló rendszer, nincs benne semmi. Ez igaz ugyan, de nem elegendő. Figylembe kell vennünk azt is, hogy az autónak vezetője is van, és létezik egy pont, ahol a sofőr kacsolatba kerül az autóval: ez a kormánykerék és a műszerfal. Descartes-nak igaza volt, amikor egy tovább már oszthatatlan szubjektív tényező, a lélek létét feltételezte. Ugyanez fogalmazódik meg a védántában is: tat tvam aszi, vagyis te vagy az (a nem-anyagi, halhatatlan, transzcendens lélek). Descartes azonban nem látta azt a finomabb anyagi szubsztanciát, az elmét, ami tulajdonképpen a lélek és az anyag találkozáspontja. A kesztyű pontosan illeszkedik a kézre, de mégis csak burkolat, így az elme is nagyon közel áll a tudathoz, de mégiscsak anyag.

A védánta egyik nagy hagyományokra visszatekintő interpretációja a monizmus (szanszkrtul advaita: “dualizmus nélküli”). E filozófia atyja, Sankara véleménye szerint az anyagnak nincsen objektív realitása, puszta illúzió. Ez hasonlít az idealizmusra, ám a valójában nem az. A Védák másról beszélnek, többdimenziós, pluralista módon közelítenek a valóság problematikájához. Egyéni, individuális tudatról és legfelsőbb tudatról, vagy Istenről beszélnek. Az anyag is objektív realitás, inkább árnyéka a tudatnak, semmint puszta káprázat, nemlétező illúzió. Ez a teista vagy vaisnava védánta.

A kérdés az, melyik védánta felfogás vezet elméletileg és analitikusan is helytálló gondolatokra. Nem valószínű, hogy a tudomány és a tudat viszonyának bármely kérdésére is tudományos igényű magyarázatot nyújthatna a monizmus, mert monista szemszögből anyag valójában nem is létezik. Ezért a monizmus magasabbrendű felismerései eleve használhatatlanok a modern tudományban, ami kifejezetten az anyagi szférát tanulmányozza.

A védikus tudat-koncepció szerint a különböző fajok más és más tudatsíkon állnak. Az anyag alapvető építőkövei az atomok, s a Védák szerint a tudat is hasonló alapegységekből (csit kana) tevődik össze. A lelki részecskék tudatosak és individuálisak, a személyiség elidegeníthetetlen sajátsága a tudatnak. Az atomokat a fizika törvényszerűségei irányítják, a lelki részecskéket viszont a szeretet, mert szabad akarattal rendelkeznek.

Minden tudatos egység kölcsönhatásban áll az anyaggal, s képességeik annak függvényében nyilvánulnak meg, amilyen anyagi gépezettel, testtel kapcsolatba kerülnek. Egy szemléltető példa: ha valaki motoron ül, más viszont csak kerékpáron, akkor az egyik csupán a járműve miatt halad gyorsabban a másiknál.

Ilyenkor felmerülhet egy kérdés: ezek szerint az amőbának is van tudata? A Védák inkább úgy fogalmaznak, hogy a tudatnak van amőba teste. Az utcán közlekedő járművek mindegyikében ott ül a vezető. Ehhez hasonlóan mindegyik testben is ott található a tudatos lény. A Védák szerint mindegyik faj állandóan létezik. Nem anyagi testek, hanem az egyéni, tudatos élőlények szellemi, lelki evolúciójáról beszélnek. Más és más testet öltenek, ami megfelel tudati evolúciójuk pillanatnyi állapotának.

Láthatjuk, ez a szemléletmód nem evolúcióellenes, sőt könnyen összeegyeztethető egyes nyugati gondolati iskolákkal, mint például a redukcionizmussal, miszerint az ember viselkedését döntően a szervezetét irányító fizikai törvényszerűségek határozzák meg. A védánta filozófia elismeri, hogy a tudatos individuum transzcendentális a testhez képest, de az adott test korlátokat is szab neki, mivel fizikai törvényszerűségek szerint működik. Vagyis a redukcionizmus könnyen beépíthető ebbe a világképbe.

De tekinthetjük a fejlődéstant is. Minél fejlettebb a fizikum, annál többre képes az élőlény. A magasabbrendű struktúrák fejlettebb tulajdonságokat mutatnak, s nem belsőleg, hanem külsőleg, mert a tudat több tulajdonságát képes megnyilvánítani. A dualizmus is helytálló, hiszen a védikus világnézet elismeri az anyag és tudat különbözőségét. A tudatos szervezetektől elválaszthatatlan létezést hangoztató fenomenológia szintén összeegyeztethető a védikus szemlélettel.

