Csaitanja Maháprabhu tanítása 5. rész

 A hindu vallásfilozófia egyik legjelesebb hírnökének tanítása 5. rész

A bhakti

Csaitanja kihangsúlyozza, hogy Istent egyedül bhaktival lehet elérni. E kijelentését a védikus írások következő idézeteivel támasztotta alá: “Óh, Uddhava, sem a gjána, sem a jóga folyamatával, de nem is lemondással, vezekléssel, az írások tanulmányozásával vagy pedig a dharma teljesítésével lehet engem elérni, hanem egyedül a bhaktival.” (Bhág. 11.14.20.) “Engem egyedül a makulátlan odaadás által lehet igazán megismerni…” (Bhagavad-gítá 18.55.)

 

 

De mi is az a bhakti? Magyarul nehéz egy szóval kifejezni a bhakti értelmét, de ha megpróbáljuk körülírni, akkor e szanszkrt szó igetövének – bhadzs – jelentéseit kell megvizsgálnunk: követés, szolgálat, imádat, valamint gyengéd szeretet. Ezért Sándilja a bhaktit mint pará-nuraktirísvaré definiálja: Istenhez való exkluzív és intenzív szeretetteljes vonzódás (Szútra 2.), Nárada pedig mint anirvacsaníjam préma szvarúpam: szavakkal leírhatatlan szeretet, a legcsodálatosabb, leghatalmasabb, amit ember tapasztalhat. A Bhágavata-purána szerint a legtökéletesebb vallás (parama dharma) a bhakti, mert ez a lélek legmagasabbrendű, legteljesebb elégedettséget okozó funkciója (sza vai punszán paró dharmó jató bhaktir adhókszadzsé, ahaitukj apratihatá jajátman szampraszídati, Bhág. 1.2.6.).

A bhaktit úgy is fel lehet fogni, mint lelki gravitációs erőt, amely a középpontba visz bennünket. E “gravitációs erő” a bhaktát Isten felé vonzza, Őt pedig hívei, bhaktái felé. Olyan erő ez, amely két irányba hat: egyrészt szívünkben kiirtja az összes egoista, a középponttól elragadó impulzust, valamint felszabadítja a lényeges erőket, amely oda vezet, hogy minden képességünket Isten szolgálatába tudjuk állítani. Istenre is hat, mégpedig a következőképpen: kieszközli kegyét, kioldja a felszabadító, megváltó erőket, ami végül a lélek egységét eredményezi az isteni akarattal. A Bhagavad-gítában (18.64.) Krsna kijelenti, ha Ardzsuna teljesen átadja magát az isteni akaratnak, akkor megszabadul minden előző tettének visszahatásától.

A bhakti tehát a hládiní-energia funkciója, ezért nemcsak a bhaktára, de Bhagavánra (Istenre) is hatással van. Miként a lámpa nem csupán a keresett tárgyra, hanem tartójára is fényt vet, Isten hládiní-saktija hívei szívébe juttatva határtalan örömet okoz úgy a híveknek, mint Bhagavánnak. Sőt mi több, Isten, akit az írások Raszika-sékhar néven is ismernek (“A Gyönyör Legfőbb Élvezője”), a hívei szívébe juttatott hládiní-energiából származó örömöt (sakti-ánanda) még jobban élvezi, mint azt, amelyik saját természetéből (szvarúpa-ánanda) fakad. A bhakti hatására a bhakta teljesen átadja magát Istennek, Isten pedig teljesen átadja magát az Őt odaadással, önzetlenül szolgáló hívének. A kegy nem más, mint mikor Isten a bhaktájára bízza önmagát. (Bhagaván maga a vegyítetlen üdvösség, így a szenvedő lelkeket nem közvetlenül részesíti kegyében, hanem szentéletű hívein, más szóval bhaktáin keresztül. Igaz, a szentek is felülállnak az anyagi világ bajain, fájdalmain, de – mint mondják – emlékeznek előző életük szenvedéseire, ezért átérzik a közönséges halandók gondját-baját.)

