Tündérmese az “Ír csodáról”

Elég pár pillanat a sziget valamely eldugott sarkán és máris természetessé válik: „az ír csoda” az egyszerűségben, a szépségben, a tisztaság erejében és a lélek természetes boldogságában rejlik. Tehát, hogy csodák vannak vagy sem? „Tudja azt a szív…”

Történelem és művészet

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Zöld sziget, Európa utolsó szegleteinek egyike, érintetlen természettel, ahol létezett egy varázslat, mely a földrész egyik legszeretetreméltóbb helyévé változtatta azt.

Hogy mi ez a varázslat, az történelmük mesés múltjában keresendő. Hajdanán e szigetet tündérek lakták s így elkerülhetetlen volt egy csata a Spanyolország felől bevándorló írekkel, mely végül békés megegyezéssel zárult. Azóta tündérek és emberek békében és barátságban élnek, segítőkészen ajándékot küldenek egymásnak. A tündérektől tanulták meg az írek a zenét, a táncot, a költészetet s a mesterségeket.

Eddig gondolhatnánk, hogy mindez valóban mese, de itt a jelen valósága is e mítoszokból, legendákból táplálkozik s így kitüntetett színtere a tündérek, manók, koboldok kalandjainak. Írföld ősidőkbe visszanyúló történelmének főhősei között szerepelnek csatában óriási méretűre növő, látnoki képességű, bölcs mitikus lények és apró jó tündérek egyaránt. Ismerünk varázsköveket, melyek kívánságot teljesítenek, szigeteket, hol az őslakók a félistenektől származnak, és tudunk szentekről, kik kiűzték a szigetről a sötétség szimbólumaként ismert kígyókat.

Talán itt, a Kicsi Emberek, a mesék és tündérek földjén az arányok is megváltoznak, és az apró dolgok ugyanolyan fontossá válnak, mint a nagyok. Mi sem tükrözi ezt jobban, mint az ír emberek hétköznapi viselkedésének jellegzetes egyedisége: az „írség”.

Fontos részei a mindennapoknak az igazi egyszerű beszélgetések (szomszéddal, tehenésszel, asszonyokkal teázás közben), a kifogyhatatlan, örök optimista humorérzék és a menthetetlen jókedv, a „hallgatag ember” életöröme. Így „írnek lenni”– majdhogynem szellemi kategória.

G. B. Shaw „az álmok országának”, Yeats „a szívbéli vágyak birodalmának” nevezte, s így több mint hely: érzés, érzelem. Erre rímel híres nemzeti jelképük, a Claddagh-gyűrű, melyben egy szívet (szeretet) két kézben tartva (barátság) egy korona pecsétel (hűség). Furcsa helye ez a világnak, hol a Golf-áramlatnak köszönhetően színpompás virágokkal még a tél is a Riviérát idézi. Mindez adja kulcsát annak a megértésnek, mi teszi sajátságosan széppé Írországot.

A történelmi és irodalmi Írország együtt él a mindennapok Írországával, ahol még mindig az atyák titokzatos nyelvén, gaelül beszélnek, ahol még mindig játsszák a középkori ír zenét, és ahol még mindig messzire magasodnak magányos ősi szépségű fenségükben: a kastélyok, monostorok, apátságok, a történelem előtti dolmenek kőből épült „tündérpalotái”.

Hogy reális képet fessünk e „mesevilágról”, tudnunk kell, hogy történelmük számos, átlagon felüli küzdelemmel zajlott. Angol csatározások mintegy ezer évig, napjainkban is tartó protestáns-katolikus viszálykodások, öldöklések és a 150 éve pusztító Nagy Éhínség: a „Famine”, melyben a lakosság harmada éhen halt, másik harmada Amerikába vándorolt és akik maradtak, azok képezték a szilárd hívő közösséget, amely mintegy 2-3 évvel ezelőttig 90%-ban naponta kétszer járt misére mindenütt.

Zöld és kék Írország legtökéletesebben árnyalt érzelmei. Írország a legelők, lankák s a mintegy 500 apró tó hazája. A tudomány szerint ezek egy visszahúzódó gleccser maradékai, a legenda azonban bűbájról, elátkozott szerelmekről, kiapadhatatlan könnyekről beszél. Tény viszont, hogy maga a gael szó jelentése is „két tó völgye”, mely a tündérvilág kedvelt, legbensőségesebb helyére utal.

Hány ember tudja vajon, hogy…

• Írország az írók országa, mely három Nobel-díjast és számos világhírességet adott az irodalomnak: G. B. Shaw, W. B. Yeats, Samuel Beckett, Jonathan Swift (aki mellesleg a dublini Székesegyház főesperese volt), James Joyce, Oscar Wilde, Bram Stoker (a Drakula szerzője). A nagy irodalom mellett virágzik a kelta hagyományokban gyökerező tündérek, varázslók és manók lakta vidék „mesevilága”. Érdekes, hogy azt tanácsolják, olvasmányainkat Yeats gyűjtötte ír tündér- és népmesékkel indítsuk és a nagy írókkal folytassuk.

• Írország az egyetlen, melynek nemzeti jelképe egy hangszer: a hárfa, mely megint csak az ősi tündérvilágra utal. Itt az összetéveszthetetlen zene, tánc nemzeti szenvedély. A jelen világsztárjai: U2, Cranberries, Enya, Sinead O’Connor.