Vagyis a védikus modellt a közmondásos elefánthoz is hasonlíthatjuk, melynek különböző testtagjait világtalanok tapogatják. Az egyik azt mondja racionális, a másik szerint dualisztikus, a harmadik szerint idealista monizmus, vagy akár realizmus, de egyik sem látja a védikus paradigma egészét. Pedig csupán arról van szó, hogy két ontológiai fogalom létezik, a tudat és az anyag, melyek kölcsönhatása hozza létre világunkat.

Új ideák szükségessége

A mai tudománynak nincs igazi értékrendje. Bármely felsőoktatási hallgató ki tudja számítani, mekkora erővel kell elhajítania egy követ, hogy eltaláljon valakit, de az egyenletekből nem derül ki, szabad-e dobálóznia vagy sem.  Észre kell vennünk, a tudomány és technika “áldásai” szinte kivétel nélkül visszafordíthatatlan környezeti változásokat hoztak. Vagyis nem szennyezhetjük évekig környezetünket, hogy aztán észbekapva belássuk hibánkat és megpróbáljunk mindent visszacsinálni. (S a viszonylagos sikereket mint a tudomány pótolhatatlan eredményeit tüntetni fel.) Nagyon könnyű tönkretenni valamit, de annál nehezebb helyrehozni azt.

Capráék azzal érvelnek, hogy az értékrend problémájának megoldásához tudnunk kell, mi az igazi érték. Szerintük a tudat a legértékesebb cikk. Tudat híján rajongásig szeretett testünk is értéktelenné válik. Ez persze filozófiai érv, ugyanakkor gyakorlati megfontolás is. A keleti misztikákat komolyan tanulmányozó tudósok rájöttek arra, hogy ha értékessé akarják tenni a tudományt, akkor azt össze kell kötniük a legértékesebbel, a tudattal.

Sokan igyekeztek már a mai tudományos felfogásba beleillő definíciót adni a tudatról, de ez csak még élesebbé tette a problémákat. Eljött az ideje, hogy újra definiáljuk a tudományt, méghozzá úgy, hogy a tudat mibenlétét is megmagyarázzuk. Sok új ideára van szükségünk. Vigyáznunk kell, mert ha vaskalapos módon elvetünk minden korábbi tudásanyagot, például az említett védikus paradigmát, akkor mi a biztosíték arra, hogy jelenlegi tudásunkat nem tagadják majd meg a jövő generációk?

A felvázolt probléma megoldásához be kell látnunk, hogy a tudomány a valóságnak csupán egy szeletével s nem a teljességével foglalkozik. Nem lesz konfliktus a tudomány és a vallás között, ha egyikük sem törekszik egyeduralomra, hanem békésen élnek újra egymás mellett, mint ahogyan azt régen is tették.

A modern tudomány a természettel foglalkozik, a vallás pedig a természetfölöttivel, valamint annak a természeti világhoz fűződő viszonyával. A tudomány tárgya az anyagi s minden ami látható (bármekkora nagyításra legyen is szükség), míg a vallásnak a lélek s a láthatatlan a tárgya, valamint ezek kapcsolata a láthatóhoz. Amit a vallás vizsgál – Isten, lélek stb. – sokkal távolibb, mint a tudományos vizsgálódás tárgya. Ezért a vallásnak okvetlenül figyelembe kell vennie Isten s a lélek kapcsolatát a környező világgal, amiben élünk. A tudomány úgy viszonyul a valláshoz, mint rész az egészhez. Megjósolni nem lehet, sikerül-e összhangba hozni a modern tudományt és a vallást, sokkal nagyobb önállóságot biztosítva az utóbbinak a tudomány hatókörén kívül eső realitás kutatásában, mint azt az utóbbi négy évszázad megengedte. Egy bíztató jel azért határozottan érzékelhető: úgy tűnik, egyre többen látják, hogy a tudomány nem fogja át a valóság teljességét. Végre megtanulunk különbséget tenni tudomány és tudományosság között?

Idézett irodalom:

Robert Bruce Lindsay: The Role of Science in Civilization, New York, Harper & Row, 1970
Francis Bacon: Novum Organum
Gertrude Himmelfarb: Darwin and the Darwinian Revolution, New York, Norton 1968
The Chronicle of Higher Education, 1978 január
Tarnay Brunó: Vallásos hit – honnan, miért? (INFO- társadalomtudomány 17. szám)
Lánczos Kornél: Einstein évtizede 1905-1915 (Magvető)
V. Garadzsa: A mai katolicizmus és a tudomány
Giuseppe Ruffino: “La scienza fisica e l’ateismo”, Torino
E. McMullin: “Science and the Catholic Tradition”, New York
Dr. Huston Smith: Fogalomzavar a modern nyugati gondolkodásban, 1987. Bombay
Robert Bundy: Images of Future, Prometheus Books, Buffalo, 1976
Hannah Arendt: Gondolkodás és erkölcsi érzék, Social Research, Vol. 38. 1971

Abhay Narayan

1991/7.