A lelki világban, Isten birodalmában egyedül a szeretet az úr. (Az anyagi világ a lelki eltorzult tükörképe, így a tiszta szeretet itt mint önző, szenvedést okozó kéj nyilvánul meg.) A lelki világban a szolgálat szeretetet, a szeretet pedig uralmat jelent. A szeretetben az önfeláldozás önmegvalósítást, az “önmegszűnés” pedig önelégedettséget jelent. A szeretet magába foglalja a kölcsönösséget is: egyik szereplője a másiktól függ; mindegyik úgy érzi, a másik nélkül értelmetlen az élete, s mindegyik szeretetével, szolgálatával próbálja közelebb vonzani magához a másikat. A bhaktiban az egyik fél a bhakta, a másik maga Isten, aki szeretné hívei szerető szolgálatán keresztül tökéletesebben megvalósítani önmagát. Nagyobb örömet merít abból, ha hívei irányítják, mintha Ő uralkodna felettük.

A bhakti természetéről, közvetlen hatásáról már szó volt, most nézzük, melyek a másodlagos eredményei:

1) minden vágy beteljesüléséhez vezet,
2) elpusztít és távol tart minden rosszat és gonoszt,
3) eltávolít minden akadályt,
4) azonnal elűz minden félelmet és aggodalmat,
5) semlegesíti a bűnös tetteket,
6) legyőzi a bűnös tettek iránti vágyat,
7) eltávolítja a tudatlanságot,
8) kielégít mindenkit,
9) mindenféle jótulajdonság termőtalaja,
10) a három kötőerő (jóság,szenvedély és tudatlanság) felett áll,
11) önmegnyilvánult (megnyilvánulásához nem szükséges semmilyen anyagi feltétel, sem kiváltságos helyzet, megfelelő idő stb.),
12) azonos a legfőbb üdvösséggel,
13) legyőzi magát Istent is.

 

Szádhana-bhakti

A bhakti olyan lelki folyamat, amelyben az eszköz és a cél ugyanaz: Isten odaadó szolgálata. Az “eszköz” neve szádhana-bhakti, a szádhja-bhakti pedig maga a cél. Ez utóbbi nem a szádhana (törekvés, próbálkozás) eredménye, hanem a lélek meg nem nyilvánult, örök funkciója. A szádhana-bhakti kísérlet e funkció megnyilvánulására, feltárására. Ezért a szádhana alatt értünk minden olyan folyamatot vagy eszközt, mely által sikerül figyelmünket Isten felé fordítani.

A Bhágavata-purána kilenc fő folyamatra osztja a szádhanát (7.5. 23.). Ezeket Csaitanja tanítása hatvannégyre bővíti, melyek közül tanítványa, Dzsíva Gószvámí csak a legfontosabb tizenegyet említi: saranápatti, guru-szévá, sravana, kírtana, szmarana, pádaszévá, arcsaná, vandana, dászja, szakhja, átma-nivédana.

1) Saranápatti Isten (Bhagaván) előtti meghódolást jelent, amikor a lélek Őt fogadja el egyedüli urának és oltalmazójának. Négy lépcsőből áll: a) elfogadni minden olyat, amely elősegíti a bhaktit, ugyanakkor elkerülni minden mást, ami ezt akadályozná; b) meggyőződéssel hinni Bhagaván oltalmában; c) Bhagavánt választani egyedüli védelmezőnknek; d) az én (minden egyéni érdek) feladása és e) alázatosság, szelídség. Isten az egoizmustól mentes, szerény lélekhez áll legközelebb, legtávolabb pedig attól, aki öntelt.

2) Guru-szévá a lelki tanítómester iránti tiszteletet, odaadást jelenti. Maga a szó súlyosat jelent, utalva arra, hogy a guru elmozdíthatatlan elveiben. Mivel a tanítómester Istenről tanít, Őt közvetíti, ezért az indiai hagyományok szerint a legnagyobb tiszteletben részesül. Úgy a Védák, mint Csaitanja kihangsúlyozzák, hogy Bhagavánt nem lehet elérni tanítómester nélkül. A guru tanítását szívébe véső, szorgalmasan igyekvő tanítvány képes csak megszabadulni az olyan negatív emberi tulajdonságoktól, mint düh, kapzsiság, kéj, büszkeség stb. Az írások szerint a mester iránti odaadás még az Isten előtti odaadásnál is fontosabb, ugyanis a guru megmentheti tanítványát, ha az vétkezett Isten ellen, ellenben Isten nem nézi el azt, ha kedves hívei – mint például a lelki tanítómester – ellen vétenek (Dzsíva Gószvámí: Bhakti-szandarbha 237.). Ezért a védikus vallásban (hinduizmusban) a rituációkat végző előbb mindig a mesterének ajánlja tiszteletét, s csak utána imádja Istent. A Padma-purána kijelenti: “Egyedül Isten (Visnu) imádata a jó, ám hívének imádata még ennél is jobb.” Bárki állíthatja, hogy Istent szolgálja; az egyedüli biztosíték, hogy valóban Őt szolgáljuk, ha híveit szolgáljuk.

