Atomfizika és az óind miszticizmus

A régi tudományos modellek és a jelenlegi fejlődési irány között szükségszerűen jelent meg az “új tudomány” és az “új fizika” fogalma. Ez gyűjtőpontja mindannak a tudományos tapasztalatnak, amely ebben a században megszületett. Ma már nem tekintjük determinisztikusán meghatározottnak a világot, mint ahogy azt a XIX. sz. tudománya tette. Nyilvánvalóvá vált, hogy a világhoz hozzátartozik a határozatlanság, ezért bármikor előfordulhat a váratlan, az előre nem jelezhető történés. Az absztrakt matematikai eredményeket emberi nyelvre lefordítva meglepő párhuzam vonható a reál tudomány és a keleti világlátás (filozófia) között. E párhuzamba állítást többen is megkísérelték.

A tudományos világ elismerően fogadta Fritjof Capra “The Tao of Physics”, Gary Zukav “Dancing Wu Li Masters”, majd pedig David Bohm “The Implicate Order” című könyveit. Munkájuk által hidat emeltek a fizikai világ és a transzcendentális tapasztalás között mutatkozó szakadék fölé. Elméleteik sok művelt embert indítottak el a lelki tapasztalás irányába. Természetesen bármely próbálkozás arra nézve, hogy megtaláljuk a harmóniát a tudományos világnézet és a misztikus látásmód között, részleges lesz mindaddig, amíg csupán a tudományos világképet igazítjuk, de figyelmen kívül hagyjuk valóságunk olyan összetevőit, mint a szubtilis test és a tudat.

Korszakváltás

Mint a történelemben oly sokszor, a fizikában is a forradalom a régi elméletek meghaladásával vagy pedig azok megtagadásával valósult meg.

Galilei és Newton olyan mechanikai rendszert alkotott meg, amely közel három évszázadig szolgálta az emberiséget, s amely képes volt látszólag ellentmondás mentesen magyarázni az érzékekkel még érzékelhető világban végbemenő jelenségeket. Ez a klasszikus fizika – így szokták nevezni – három oszlopon nyugszik: állandóságon, objektivitáson és főleg a kauzalitáson (az okság elvén). Ez utóbbi azt jelenti, hogy minden természeti jelenség meghatározott okok alapján törvényszerűen meg is határozott. Azonos okok mindig ugyanolyan hatásokat, okozatokat hoznak létre. A klasszikus fizika e rendszere egy belső harmóniával és zártsággal rendelkező világképet tárt elénk. Minden egyes természeti jelenség néhány általános alapelv és alaptörvény segítségével kiszámítható, és az esemény lefolyása is meghatározható. Egy ilyen világkép minden véletlent kizár, a múlt és a jövő teljesen alá van vetve a kauzális determináltság törvényeinek. Ezt az elvet a tudósok “Laplace-féle démon”-nak nevezik. Ennek a mechanisztikus világnak az ember is része, egy mechanikus törvények szerint működő gép, amelynek története – az egyéni sors is – szigorú törvényeknek van alávetve. Egy ilyen valóságban az olyan fogalmaknak, mint szeretet, szabadság, jóság valójában már nincs értelmük.

A mai idők ateizmusa jórészt a klasszikus fizika tudománytalan feltételezéseire vezethető vissza, amelyeket a filozófusok és a teológusok is magukévá tettek. A XV. századtól nagy korszakváltás történik az európai ember tudatában. Egészen addig az emberiség sokmindent tudott a szellemi világról. Ez a tudás a vallásokon, és azok életformáin került be a köztudatba, azon a kultikus életen át, amelyben Róma egységesen táplálta az embereket, vallással, művészettel és tudománnyal egyszerre. A XV. századtól a szellemi közlés egyre elvékonyodik és az emberiség nagy lendülettel elindul, hogy felmérje a materiális világot. Innentől kezdve kialakul mindaz, ami beletorkollik abba a csodálatos technikai, biológiai és vegyi kultúrába, amelyben most élünk, annak minden előnyével és hátulütőjével egyetemben (pl.: atomerőmeghajtású járművekkel kísérletezünk, de ugyanakkor annyi az atomfegyver, hogy könnyedén fel tudnánk robbantani vele a Földet).

