Számítógépbálványok és az informatika kora

A tudomány egyik mítosza így szól: “Ha egy kísérleti eredmény kérdésessé tesz egy tudományos elméletet, akkor azt automatikusan félreteszik, s olyan elméletet állítanak a helyébe, ami feloldja az ellentmondást.” Csakhogy a tudomány mégsem így működik.


Tudomány-fanatizmus

Sok ember legalább olyan mélyen hisz a modern tudományban, mint mások a vallásukban. E tudományba vetett hit, amely saját dogmáiban gyökerezik, még akkor is védi a tudományos elméleteket, ha már rég napvilágra kerültek azok cáfolatai. A cáfolatként megfogalmazódó eredményeket nem fogadják be nyílt szívvel a tudomány egészébe, hanem a meglévő rendszert módosítgatják, például alciklusokkal egészítik ki, de mindenképpen úgy, hogy a tudomány átalakított szerkezete és folyamatai semmiképpen ne veszélyeztessék az intézményrendszert. Vagyis a modern tudomány bebiztosította magát – még egy igazán hívő ember számára is természetes kételyeket, ellenvetéseket sem lehet megfogalmazni vele szemben.

A modern tudomány talán legrombolóbb következménye az, hogy hívei fanatikusak, meggyőződéssel vallják, egyedül a tudomány nyújthat hiteles ismereteket a világról. Például, a modern tudomány katedrálisain (az egyetemeken), a főpapok (a professzorok), s a hívek (a hallgatók) egyaránt abban a meggyőződésben élnek, hogy a modern tudományon kívül valóban nincs más hiteles ismeretforrás. Ez éppoly hibás feltételezés, mintha azt állítanánk, hogy egyedül a saját egyházunkon keresztül lehet legitim tudáshoz jutni. Mindkét nézet egyaránt hamis.

A modern tudomány, mint vallás hosszú ideig nélkülözte az imádandó fétist. Fogaskerekekből, dugattyúkból álló gépezetek már viszonylag régóta léteznek. A ma embere számára a gép a természet fölötti hatalom, ellenőrzés és uralom megtestesítője, ezek a tulajdonságok pedig az imádandó istenség vonásai. Csakhogy egy közönséges gép cseppet sem misztikus. Sőt, a gép gyakran demisztifikál, hiszen az ember. hajlamos mindent egyszerű gépezetként szemlélni. A gép általánosan elterjedt hasonlattá vált, önmagát és a hasonlított dolgot is megfosztva ezzel a titokzatosságtól. Értelmiségi körökben, de az átlagemberek között is igen elterjedt ez a gondolkodásmód. Sokan talán azt hiszik, csak úgy lehet megérteni a dolgokat, ha azokat előbb egyszerű mechanikus folyamatokra vezetjük vissza.

Talán ez a demisztifikáció is hozzájárult ahhoz, hogy a modern tudomány sokáig képtelen volt megalkotni azt az idolt, amit a hívek közös vallásuk eszményképeként imádhattak volna. Ám nem is olyan régen feltűnt a számítógép, ami betöltheti ezt a hitbéli űrt. A modern kor embere saját hasonlatosságára teremtette a környezetet leromboló és újjáalkotó gépeit, például a gőzüzemű kanalas kotrógépet, ami hosszú karjaival belemar a földbe, így bizonyos szempontból az embert imitálja. A számítógép azonban több ennél. Ha az emberi gondolkodás mintájára – szabadjon egy percre kölcsönvenni ezt a fogalmat – gondolkodásra utasítunk (programozunk) egy számítógépet, akkor átlépünk egy bizonyos határt.

A mindent tudó szakember?

Mielőtt egy számítógépes szakember megírna egy programot, úgy érzi, ismeri a fölmerült probléma megoldási módját, s arról is van elképzelése, miként utasítsa a gépet, hogy az az ő akarata szerint működjék. Ez gyakran nem könnyű feladat. A programokba sokszor hiba csúszik, ezeket ki kell küszöbölni, ami pedig hosszas folyamat. Programozás közben sokat tanul az ember. Asztalhoz ül, és azt hiszi, tudja, mit akar írni, tudja, mire akarja gépét beprogramozni. De amikor utasítani próbálja a számítógépet, rádöbben tudásának hiányosságaira. Vagyis programozás közben tanul. Egy jól működő program megírása után bizonyos értelemben joggal érzi a programozó, hogy a gép ember módjára viselkedik, hiszen valaki megtanította azt gondolkodni (hogy újfent ezt a kifejezést használjam), s a probléma megoldása érdekében az emberhez hasonlóan cselekedni.

Ezzel azonban át is léptük azt a bizonyos határvonalat, s a programozás további folytatása bizonyos kisebbrendűségi érzést kelt az emberben a számítógéppel szemben. Mintha a programozó a számítógép félresikerült mása lenne. Sokan az embernél jobbnak vélik a computert, ezért is hiszik, hogy nem a számítógép az ember mása, hanem éppen ellenkezőleg, az ember van a számítógép mintájára megalkotva. Előbb még úgy véltük, az emberi gondolkodás, illetve agyvelő szolgált a számítógép modelljéül, de aztán száznyolcvan fokos fordulatot vettünk, s az agyvelőt tekintjük egyfajta számítógépnek. A minap például egy ismerősöm a homlokára bökött s azt mondta: ja, a computerem! Talán mulatságos gesztusnak szánta, pedig mozdulata egy igen elterjedt felfogást tükröz, amit sokan komolyan gondolnak, és a jelen körülmények között meglehetős veszélyeket rejt magában.