Olyan lelki tanítómestertől kell tanulni, aki maga is egy tiszta szívű szent tanítványa, s aki képes a Védák tanítását az adott időbe, térbe és helyzetbe átültetni. Nemcsak az írások s a mester tanítását kell megszívlelni, de az előző ácsárjákét, kiemelkedő lelki vezetőkét is, s mindezt egyeztetni kell a lelkiismeretünkkel.

3) Sravana hallást jelent, mégpedig Isten kedvteléseinek, szent nevének, tulajdonságainak hallását. Olyan személytől kell hallani a lelki témákat, aki tiszta lelkű, szent életű bölcs. Természetesen lehet több forrásból is hallani.

4) Kírtana Bhagaván szent neveinek éneklésére, zengésére, dicsőítésére utal, valamint arra, amit az ember a sravana által megtudott, s azt másoknak átadja. Csaitanja szerint a jelen Kali korszakban Isten szent neveinek zengése, vagyis a kírtana a legjelentősebb lelki gyakorlat. Minden korszaknak megvan a maga előírt lelki folyamata. A jelen korszaké a szent nevek zengése, dicsőítése. Ezt a folyamatot a Rg-véda is méltatja (1.159.3.), a Csaitanja-csaritámrta pedig egyenesen az írások lényegének nevezi (Adi, 7.72.).

 

A történelemben sok híres bölcs és próféta hívta fel figyelmünket a szent névre. Csaitanja filozófiája azonban részletesen és mélyen tárgyalja e témát. Szerinte a szent név nem fizikai, evilágból származó hang vagy szó, bármennyire is tűnjék annak. A lelki világból származik, s a tiszta közvetítő közegen, a tanítómesteri láncolaton keresztül száll alá e világba. Ezért a mantrázás (a szent neveken való meditálás olvasó segítségével) folyamata csak akkor sikeres, ha a mantrát (a szent nevek különleges, sokszor versbe szedett kombinációját) egy mestertől kapjuk. Ezt a tanítvány felavatásakor szokta átvenni, ezért is hívják a felavatást hari-nám felavatásnak, amikor a tanítványt a szent névbe avatják fel. Azt mondják, e nélkül a mantra olyan, mint a vaktöltény: hangja van, de hatása nincs.

Csaitanja kihangsúlyozta, mivel Isten abszolút, így nincs különbség közötte és neve között; szent neve is isteni erővel és tulajdonsággal rendelkezik.

Bhagaván megjelenik a bhakta nyelvén a szent név formájában. Ennek a bhakta először lehet, hogy nincs tudatában, mert az általa előzőleg elkövetett bűnök befedik tudatát, de később, miután a mantra folyamatos vibrálása megtisztította, a szent név teljes ragyogásában és formájában tűnik fel szívében. A tudatlanság köde elpárolog, s a Krsna isteni kedvteléseit elrejtő függöny is lehullik.

Amikor a szent neveket a bhakták együtt éneklik – s ehhez általában hangszerek és tánc is párosul -, akkor e folyamatot szankírtannak hívják (együttes kírtan). Csaitanja nagy jelentőséget tulajdonított a szankírtannak, volt, amikor kasztra és rangra való tekintet nélkül emberek tízezrei énekeltek, táncoltak vele.

5) Szmarana: emlékezés Isten kedvteléseire, nevére és formájára. A szmarana öt szakaszból áll: a) szmarana-számánja, amikor az elme csak kevésbé irányul a koncentráció tárgyára, b) dháraná, amikor az ember gondolatai, vágyai és érzelmei már nem anyagi dolgokra, hanem Istenre irányulnak, általános módon, c) dhjána; Bhagaván nevére, tulajdonságaira, kedvteléseire és formájára való koncentrálás, d) dhruvánuszmrti; amikor a koncentrálás megszakítatlan nektár folyam és e) szamádhi, amikor az elme egyedül a koncentráció tárgyáról tudatos és semmi másról.

6) Páda-szévá olyan odaadó lelki tettekre utal, mint a templom látogatása, részvétel az ottani ceremóniákon és rituációkon; szent helyeken (templomok és bhakták közelében) élni, illetve fürdés a szent folyókban.