Az ember meghosszabította az érzékszerveit, felbontotta az anyagot, a kis dolgokat megnagyobbította, a távoliaknak utána nyúlt. A századfordulón aztán elérkezett odáig, hogy már bepillantást akart nyerni a természetes érzékszervekkel fel nem fogható világba is. József Attila szavaival élve, hogy eljusson “az értelemig -és tovább”.

A négy dimenzió

A XX. sz. első három évtizede alapvetően megváltoztatta a fizikai világképet. A relativitáselmélet és az atomfizika eredményei teljesen felborították a newtoni világkép alapelveit. Az újonnan feltárt területeken már értelmét vesztették az abszolút tér és idő fogalmai. Az euklideszi geometria helyét átvette a Riemann-féle geometria. A relativitáselmélet szerint nincs független háromdimenziós tér és egydimenziós idő, hanem ezek együttese egy szét nem választható négydimenziós téridő kontinuumot alkotnak. Egy esemény tér-idő koordinátái eltérőek lehetnek két megfigyelő számára, attól függően, hogy azok milyen relatív sebességgel mozognak a megfigyelt objektumhoz képest. A tér és az idő többé nem abszolút fogalom, hanem csupán szavak, amelyeket a megfigyelő a jelenség saját szempontjából történő leírásához felhasználhat. Ez azt is jelenti, hogy a megfigyelő csak a saját vonatkoztatási rendszeréhez képest tudja leírni az eseményt, amely rendszernek ő maga is része, és amelynek minden kis részével kölcsönhatásban van. Ilyenképpen minden kijelentésünk relatív, mivel a valóságnak csak azt a részét tükrözi, amelyet éppen mi látunk.

A modern fizika drámaian bebizonyította, hogy a térről, időről, anyagról alkotott fogalmaink csupán intellektusunk konstrukciói. A keleti misztikusok ezt már régóta hangoztatják, Buddha tanítása szerint a “múlt, jövő, fizikai tér” csupán gondolkodási formák, melyek csak a valóság felszínét jelentik. Már a relativitáselmélet előtt ismert volt, hogy a tárgyak térbeli helyzete viszonylagos. Einstein ismerte fel, hogy az időbeli viszonyok is relatívak, ezért nincs értelme arról beszélni, milyen az univerzum egy adott időpillanatban, mert ami az egyik megfigyelő számára egyszerre történik, az egy másik megfigyelőnek egymásutáni események sorozata lehet.

A négydimenziós időkontinuum koncepcióját Hermann Minkowszki alkotta. Ennek lényege: a tér és idő fogalmának elválaszthatatlansága, vagyis nem beszélhetünk térről anélkül, hogy közben az időről is ne beszélnénk, és fordítva. A Minkowszki-féle koncepció különösen nélkülözhetetlen a nagy sebességek esetén, amikor elkerülhetetlenül fellép a térbeli kontrakció és az időbeli dilatáció.

A relativisztikus jelenségek felfogása azért nehéz, mert érzékszerveinkkel nem tudjuk a négydimenziós teret közvetlenül tapasztalni, sem vizuálisan elképzelni. Az a tér, amit a mindennapi életünkben látunk, csupán a négydimenziós tér háromdimenziós vetülete. A fizikus Minkowszki és a buddhista Suzuki egyaránt hangsúlyozta, hogy egységes tér-idő fogalmuk tapasztalatokra épül. Tudjuk, hogy a keleti misztikusok képesek olyan rendkívüli tudatállapotba jutni, amelyben közvetlenül szemlélik a magasabb dimenziójú teret, illetve a tér és idő egységét, azonosságát.

A négydimenziós tér alapvető tulajdonsága, hogy görbült. Minél nagyobb a tömeg, annál nagyobb körülötte a térgörbület. De mivel a tér és az idő nem független, ezért az univerzum különböző helyein a lokális tömegeloszlástól függően az idő különböző sebességgel folyik.