A mesterséges intelligencia tudománya a számítástechnika mellékhajtása, ami az Egyesült Államokban alakult ki. A jelen pillanatban a mesterséges intelligenciát az emberénél tisztább értelemnek tartják. A számítógép például kevésbé van kitéve a véleményalkotás, vagy az ember biológiai alkatából fakadó más gyarlóságok hibalehetőségének. Gondolok itt olyan tudósok, mint például Forester, a neves modellezéskutató véleményére, aki egyik cikkében azt írta, hogy az elméleti modellek mindig hiányosak, s hogy számítógép segítségével megbízhatóbban lehet gondolkodni.

Kézenfekvő konklúzióként állítják sokan: csak a megrögzött érzelgősök hiszik Istent szeretetnek, míg a modern kor keménykötésű embere – legalábbis a nyugati – jól tudja, Isten valójában intelligencia. A pillanatnyilag uralkodó vallás dogmája az intelligencia, valamint az értelmet megtestesítő computer imádata. Ez a vallás apokaliptikus jövendölést hirdet, miszerint az ember egy napon kiirtja önmagát és génkészletét, aminek sajnos megvan a reális veszélye.

Értelem vagy szeretet?

Az egész emberi faj végveszélyben van. Túl nagy a megsemmisítő önpusztítás valószínűsége, hogy ezt figyelmen kívül hagyhassuk. A veszély igencsak reális. Remélem e gondolkodásmód ellenzői nem a végpusztulást tartják az ember történetének elkerülhetetlen, sőt kívánatos végkifejletének. De ha elfogadjuk, ahogy azt manapság sok tudós vallja, hogy az univerzum célja bizonyos értelemben maga az intelligencia, és hogy Isten értelem s nem a szeretet (más szavakkal fogalmazva a szerves evolúció célja – ha szabad ezt a fogalmat használnom – nem az élőlények tökéletesedése és jobb alkalmazkodása a környezet változásaihoz, hanem az értelem gyarapodása és tökéletesedése az univerzumban), akkor az emberi faj kipusztulása elfogadható végzetté válik.

Bármilyen furcsán hangzik, ismételten hangsúlyoznom kell, mennyire elterjedt ez a nézet a nyugati országok – főként az USA – kutatói és értelmiségi köreiben. Ha e nézetet elfogadjuk, akkor az emberi génkészlet megsemmisülése nem is tűnik olyan végzetes katasztrófának, feltéve, ha biztosítottuk a mesterséges intelligencia fennmaradását. Némely tudós véleménye szerint e feladatnak már eleget is tettünk. Szerintük ha bolygónk egy atomkatasztrófa folytárí megsemmisülne, semmi baj, hiszen már keringenek az űrben olyan computerek, amik továbbra is pályájukon maradnak és folytatják számításaikat. A fenti apokaliptikus nézetek szerint a computerek hamarosan képesek lesznek reprodukálni önmagukat, s ha ez bekövetkezik, az ember már be is teljesítette hivatását, így feleslegessé válik.

Sátáni vízió ez. Ebben az utópiában Isten egyszerűen kikapcsolja a gonosz energiautánpótlását, a megmaradt univerzum pedig egy mechanikus gépezet lesz csupán, ahol a nagybetűs igazság és erény, vagyis a tiszta intelligencia örökre zavartalanul uralkodhat. Ez a tudósok, műszakiak és értelmiségiek körében gyorsan terjedő nézet olyan filozófiát teremt, aminek alapján az emberi faj pusztulásának reális veszélye elfogadhatóvá válik. Bizonyos értelemben filozófiailag előkészített talajt biztosít a teljes és megsemmisítő népirtás ideájának felvirágzásához. E nézet szerint az univerzum célja az egyre magasabb szintű intelligencia kibontakozása. Jelen pillanatban az ember még hordozója ennek az intelligenciának. Mint az univerzum talán legfejlettebb értelemmel rendelkező lényei, sikerült létrehoznunk méltó utódunkat, a computert. Kezünkben az önpusztítás eszköze, de mivel sikerült már a végtelen és időtlen űrbe lőnünk computereinket, mintegy megtermékenyítvén az univerzumot, betöltöttük szerepünket, így semmi okunk keseregni fajunk eljövendő pusztulása felett.

A tudomány vallásának gyilkos teológiája éppen most igyekszik hatalmába keríteni az emberi elmét és szellemet. Azok a sajnálatra méltó, elveszett lelkek, akik ezt a bálványozást, igen, bálványimádást vallják, s a már említett módon hódolnak a gépek előtt, nem látván az oly kézenfekvő különbséget az ember és a gép, az emberi és a gépi gondolkodás között.

Dr. Magyari Károly