7) Arcsaná az oltár kegyszobrának rituális imádatát jelenti, a Védák előírásai szerint. Az Úr végtelen kegyéből kegyszobor formájában alászáll a fizikai síkra, hogy imádata által a világ illúziótól szenvedő lelkei esélyt kaphassanak a felszabadulásra. A rituális imádat nagy segítség, hiszen ily módon könnyen el lehet vonni érzékeinket és elménket az anyagi dolgokról, s helyette Isten szolgálatába állítani. A kegyszobrok (múrtik) otthoni vagy templomi rendszeres imádata segíti a bhaktát, hogy az elméjét Istenre szögezhesse, valamint olyan magatartást, viselkedést fejleszt ki benne, amely végül istenszeretetté alakulhat. A múrti imádata tehát nem bálványimádás, hanem komoly lelki folyamat.

8 ) Vandana: hódolatadás, dicsőítés, fohászkodás. Az, hogy e cselekvés a bhakti különálló részét képezi, mutatja, mennyire fontos a hívek tisztelete, valamint a fohász, amely nemcsak Istenhez, de a szentekhez, a mesterekhez is szól.

9) Dászja szolgálást jelent. A bhaktiban az ember törekedjék az alábbi mentalitás elsajátítására: “Bhagaván az Úr, a középpont. Én parányi lélek vagyok, az Ő szolgája.” Hogy e mentalitást a bhakta magáévá tegye, ajánlatos feladatokat, munkát kérnie a tanítómesterétől. Ha ugyanis megtanulja, hogy ne magának, ne önnön érdekében cselekedjen, hanem áldozatos, önzetlen munkával szolgálja a Legfelsőbbet, akkor könnyen megszabadulhat az anyagi felfogástól, a hamis tudattól.

10) Szakhja nem más, mint barátkozás, barátság. Ez utalás arra, hogy a hívő ne csak urat lásson Istenben, hanem a legmeghittebb, legmegbízhatóbb, leghűbb barátját. Ne félelemből imádja Őt, hanem váljék igaz barátjává. A bhaktákkal való barátkozás szintén nagy jelentőségű. Ez utóbbinak hat összetevője van: adományozás, ajándékok elfogadása, bizalmas gondolatok feltárása, bensőséges tudakozódás, más bhakták kínálása, megvendégelése megszentelt étellel, illetve az ilyen étel elfogadása (Sri Upadésámrta 4. mantra).

11) Átmanivédana az én, a lélek teljes önátadását jelenti Isten szolgálatának, beleértve a testet, érzékeket és az elmét. Ebben az állapotban az ember semmilyen erőfeszítést nem tesz magáért, egyedül Bhagaván és hívei örömére cselekszik.

 

A szádhana-bhakti ezen folyamatait egyidejűleg is lehet végezni, ám ha a bhakta csak az egyikhez fog hozzá, akkor is elérheti a célt. Az írások hol az egyiket, hol a másikat dicsérik mint legjobbat, mert képességeik és tulajdonságaik szerint különböző emberek vannak.

Rituális és spontán bhakti

Kétféle bhakti van, rituális (vaidhi) és spontán (rágánugá), Az előző az írások szabályait, előírásait követi, vagyis meglehetősen formális, mechanikus és – a szabályok megszegésétől való félelem miatt – eléggé kötött. Kétféle szabály létezik: amelyek megteremtik a bhaktira való hajlamot (pravrtti-hétuh), és a tiltott, illetve ajánlott cselekedetek, melyek célja e hajlamok megszilárdítása.

A rágánugá-bhakti ezzel szemben spontán és kötetlen, ami az írások parancsainak megszegésétől való félelmet illeti. Azért hívják így, mert Bhagaván meghitt társai nyomdokában járva szüntelenül a rágátmika-bhaktit, az Istenhez fűződő ragaszkodást és odaadást követi (anugá), ami egyben lehetetlenné teszi a bhakta számára a vaidhí-bhakti előírásai, szabályai követését. E kétfajta bhaktit úgy is lehetne hívni s mint a Törvény (vaidhí) Életét, illetve a Szeretet (rágá) Életét. A szeretet vak, s úgy az igazságosság, mint a törvények felett áll. A rágánugá szintjét elért bhakta Istenhez a társadalom normáitól, szokásaitól függetlenül, természetes, szívéből jövő mély érzelmekkel vonzódik, melyek az útjába kerülő esetleges akadályokat – az írások vaidhí-bhaktival kapcsolatos parancsait és szabályait – is átlépik (Cs. Bh. Antja, 7.68.). Ezért Dzsíva Gószvámí Bhakti-szandarbha című könyvében a rágánugá szeretetet erősnek (prabalának), a vaidhít pedig gyengének (nírbalá-nak) nevezi. Bár általános értelemben véve dharma az írások parancsainak követését jelenti, a bhakti mégis több ennél, mert a bhakta érzelmei közvetlenül is utat törhetnek Istenhez. Így az is előfordulhat, hogy a bhakta az írások szabályainak, parancsainak ismerete nélkül is mély odaadással vonzódik Őhozzá. Dzsíva Gószvámí ugyanakkor hozzáteszi, hogy a lelki élet kezdeti szakaszában – amikor az elme ingatag és zabolátlan, s így a rágánugára jellemző lelki béke még nem bontakozott ki – a legtöbb esetben szükséges az írások parancsainak és előírásainak teljesítése.