Érzékszervi tapasztalatainkat ugyancsak méghaladják azok a matematikai megoldások, amelyekkel a részecske-kölcsönhatásokat írja le a kvantumfizika. Számtalan részecskéről azt tudtuk meg, hogy egy olyan világban léteznek, amelyben az energiájuk negatív, s amelyben az idő visszafele halad, tehát az is negatív, és amelyben az okozat megelőzi az okot. Ilyen részecske például az elektron antirészecskéje, a pozitron, vagy pedig a fekete lyukakat alkotó tahionok, amelyek sebessége meghaladja a fény sebességét.

Richard Feynmann 1956-ban Nobel-díjat kapott ezért az időfordulás elméletért. Kortársai úgy értékelték, hogy ez a legérzékenyebb csapás volt azok közül, amit a fizika időfogalma valaha is kapott.

A keleti spirituális tradíciók sokféle utat ajánlanak követőiknek, hogyan győzhetik le az időt és szabadíthatják meg magukat az ok-okozat láncától. Ezért sokan úgy vélik, a keleti miszticizmus nem más, mint az időtől való megszabadulás útja. Bizonyos szempontból ugyanezt lehetne elmondani a relativisztikus fizikáról is.

Anyag vagy energiamező?

A tér és idő jelentésének megváltozása maga után vonja a természet leírásánál alkalmazott többi fogalom értelmének módosulását is.

A relativitáselmélet egyik fontos eredménye a híres Einstein-féle képlet: E = m x c2 amely kimondja a tömeg és energia azonosságát. Míg a klasszikus fizikában a tömegmegmaradás törvénye alaptörvény volt, addig a modern fizika a tömeget az energia egyik megjelenési formájának tartja, melyek egymásba kölcsönösen átalakulhatnak.

Az első paradoxon, amellyel a fizika szembetalálta magát, az a fény kettős természete volt. Érthetetlennek tűnt, miért viselkedik a fény bizonyos körülmények között mint anyagi részecske, máskor pedig mint a térben korlátlanul szétterjedő hullám. Az atomfizikai kísérletek később azt mutatták, hogy nem csupán a fény, de a szubatomi részecskék mind rendelkeznek ezzel a kettős tulajdonsággal. Ez az ellentmondás azután több olyan paradoxonhoz vezetett, amikhez hasonlóak korábban csak a zenbuddhizmus ún. koan-jaiban, azaz paradox találóskérdéseiben voltak megtalálhatóak.

A részecske- és a hullámtermészet nyilvánvaló ellentmondásainak feloldását egy olyan elmélet szülte, amely nemcsak a mechanisztikus világkép alapjait, de az anyag valóságos létezését is kétségbe vonta. Ezt az elméletet kvantumelméletnek nevezik, s ez a fizika legforradalmibb ága, melynek létrehozásában a kor legnagyobb gondolkodói működtek közre. Ma már mindenki egyetért abban, hogy a kvantumelmélet nem lehet csak a fizika és a fizikusok belügye: hatása a fizikán túl, modern világunk minden területén érezhető.

A klasszikus fizika üres térben mozgó, elpusztíthatatlan részecskékre épült. A modern fizika nemcsak a részecske fogalmának adott új értelmet, de az üres tér fogalmát is megkérdőjelezte.

A kvantummező-elmélet szerint mindenfajta részecske megfelel egy bizonyos típusú mezőnek és viszont. Ezzel eltűnik a különbség részecske és mező között, s ehelyett alapvető fizikai entitásként az ún. kvantummező fogalma jelenik meg, amely folyamatosan van jelen az egész térben. A részecskék csupán extrém helyi összesűrűsödései á mezőnek, energiacsomagocskák, melyek elveszítik egyedi jellegzetességüket, és feloldódnak a mindent átható mezőben. Einstein szerint a részecske nem más, mint nagyon intenzív mezővel telített térrész, s anyag és mező közül csak az utóbbi tényleges realitás.