• Még napjainkban is él az a rendelet, mely szerint tilos hattyút ölni. Ennek hátterében a legszomorúbb ír történet áll Lir királyról és négy gyermekéről, akiket mostohaanyjuk az atyai szeretetet megirigyelve hattyúkká változtatott mintegy 900 esztendőre (az ősi keleti, illetve bibliai adatok szerint a hajdani életkor ezer, vagy akár több tízezer esztendeig tartott). A mostoha később megbánta tettét és gyönyörű hangot adott a hattyúknak.

• Cork – a világ vajfővárosa.

• Galway – ide tért be Kolumbusz Kristóf a nagy út előtt egy utolsó imára.

• Boycott kapitány neve később az angol nyelv részévé vált.

• Ír származású volt a talán legtitokzatosabb és legközkedveltebb amerikai elnök, J. F. Kennedy.

• Arthur Guinness 34 évesen megvásárolt egy üresen álló sörfőzdét. Innen indul a sikertörténet, mely napjainkban a Guinness Rekordok könyveként ismert, s a Biblia után a legnagyobb példányszámú könyvhíresség.

• Szent Brendan VI. századi szerzetes és társai voltak azok, akik egy egyszerű emberpróbáló halászhajón hitük erejével átszelték a nem éppen békésként ismert Atlanti-óceánt, s így elsőként jutottak el egészen Amerikáig.

Sokáig folytathatnánk a sort, mindenesetre igaz, hogy Írország varázsos lelkületű sziget, hol az irracionális, a bűvös mindig helyet kap.

A jelen politikája

Írország 1973-ban Nagy-Britanniával együtt az Európai Unió tagja lett. Innentől mintegy 30 év telt el s a változások anyagi és szellemi értelemben egyaránt kézzelfoghatóak.
Igaz, hogy a csatlakozáskor Írország Európa egyik legszegényebb állama volt, mára pedig az egy főre eső GDP magasabb, mint Nagy-Britanniában. Az anyagi gyarapodás tehát szédítő, de az ára: két-három évvel ezelőttig nem létezett válás, fogamzásgátlás, abortusz ezen a szigeten s nem volt jellemző az a fogyasztói őrület, mely napjainkra minden korosztály természetes és vakító sajátja.

A hivatal és a remete

Történetünk helyszínét megismerve hadd folytatódjon e nem hétköznapi mese. Főhősünk egy bölcs öreg remete, akit környékszerte csak „a mesélő öreg”–ként emlegettek. Mindannyiuk szívében barátként élt ő, s szívesen hallgatta kicsi és felnőtt. Történt egyszer, hogy az öreg tudomására jutott az a terv, melyben az autópálya új útvonalát éppen a tündérek éves találkozóhelyét keresztezve tervezik.

– Ez nem lehet, képtelenség! – mondogatta maga elé meredve az apóka, majd csöndes, apró lépteivel már a Városháza ajtajánál álldogált.
– Kedves Uram, kérem, hallgassa meg, amit most elmesélek!

És mesélt, mesélt a jó öreg. Kimondhatatlanul szép, angyalléptű, fehérruhás tündérekről, akik az emberi világot körülvevő „lelki világban” élnek. „Tündéridőben” évente egyszer mindig ugyanazon a helyen megjelennek a forgószéllel, hegedű- és sípszóval a könnyű légben önfeledt körtáncot lejtenek. Ember nem láthatja őket, de az ártatlanok, tiszták, akik „nem e világra valók” és egész életük folyamán „inkább oda tartoztak”, Isteni hatalom és védelem alatt állva láthatják őket. Illetéktelen személyek NEM. Ha mégis idegen férkőzik a közelükbe, akár csak a hangjukat hallja, vagy keresztüllép láthatatlan tündértavukon, tánchelyükön vagy szitájukon, leírhatatlan, kockázatos veszélybe kerül – sóbálvánnyá válik, megsiketül, elveszti szeme világát, sőt halálba táncoltatják!

„Az ostoba ajtóstul ront be oda, ahová az angyal is csak félve teszi be a lábát.” Az ember büntetlenül nem hatolhat be a „lelki világba”! Lassan a hivatal összes dolgozója könnyes szemmel hallgatva megismerte azt a valós tündérvilágot, amelyet nagyanyáiktól mindannyian ismertek már, de az öreg szavait hallva lelkükben valami ködös, megfoghatatlan öröm fakadt, mert napnál világosabb lett ez a tisztábbnál még tisztább valóság.

Majd teltek-múltak a napok és a terveket megváltoztatták, az utat másfelé építették. Az öreg garabonciás pedig vándorolt tovább.

„A hármas út vidéke”

Hajdanán az angyalok egyezséget kötöttek a bevándorló ír emberekkel, mivel belátták, hogy a világ sorsát meggátolni nem tudják. Ugyanígy ma is igent mondunk a fejlődésre, Európa hívogató, nyitott útjaira való belépésre. De látnunk kell azt is, hogy mindennek komoly ára van, elsősorban szellemi, lelki örökségünk az ára. Kicsit kétkedve mégis jó lenne hinnünk, hogy Vörösmarty víziója az égi és földi „Szép” harcáról, mely az égiek győzelmével zárult, hasonló erővel formálhatja „tévedéseink hármas utát”.

“Oh, de melyik nem közép itt? Melyik az, mely célra jut? Itt egymásba összefutnak, egy csekély ponton nyugosznak, s mennyi ország, mennyi tenger nyúlik végeik között! Vagy tán vége sincs az útnak, végtelenbe téved el, s rajta az élet úgy vesz el, mint mi képet égre írnak? Ím, de itt a hármas útvég, mint varázskör áll előttem; a kívánság, a reménység int, von, ösztönöz belépnem.”

Bozsó Ágnes