A különféle előírások, mint a kegyszobor (múrti) imádata, a szent neveken való rendszeres meditálás (dzsapázás vagy mantrázás) stb. ! mind arra valók, hogy az elmét a világi tárgyaktól elvonva Istenre irányítsák, s fellobbantsák a szívünkben szunnyadó odaadást, szeretetet. Ha viszont ez már egyszer bekövetkezett, akkor a külső korlátozások, előírások már nem szükségesek, mert a bhakti nem a test vagy az elme funkciója, amire az írások szabályai vonatkoznak, hanem a léleké. E természetes funkció kibontakozása után a testet, az érzékeket és az elmét a lélek spontán érzelmei irányítják. Az írások parancsainak áthágása e síkon nem szándékos; egészen egyszerűen ilyen a bhakti, Bhagaván szvarúpa-energiájának a természete.

A rágánugá-bhaktiban elmaradnak a morális élet konfliktusai és veszélyei, az erkölcsi tudat stresszével, kényszerítő erőivel együtt. Ez maga a tökéletes, korlátok és láncok nélküli lelki élet, mely teljes mentességet élvez a “mit szabad, mit illik” érzéstől. Az igazi szeretet nem lehet sem előírt, sem törvényesített, de még csak jóváhagyott sem. Mindez az akarat és ész által korlátolt “szeretetre”, azaz pontosabban arra a gyakorlatra vonatkozik, amely elősegítheti az igazi szeretet kibontakozását.

A rágánugá-bhakti az intim emberi érzelmek nemesítése. A gyermekeink, férjünk, feleségünk vagy szeretőnk iránt érzett természetes, intenzív szeretetünk a rágánugá-bhaktiban spontán módon, ellenállhatatlanul irányul Bhagavánra. Ezért mondják, hogy ez a fajta bhakti magasabbrendű a vaidhinál, még akkor is, ha imitatív (lásd Putáná esetét, Bhágavata-purána, Kagylókürt 5. szám). Ugyanakkor természetes és spontán volta ellenére a rágánugá-bhakti – csakúgy, mint a vaidhí – a szádhanához tartozik.

Bhagaván meghitt társai mind különböző aspektusai az isteni gyönyör-energiának, amely az Őhozzá fűződő különféle személyes kapcsolatokban nyilvánul meg. Így ötféle raszáról, odaadó érzelemtípusról beszélhetünk: nyugodt, békés (sánta), hűséges vagy szolgai (dászja), baráti (szakhja), szülői (vátszalja) és hitvesi vagy szeretői (mádhurja). Az isteni hládiní- vagy gyönyör-energia e raszák harmonikus kombinációja, mégis különféleképpen tükröződik a meghitt társak Bhagavánhoz (Krsnához) fűződő, különböző szeretetteljes viszonyai szerint. Bár mindegyik kapcsolatra az önzetlen, lelki vonzódás és szeretet a jellemző, aszerint tökéletesebb egyik a másikánál, amennyivel közvetlenebb, azaz mentesebb a tisztelettől. Egy szolga szeretettel viszonyulhat urához, de egyben tiszteli is őt. A barát ezzel szemben egyenrangúan kezeli pajtását, a szülő pedig egyenesen “uralva” szereti gyermekét. Ez az érzés a szeretői viszonyban éri el tetőfokát, amikor az ember teljesen kisajátítja kedvesét. Hasonlóan, Bhagavánnak is nagyobb örömöt okoz, ha a bhakta nem alsóbbrendűként viszonyul hozzá, s nem tisztelve szereti, hanem érzelmeit szabadjára engedve, szeretetével uralkodik rajta. Amikor Krsna mintegy ötezer évvel ezelőtt alászállt a Földre, gyermekkorában sokat csintalankodott, rosszalkodott, amiért egyszer anyja, Jasódá meg akarta kötözni. Ez többszöri próbálkozás után sem sikerült, de amikor a kis Krsna látta az anyja haragja mögött rejlő törődést és szeretetet, azonnal beadta a derekát. Mondják is azóta, hogy Őt egyedül az ilyen szeretet béklyói köthetik meg.