A fizikai tárgyak és jelenségek tehát csupán átmeneti megnyilvánulásai egy alapvetőbb, a dolgok mögött álló entitásnak. Ez a gondolat nemcsak a kvantummező elméletben, de a keleti bölcseletben is alapvető jelentőségű, ahol is a dolgok az ún. végső valóság különböző manifesztációi. Ez a végső valóság azonban nem azonos a kvantummezővel, amely jól differenciálható fizikai fogalom, mivel a keleti miszticizmus végső valósága túl van minden anyagi fogalmon és elképzelésen. Az óind, más szóval védikus felfogás szerint a végső valóság nem “üresség”, nem azonos a semmivel, ellenkezőleg, ez a lényege minden formának, forrása minden életnek, s végtelen teremtő erővel rendelkezik. Mindkettő – a kvantummező és a védikus végső valóság – olyan jelenségek létrehozásában nyilvánul meg, amelyek szüntelenül változnak, átalakulnak, elpusztulnak és újraszületnek az energiák állandó táncában, körforgásában. A kínai filozófiában az üres formanélküli, de mégis teremtő erővel rendelkező Tao mellett fontos fogalom a “esi”, amely a mindent átható életenergiát, a világot fenntartó kozmikus lélegzetet jelenti.

A fizika ősi kérdése, hogy az anyag tovább nem osztható atomokból áll-e, vagy pedig folytonos kontinuum. Az egész teret betöltő mező folytonos, de részecske formában történő megnyilvánulása, sűrűsödése miatt egyúttal szemcsés szerkezetű is. A két ellentétes fogalom egységes, különbségük a nézőpontok különbözőségéből fakad. A folytonos mező és a szemcsés anyag rendszeresen átalakul egymásba. Ez egy újabb példa arra, hogyan oldódnak fel az ellentétek egymásban ugyanazon valóság két aspektusát mutatva.

Az anyagi részecske végső soron olyan energiacsomag, amely a négydimenziós tér-idő rendszerben helyezkedik el, de nem statikus objektumként, hanem dinamikus jelenségként, hiszen az energia az aktivitással kapcsolatos dinamikus fogalom. Ebben a térben a részecske a tér-dimenzió oldaláról szemlélve inkább tömegnek tűnik, az idő oldaláról pedig inkább hullámzó energia. Ami a makrovilágból szemlélve szilárd test, az mikroszinten energiacsomagocskák szüntelen tánca. Szubatomi szinten az anyag nem létezik bizonyosan egy megadott helyen, és az események sem történnek meghatározott helyen és időben. A részecske jelenléte és az esemény lezajlása egy adott helyen és időpontban csupán tendencia, hajlam a létezésre és történésre. Ezen tendenciák erősségét valószínűségi hullámfüggvénnyel lehet kifejezni.

Minél nagyobb a hullám térbeli kiterjedése, annál nagyobb a részecske térbeli helyzetének határozatlansága. Ha a részecskét kis helyre zárjuk be, a hullámcsomag kis helyet kell elfoglaljon, megrövidül a hullámhossza, de mivel energiája nem változik, megnövekedett sebességgel fog mozogni. Az anyag “nyughatatlan” természetének alapja tehát a részecskének az a tulajdonsága, hogy szűk helyre való bezártságra élénk mozgással reagál. Ilyen szűk teret jelent a részecskéknek az atomban vagy a molekulákban való kötöttség, ahol a nukleáris kötőerők hatására szüntelen mozgásban vannak. Az élettelennek tűnő tárgyak mikroszinten élénk aktivitást mutatnak, szinte élnek, nyüzsögnek, mint a hangyaboly. A természetben az anyag dinamikus egyensúlyban van. Egy taoista megfogalmazás szerint:

A nyugalom a csendességben nem az igazi nyugalom, a mozgásban megnyilvánuló egyensúlyi nyugalom az, amely áthatja az eget és a földet.

Az univerzum dinamikus természetét felismerhetjük a csillagok és galaxisok világában is, amely állandó átalakulásban van.

Az anyag ezen sokféle formájával, alakzatával és bonyolult molekuláris szerkezeteivel csupán bizonyos speciális feltétetelek között képes létezni, ott, ahol a hőmérséklet nem túl magas. A termikus energiaszint megnövelése esetén a molekuláris szerkezetek, sőt az , atomi szerkezetek is elpusztulnak, amint ez például a csillagok belsejében történik. Az univerzum anyagának többsége ilyen felbomlott állapotban van. Ebben az állapotban szüntelenül nukleáris folyamatok zajlanak le, elemi részecskék születnek meg, alakulnak át energiává, illetve hatnak kölcsönösen egymásra.