Isten meghitt társai tehát a lelki világban különféle érzelmekkel viseltetnek iránta, amiket rágátmiká-bhaktinak nevezünk. A rágánugá-bhakták közülük választják ki követendő példájukat. A sánta-rasza ideáljai például a Kumára fivérek; a dászja-raszáé Raktaka, Madhukantha és mások; a szakhja-raszáé Krsna olyan barátai, mint Srídáma, Szudáma és Szubala; a vátszalja-raszáé a szülői érzelmeket kimutató Nanda, Jasódá, Vaszudéva és Dévaki; a mádhurja-raszáé pedig Vrndávan fejőslányai, az úgynevezett gópík, akik Krsnához, mint férjükhöz, vagy akár mint szeretőjükhöz ragaszkodnak.

A rágánugá-bhakta nem áll közvetlen kapcsolatban Bhagavánnal, ezért csupán utánozza a rágátmiká-bhakti valamelyik fajtáját, mégpedig azt, amelyik legjobban illik természetéhez (hogy az konkrétan mi, erre csak egy beavatott személy, általában a tanítómester segítségével jöhet rá). A fizikális testi lét lehetetlenné teszi Isten tisztán lelki testű, meghitt társai (parikarák) rágátmiká-bhaktijának elérését, de a rágánugá-bhakti eljuttatja a hívőt a transzcendentális síkra, ahol lelki testében (sziddha-déhában) végül is hozzájuthat ehhez. Fizikális testi létében a hívő külsőleg igyekezzék betartani a vaidhí szabályait – mint amilyen például a sravana és kírtana -, miközben belül képzelje magát lelki testűnek, olyannak, amely legmegfelelőbb a természetéből fakadó bhakti számára, s ebben szolgálja odaadással Istent éjjel-nappal (Cs. cs. Madhja, 22. 89-90.). Szüntelen meditációja (szmarana) révén számára élő valósággá fognak válni Isten különféle kedvtelései. Meditációja, lelki szerepének állandó elképzelése révén maga is résztvevője lesz e kedvteléseknek, melyekben az általa elfogadott bhakti és rasza szerint szolgálja Őt teljes eksztázisban. Az elképzelt transzcendentális test (antascsintita sziddha déha) ugyanakkor nem fikció, hanem a valós lelki testnek a mentális tükörképe. Naróttama Thákura írja a Préma-bhakti-csandriká című költeményében, hogy a bhakta azt nyeri el a szádhaná sikeres befejeztével, amit lelki gyakorlatai közben szívéből kívánt, illetve amin meditált (54-55.). Az elképzelt transzcendentális test ezért nem más, mint a kialakulóban lévő igazi transzcendentális test. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Bhagavánon meditáló hívő maga is Istenné válik. Az egyéni lélek sohasem válhat Istenné, ez nem is célja sem a Védák, sem Csaitanja Maháprabhu tanításának. Sőt a lélek, mint Isten közbülső- (tatasthá-) energiája még az Ő meghitt társai (parikarái) egyikét sem helyettesítheti, mivel azok a belső- (antarangá- vagy szvarúpa-) energia megnyilvánulásai. A lélek még az anyagi kötelékek alóli felszabadulás után is megőrzi valódi természetét és eredetét, így képes bármelyik parikara érzelmeit megvalósítani, de nem válhat azzá a személlyé.

Hozzá kell tenni, hogy az istenszeretetben élő bhakta természetesen környezetéhez is szeretettel viszonyul. Sőt, igazi, tiszta szeretet nem is létezhet istenszeretet nélkül. Az ember egyedül akkor szeretheti önzetlenül környezetét, ha már megtapasztalta az istenszeretetet. “Miként a fa tövét öntözve az összes ág, levél és virág energiához jut, hasonlóan, a Legfelsőbbet szeretettel imádó minden élőlény igazi javát szolgálja.” (Bhág. 4.31.14.)


7-8./1991.
A.N.