A mezőelmélet új megvilágításba helyezte a részecskék között ható erők fogalmát is. A mező eredetileg erőtér volt, tehát az a tér, amelyben az erők hatásukat kifejtették, s most kiderül, hogy a részecske viszont a mező helyi rendellenessége. Az elektromágneses mező pl. fénysebességgel haladó hullámok illetve fotonok formájában nyilvánul meg, ugyanakkor erőt is közvetít, pl. két elektromos töltés között. Ebben az esetben az erőhatás úgy jelenik meg, mint fotonok kölcsönös cseréje a két töltés között. A kvantummező-elmélet szerint minden kölcsönhatás elemi részecskék kölcsönös cseréjével valósul meg. Az atommagokat összetartó erős kölcsönhatásokat az ún. mezonok közvetítik. A különféle részecskék közötti különböző típusú kölcsönhatások jellege attól függ, hogy milyen összetételű az a virtuális felhő, amely a részecskéket körülveszi. A kölcsönhatási erőket közvetítő virtuális felhő azonban maga is részecskékből áll, így részecske és erő végül is egy és ugyanaz.

Hasonló szemlélettel találkozunk a keleti bölcseletben is. Ősi kínai leírások szerint az erő nem más, mint a dolgok mozgásának harmóniája. A mezőből formálódnak mind a részecskék, mind pedig a közöttük fellépő kölcsönhatásuk. A világot tehát nem lehet egymástól függetlenül létező kis egységekre széttagolni, mert az , univerzum ezen a szinten már alapvető, lényegi egységet mutat. A természet úgy mutatkozik, mint a teljesség részei közötti kapcsolatok bonyolult hálózata, amely magába foglalja a megfigyelőt és a megfigyelt dolgot is. Nem érvényes tehát többé a természet objektív megfigyelhetőségéről alkotott korábbi elképzelés, mint ahogy nem érvényes az én és a világ szigorú elhatárolása sem.

Egészében szemlélve az univerzumot most már végtelen mennyiségű energiaként foghatjuk fel. Ez az energia a mi szintünkön mint anyag, erőtér, mozgás vagy munkavégző képesség nyilvánul meg.

Itt ismét párhuzamot vonhatunk az általunk látható anyagi világ és a Védák által leírt anyagi világ között. A Védák azt mondják, hogy Isten végtelen energiával rendelkezik. Az Ő energiája sokféle – parászja saktir vivid-haiva srújate (Svétásvatara-upanisad 6.8.). Ez az anyagi világ, amelyben élünk, Isten szélső (bahirangi-sakti) energiáját képviseli. Az anyagi világ a világmindenség egy részének megnyilvánulása csupán. Az anyagi világban sok milliónyi anyagi kozmosz van, s mindegyik csillagrendszerben sok-sok milliónyi bolygó, csillag létezik.

Az anyagi természet valós, de időleges, mulandó, mert szabályos időközökben megnyilvánul, formát ölt, utána pedig visszatér megnyilvánulatlan állapotba. A Bhagavad-gítá 7.5. versébén olvashatjuk: “Ezen alsóbbrendű természeten kívül van egy felsőbbrendű energiám, mégpedig az anyagi természettel küzdő élőlények, akik fenntartják az anyagi univerzumot.” A kozmikus megnyilvánulás mindaddig nem képes működni, amíg a felsőbbrendű energia (tatastha-sakti), vagyis az élőlények erre nem késztetik.

“Contraria non contradictoria sed complementa sunt” (Niels Bohr)

A keleti misztikusok azt állítják, hogy a dolgok sokfélesége csak különféle manifesztációja ugyanannak az alapvető egylényegűségnek. Ez nem azt jelenti, hogy a dolgok teljesen azonosak vagy egyformák, inkább azt, hogy ugyanannak a lényegnek a kifejezői. Az ellentétek szembenálló, szélső esetei ugyanannak az egésznek. Jó és rossz, világos és sötét, öröm és fájdalom, élet és halál ugyanazon jelenség ellenpólusai. A keleti misztikusok egyik célja felülemelkedni az ellentétek világán és közvetlenül tapasztalni a dolgok igazi lényegét.

A Védák gyakran írnak ellentétpárokról Istennel kapcsolatban is. Ilyenek például: bár Őt idő és tér nem határolja, mégis van teste; hihetetlenül távol van, ugyanakkor a legközelebb; nincs sem barátja, sem ellensége, ám a bhaktákat nagyon szereti; nincs neve, pedig sokféle néven ismerik stb. A modern fizikában is gyakran kiderül, hogy két ellentétes fogalom vagy jelenség ugyanazon egységes dolog különféle megnyilvánulása. Példaként felsorolható a szubatomi részek elpusztíthatósága és elpusztíthatatlansága; az, hogy az anyag egyszerre folytonos és kvantált, részecske és hullám is; hogy anyag és erő ugyanazon jelenség két eltérő megnyilvánulása; a tér és idő egysége a négydimenziós relativisztikus tér-idő kontinuumban.

A tapasztalat azt mutatja, hogy ami alacsonyabb szinten ellentét, az egy magasabb szinten, magasabb dimenzióból szemlélve egységes. Példaként elképzelhető egy kör keresztmetszetű gyűrű, amelyet egy síkkal kettészelünk. A sík két dimenziójából a gyűrűből csupán két egymástól független kör látszik, amelyeknek semmi közük egymáshoz, de a háromdimenziós térben láthatjuk, hogy ugyanazon test két különböző keresztmetszete.

Robert Oppenheimer híres példáját idézzük: “Ha azt kérdezik, az elektron a helyén marad-e azt kell felelni, nem, ha azt kérdezik, elmozdul-e a helyéről, azt kell mondani, nem, ha azt kérdezik, nyugalomban van-e, azt feleljük: nem, s ha azt kérdezik, hogy mozgásban van-e, akkor is azt válaszoljuk, hogy nem.”

Az Upanisadokban is olvasható hasonló: “Mozog is és nem is, távoli és közeli is, mindenben benne van, ugyanakkor mindenen kívül van…”

A modern fizika tudomásul veszi a dolgok kettős természetét, a keleti gondolkodás pedig arra indít, hogy a dolgokat körüljárjuk, és minden oldalról megszemléljük.

A tudomány korlátai

Az univerzumban minden dolog összefügg minden mással, egyik rész sem alapvetőbb a másiknál, minden rész tulajdonságát az összes többi rész tulajdonságai határozzák meg, vagyis az, hogy miként kapcsolódik a többihez. Ezért elvileg lehetetlen egy teljesen különálló dolgot tökéletesen megmagyarázni. A fizikusok megelégednek a részjelenségek közelítő modellezésével, míg a keleti misztikusok a teljes komplex valóság megragadására törekszenek. Céljuk nem a dolgok magyarázata, hanem a dolgok egységének közvetlen, nem intellektuális tapasztalásai.

A szubatomi részecskék világának egzakt matematikai leírására nem létezik átfogó elmélet, csak egymásnak kölcsönösen ellentmondó részmodellek vannak, s ezek csupán egy-egy speciális jelenségcsoportra alkalmazhatók.

A természettudományos kutatás válaszokat ad ugyan az anyag bomlására vonatkozóan, az anyag összeállítására azonban nem. Felderíti, hogy az ásványi részecskék hogyan bomlanak fel, ha az élet elszáll a testből, de azt, hogy hogyan is áll össze ez az anyag pl. emberré, aki él, érez, gondolkodik, s akaratával visszahat a külvilág érintéseire, mert lelki és szellemi funkciói vannak, ezt a kérdést a kizárólag logikára és intellektusra alapozott tudomány nem válaszolhatja meg. A szénmész-oxigén-nitrogén stb. részecskék oly szabályos és sokrétű kavargásában hol van az, ami egy emberben spanyol vagy magyar, katolikus vagy hindu? Vajon hol vannak az ezen túli összefüggések? Hol vannak a fajtáján, vérségén belül az ő saját, egyéni szokásai, ösztönei, s honnan származnak a vele született képességei? Mi teszi a sorsát olyanná, amilyen?

Ezekre a kérdésekre már a lelki, misztikus tudomány hivatott választ adni.

Soós E. Csandrika